Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
A „Weasels Ripped My Flesh” a „Burnt Weeny Sandwich” (1970) után a második a két utólag megjelent lemez közül, amelyet Frank még a kísérőzenekara, a The Mothers Of Invention eredeti felállásával vett fel, és amely a legtöbb Frank-rajongó tudatában a mai napig a legkedveltebb, egyben a legőrültebb Frank-féle kísérőzenekarnak számít. Elég egyetlen pillantást vetni erre a bizarr borítók trónjának komoly várományosára, hogy tudjuk: a zenei tartalom sem sokkal visszafogottabb, és ez a lemez semmiképp sem a zeneileg szűklátókörű, skatulyákban gondolkodó keményfejűeknek való. Frank az ötletet erre a már-már híres borítóra akkor kapta, amikor meglátta a „Man’s Life” címlapját, egy régi, az 50-es években megjelent férfimagazinét. Azon egy félmeztelen, véres férfi küzd egy csapat menyéttel. Frank, miután megmutatta az akkori illusztrátorának a magazin címoldalát, megkérdezte tőle, tud-e alkotni valamit, ami még groteszkebb lesz.
Az album fő jellegzetessége, hogy vegyesen tartalmaz színpadi felvételeket és stúdiómunkákat. Az utóbbiak többsége valószínűleg az első nekifutásra, teljesen spontán készült, noha Franknél általában nincsenek véletlenek, még a legabszurdabb dolgoknál sem, és a legfurcsább zaj is pontosan meghatározott helyet foglal el egy-egy kompozíción belül. Míg a „Burnt Weeny Sandwich” viszonylag strukturált darabokat tartalmazott, amelyek többnyire a jazz rock fúzión alapultak, és Frank szokásos stúdióbeli tökéletességének termékei voltak, a „Weasels” teljes értékű avantgárd kiszakadás, amely mind kivitelezésében, mind hangulatában közelebb áll a korai avantgárd munkáihoz. A zenekart a felvételek többségén élőben, kaotikus improvizációk közben kapták el. Ezek zöme az avantgárd jazz különféle, szabad kivitelezésű formáihoz kötődik. Az ilyen jazz minden rajongójának tartogat az album néhány igazi csemegét. A „Weasels” emellett jelentős mértékben él a musique concrete-re jellemző groteszk hangokkal és Don Preston billentyűs elektronikus effektjeivel. Azt mondhatnám, szinte szabályszerűen, egymással kontrasztban követik egymást az avantgárdabb részek és a jól érzékelhetően kicsit strukturáltabb dalok. Aligha kell találgatni, hogy Frank védjegyének számító, félig illemhelyi, félig társadalmi szatirikus humorából ezúttal is bőven jut, és ezek közül némelyik akkoriban biztosan erősen provokatívnak hatott az amerikai közerkölcs minden önjelölt őrének.
A „Did Ya Get Any Onya?”, amelyet egy philadelphiai fellépésen vettek fel, a szabad avantgárd-jazzes improvizálás igazi robbanása, közbeszúrt artikulálatlan, drámai sóhajtozásokkal és Lowell George ritmusgitárjával; George később, miután Frank kitette a szűrét, megalapította a saját zenekarát, a Little Feat-et. Az elszabadult fúvós-improvizációk a török dervisek táncos menetére emlékeztetnek, olykor pedig egy elefánt ormányának üvöltésére. Miközben George egy ponton egy tréfás gyerekkori történetet mesél, közben megőrült, már-már operettes üvöltések szólalnak meg, amilyenektől egy Magma sem szégyenkezne. Néhány jazzes fúvós-improvizáció a régi rajzfilmek hangjaira is emlékeztet, amit Frank a pályája során egyébként is nagyon szeretett csinálni. Ha nem lett volna mindig ennyire nonkonformista a hozzáállása, biztosan dolgozott volna valamelyik nagy filmstúdióval, rajzfilmzenét írva. Ezután egy „álmos” kis szám következik, amelynek biztosan örül majd minden megrögzött bluesrajongó, a „Directly From My Heart To You”, amelyben Don „Sugarcane” Harris brillíroz bluesos hegedűfutamokkal és kiváló énekteljesítménnyel, a megfelelő, szándékosan patetikus szöveg kíséretében. Az álmos ritmus és a ismétlődő futamokat játszó monoton gitár biztosan csemege az átlagos, elveszett bluesos lelkecskének, de a remek hegedűszóló valószínűleg elveszi tőlük a kedvet. Cserébe viszont minden progresszív rock rajongó elmosolyodik rajta. Különlegesség, hogy ez feldolgozás, az eredeti az illető R. W. Penniman tulajdona, hiszen Franknél általában is nagy ritkaság volt, hogy feldolgozásokba kezdjen. Ahogy ebben az esetben is, ezekből általában mulatságos paródiát csinált.
