Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Caravan
Kiadó: Decca Records
Megjelenés: 1972
Játékidő: 40:06
Értékelés: 4.5/5
A „Waterloo Lily” a brit progresszív rock legendái, a Caravan negyedik stúdióalbuma volt, akik a hetvenes évek elején a Canterbury néven elhíresült, egyedi hangzású irányzat vezető alakjaivá váltak. Ez az érdekes lemez közvetlenül az „In the Land of Grey and Pink” (1971) című mestermű után jelent meg, amellyel a zenekar a hetvenes évek progresszív rockjának élvonalába került. A „Waterloo Lily” fontos választóvonal volt a csapat történetében: új hangzással kísérleteztek rajta, és derekasan megijesztettek vele néhány régi rajongót, pedig a lényegét tekintve ez is egy klasszikus Caravan-album, amely kissé méltatlanul a mai napig háttérbe szorult.
Miután a billentyűs csodatévő, David Sinclair váratlanul – ahogy a következő évben kiderült, csak átmenetileg – kilépett, hogy az egykori Soft Machine-dobossal, Robert Wyatt-tel megalapítsa a rövid életű avantgárd attrakciót, a Matching Mole-t, a zenekarban a jazzes irányzat kerekedett felül. Ennek vezéralakja David unokatestvére, a basszusgitáros Richard volt, aki Pye Hastings mellett a zenekar fő énekesi szerepét is betöltötte. A megrögzött jazzes Richard új billentyűsként Steve Millert hozta a csapatba, akinek ez az album a mai napig az egyetlen közös munkája a Caravannal. Miller sokkal jazzesebb megközelítést képviselt klasszicizáló elődjénél, aki főleg a hammondorgona masszív hangjára, a mellotron zenekari hullámzására és a hagyományos zongorára támaszkodott. A hagyományos Caravan-hangzás nélkülözhetetlen részét adó orgona mellett elektromos zongorát is bevezetett, ami akkoriban még viszonylag újdonságnak számított a jazz rock fusion világában.
A jazzes irányba tett váratlan fordulat miatt, amely a hagyományos Caravan-hangzást – amit az első három albummal betonoztak be – láthatóan, de azért nem radikálisan megváltoztatta, a zenekar egyes hívei a „Waterloo Lily”-t a mai napig fenntartásokkal kezelik, amikor a legjobb lemezeiket sorolják. Pedig elfelejtik, hogy ezen az albumon, amelyen két első osztályú klasszikus is található, zeneileg a világon semmi sem hiányzik, legfeljebb annyi, hogy ezúttal kicsit kevesebb a szimfonikus rétegzettség, annál több viszont a kiterjedt jazzes improvizáció. A szövegek – mint mindig, amikor a Caravanról van szó – csípős, nyíltan pimasz fekete humorral vannak tele, ezúttal főleg az angol arisztokrácia általános dekadenciáját veszik célba, amelyet a címadó ‚hősnő’ testesít meg.
Ez a hősnő pőrén mutatkozik be a hallgatónak már a remek nyitódalban, amelyben a zenekar tagjai azonnal bemutatják megváltozott hangzásukat. Sinclair basszusának kajánul nyihogó hangját Richard Coughlan jól megkent dobátmenetei szövik át. A számnak a súlyt elsősorban Pye erőteljes gitárfrázisai adják, a pajkos dallamot pedig Richard utánozhatatlan, ‚tollkönnyű’ éneke fogja össze. A hosszabb hangszeres rész idővel dallamos futamok és jazzes ritmikai improvizációk keverékévé alakul, de azért nem viszi el annyira messzire a dolgot, hogy véletlenül szétverné a szerzemény egységét. A két vokális harmónia, vagyis Pye és David között kitűnően kiegészíti egymást, és segít rányomni a számra azt a nélkülözhetetlen, felismerhető Caravan-hangulatot, amely régi angol vidékiességet lehel.