A „Prelude to the Afternoon of a Sexually Aroused Gas Mask”, ahogy már a eszement címe is elárulja, meglehetősen bizarr alkotás, méghozzá még a Frank-féle 60-as évekbeli mércével mérve is. Szabad jazz-improvizációk és a musique concrete körébe tartozó bizarr hangok groteszk keveréke, például szándékosan idegesítő, rikácsoló ének, eszelős nevetés, zokogás és indián harci kiáltások, a basszusgitáros-énekes Roy Estrada előadásában. A bizarrság csúcspontja akkor jön el, amikor egy szép zongoramotívum bukkan fel, közben pedig hangzásában manipulált kutyamorgás hallatszik, amelyért Motorhead Sherwood felelt. Ezt a bizarr kísérletet a londoni Festival Hallban adott koncerten vették fel, és remélem, hogy a többnyire excentrikus angol közönség tárt karokkal fogadta, már ha nem dermedtek meg a sokktól, mert néhányuknak ez lehetett addigi legbizarrabb zenei élménye. A „Toads Of the Short Forest”, amelyet stúdióban vettek fel, egy újabb avantgárd jazzes kísérlet (ha tetszik, jazz rock fúzió is), számos ritmusváltással. A viszonylag dallamos, nyugodt ütősökkel, fúvósokkal és bluesos gitárral induló bevezető után idővel egy meglehetősen bizarr dobszólóba fordul át, fúvós-, zongora- és gitárimprovizációk tömkelegével. A „Get a Little”, amely a zenekar egyik tagjának köhögésével nyílik, Frank gitáros mesterségének dokumentuma, kiváló, üvöltő bluesos gitárimprovizációkkal (ha nem lett volna ennyire sokdimenziós zenész, kiváló blues gitáros is válhatott volna belőle).
Következik „The Eric Dolphy Memorial Barbecue”, amelyet Eric Dolphynak, az elhunyt legendás amerikai jazzzenésznek ajánlottak, aki nagy újítóként és kiváló altszaxofonosként, fuvolásként és basszusklarinétosként volt ismert. Dolphy az elsők között volt a jazzzenészek közül, akik szabad, avantgárd formákat is kezdtek vinni a kifejezésmódjukba, így biztosan Frank fontos hatásai közé tartozott. Ahogy Eric tiszteletére illik, a szám tele van avantgárd jazzes improvizációkkal és sokféle ütőhangszerrel. Ian Underwood a második részben altszaxofonon vezeti a fúvós mulatságot, miközben együtt kíséri őt Bunk Gardner tenorszaxofonon, Motorhead Sherwood baritonszaxofonon és Buzz Gardner trombitán és kürtön. A zárásban még néhány szokatlan basszus-, fúvós- és orgonaimprovizáció következik. Ennek az avantgárd jazz fúziós kompozíciónak a hangulatát valahol a temetési menet és a cirkuszi induló között lehetne leírni. A „Dwarf Nebula Processional March & Dwarf Nebula” (megint egy cím, amilyet csak Frank tudott kitalálni) úgy hangzik, mint egy ütődött rajzfilm dallama, amelyben kerti törpék rakétával indulnak kirándulni. Itt a hallgató elektronikus hangok és bizarr musique concrete zajok áradatába botlik, amelyek valóban a rosszcsont törpék hangoskodására emlékeztetnek.
Jön a mulatságos pop rockos „My Guitar Wants To Kill Your Mama”, Frank pályájának egyik legismertebb száma, inkább a szövege miatt, amely az akkori időkhöz képest kétségkívül elég ellentmondásos volt. Ez Frank egyik első közvetlen gúnyolódása az amerikai közerkölcs őreivel, akikkel zenei pályájának nagy részében, ha nem az egész életében harcban állt. Itt Frank veszi át a főszerepet az éneklésben is, és szarkasztikus hangja tökéletesen megtalálja a helyét a tréfás dallam közepén. A látszólagos könnyen befogadhatóság és ritmikai egyszerűség ellenére (szerintem ez az album legkönnyebben megközelíthető darabja) elég sok összetett gitár- és fúvósszekciót tartalmaz, de egy érdekes bárzenei motívumot is Preston zongoráján. Hogy milyen messzire ható nyomot hagyott ez a kiváló szám, azt mutatja, hogy sok évvel később három gitárvirtuóz, Eric Johnson, Joe Satriani és Frank tanítványa, Steve Vai a G3 felállásban játszotta a színpadi fellépésein. Érdemes megemlíteni azt is, hogy Frank legidősebb fia, Dwezill erről a számról nevezte el az első szólóalbumát. Az „Oh No” Ray Collins kiváló, de gúnyos énekével egy újabb rövidebb, mulatságos és szinte könnyed popszám jazzes ritmussal, szellemes fúvósokkal és ütősökkel, amelyben még ott van a pszichedelikus 60-as évek szelleme, amit Frank mindig olyan szívesen gúnyolt. A zárásban még két élőben rögzített szám következik. A „The Orange County Luber Struck”, amelyet Londonban vettek fel, egyenesen az album egyik legjobb darabja. A bevezető viszonylag könnyed tempó után a kompozíció a második részben váratlanul teljes fordulatot vesz. Itt egy bluesos/hard rockos rész jön, számos szellemes gitárfutammal és sokféle dobátmenettel. Bár Frank ebben az időszakban főleg a jazzért lelkesedett, a rockos gyökereit soha nem felejtette el. Az albumot a címadó dal zárja, amelyet Birminghamben vettek fel, és amely se több, se kevesebb egy oszcillátor zúgásánál. A végén Frank és haverjai versengenek, ki csap több zajt a színpadon. Semmi meglepő, hogy Franknek ezeknél a borbélygépes hangoknál támadt az a bizarr gondolata a menyétről, amely borotvakészülék képében széttépi a használója húsát. Az album groteszkségének csúcsa? Nem egészen, az ugyanis a legvégén jön. Miután Frank a zúgás végén megköszöni a közönségnek, hogy eljött, hallani, ahogy egy látogató beordítja, hogy „more”, és szerintem ez kétségkívül a teljes album legbizarrabb pillanata.
A „Weasels Ripped My Flesh” kétségkívül igazi ereklye Frank korai éveinek minden rajongójának, a The Mothers Of Invention első inkarnációjával, és egyikük gyűjteményéből sem hiányozhat. Sokan még évekkel azután is nosztalgikusan állították, hogy ez volt Frank pályájának legjobb korszaka, amikor a Mothers első verziója már rég a múlté volt. Én ugyan nem értek egyet ezzel az állítással, de az biztos, hogy ez volt a legforradalmibb időszak abban az értelemben, hogy a zenéje még jelentősen befolyásolta nemcsak a populáris zene és a (progresszív) rock fejlődését, hanem az akkori társadalmi eseményeket is, különösen a modern Babilonban, vagyis az Egyesült Államokban, ahol a szövegei állandóan terítéken voltak a túlfeszített kongresszusi képviselőknél, miközben a vasfüggöny túloldalán a zenéje úgyis a 80-as évek végéig be volt tiltva (a rockzene nagy részét az akkori Szovjetunióban és csatlósaiban egyszerűen „Zappának” nevezték). A „Weasels Ripped My Flesh” Frank korai korszakának utolsó felvonásaként jól lekerekíti az akkori idők életművét, és egyben tartalmazza a legszebb gyöngyszemek egy részét, amelyeket az eredeti Mothersszel alkotott. Akik a zenében a lekerekített szerkezetet és a dallamot részesítik előnyben, azok csak később, Frank könnyebben befogadható albumainak felfedezése után kezdjenek bele ebbe a lemezbe, mert a „Weasels” a szélesebb közönségnek biztosan az egyik „nehezebb” albuma.
Felállás
Frank Zappa – gitár, ének
Ian Underwood – altszaxofon
Bunk Gardner – tenorszaxofon
Motorhead Sherwood – baritonszaxofon és horkolás
Buzz Gardner – trombita, angolkürt
Roy Estrada – basszusgitár, ének
Jimmy Carl Black – dob
Art Tripp – dob
Don Preston – zongora, orgona, elektronikus effektek
Ray Collins – ének az ‘Oh No’ című számban
Don “Sugar Cane” Harris – elektromos hegedű és ének a ‘Directly from my heart to you’ című számban
Lowell George – ritmusgitár és ének a ‘Didja Get Any Onya?’ című számban
Produkció
Frank Zappa
Számlista
1. Didja Get Any Onya? (6:51)
2. Directly From My Heart to You (5:16)
3. Prelude To The Afternoon of a Sexually Aroused Gas Mask (3:48)
4. Toad Of The Short Forest (4:48)
5. Get A Little (2:31)
6. The Eric Dolphy Memorial Barbecue (6:52)
7. Dwarf Nebula Processional March & Dwarf Nebula (2:12)
8. My Guitar Wants To Kill Your Mama (3:32)
9. Oh No (1:45)
10. The Orange County Lumber Truck (3:21)
11. Weasels Ripped My Flesh (2:07)
Az album játékideje: 43:03