A komplex, rendkívül színes „Nothing At All” instrumentális darab tiszta jazz rock fusion orgia, és kétségkívül a zenekar történetének legjazzesebb szerzeménye, amelyből kissé az avantgárd szaga is árad. Richard cseles hangzású basszusvonalainak fenomenális sorozatát számos ötletes gitárimprovizáció vonja be. Pye mellé gitárszólistaként idővel különleges vendégként csatlakozik a legendás Phil Miller, akit a Canterbury-rajongók leginkább a Matching Mole, a Hatfield and the North és a National Health tagjaként ismernek. A nyihogó basszus kíséretével induló melankolikus zongoraimprovizáció idővel titokzatos, mégis oldott hangulatot teremt. A féktelen fusionkísérletezés fokozásához, amely idővel a hangszeres kifinomultság csodálatos kollázsává alakul, Lol Coxhill spontán szopránszaxofon-betétje is hozzájárul.
A pásztori ízekkel megbolondított „Song And Signs”-ban visszatérnek a hangzásukban legfelismerhetőbb Caravanék, akiket elsősorban Pye védjegyszerű falsetto éneke ébreszt életre, és gyorsan kellemes, pajkos dallamot épít. Richard basszusa továbbra is rendkívül domináns, de a hangszeres elsőséget idővel átveszi tőle Miller fantasztikus orgonaszólója. Az „Aristocracy”, amelyben ismét Hastings úr tündököl énekesként, az első a lemez két központi klasszikusa közül. Pye pimasz gúnyolódása az hanyatló társadalmi rétegen egyszerű, de rendkívül hatásos dallamra és szélesvállú ritmikai csavarokra épül, amelyek együtt eltéveszthetetlenül régiséges hangulatot teremtenek.
A „The Love In Your Eye” nemcsak nélkülözhetetlen Caravan-klasszikus, hanem a teljes album legjobb alkotása is, amelyen a zenekar a maximumot nyújtja, és hosszú idő után zenekari hangszereléssel idézi meg a fenséges szimfonikus elemeket, amelyekből a „Waterloo Lily”-n egyébként nem éppen bővelkedünk. Ez a komplex, több mint 12 perces mestermű, akárcsak sok korábbi Caravan-klasszikus, több szekcióra tagolódik. A nyitórész határozott gitárfrázison és Pye remek énekteljesítményén lovagolva már előrevetíti a nagyszerűséget. Ez a pajkos nyitány után ugyanis az album egyik legjobb pillanata következik egy bőségesen színes részen át, amelyben egy igazi jazz fusion hangszeres roham bújik meg. A hangszeres huncutságok sorában a szólóinduló kezdeményezést Pye bátyjának, Jimmynek a heves természetű fuvolája veszi át. Az elektromos zongorán, basszuson és dobon játszott rövidebb jazzes improvizációk olyan irigylésre méltó színvonalon szólnak, hogy ezekben a pillanatokban a zenekart könnyen összetéveszthetnénk valamelyik akkori amerikai fusionóriással. A Caravan végig hatásosan fokozza a játékos hangulatot, és gondoskodik róla, hogy a pimasz ritmikai lendület soha ne lankadjon. Idővel újra belép Pye melankolikus éneke, amely a határozott wah-wah gitáreffekttel karöltve bejelenti a záró harci indulót. Ez újabb csemegévé alakul minden jazz rock fusion megszállott számára. A záró ‚szerelmes’ ballada, a „The World Is Yours” hagyományos, pásztori ízekkel fűszerezett Caravan-burleszk akusztikus alapokon, amely a cinizmus csúcspontjaként és az emberi őrület dicshimnuszaként szól, és mint ilyen, igen méltó lezárása az albumnak.
A „Waterloo Lily” teljesen egyedi darab a Caravan gazdag életművében, amely hangszeres improvizációi miatt különösen izgalmas mindenkinek, aki szereti a jazz rock fusiont. A jazz fusion elemek iránti nagyobb nyitottság kétségkívül kockázatos lépés volt egy jelentős kereskedelmi áttörést hozó album után , de végül mégis kifizetődött. Sajnos a lemez nem érte el a kívánt kereskedelmi visszhangot, és a megjelenése után a zenekaron belül a további irányról kirobbant viszályt már nem lehetett megállítani. Richard Sinclair és Steve Miller távozott, és együtt megalapították a Hatfield and the North-ot, míg Pye Hastings és Richard Coughlan, akik a mai napig az egyetlen megmaradt eredeti tagjai a zenekarnak, úgy döntöttek, hogy saját kezükbe veszik a dolgokat, és újraépítik a Caravant.
Felállás
Pye Hastings – gitár és ének
Steve Miller – elektromos zongora, orgona
Richard Sinclair – basszusgitár és ének
Richard Coughlan – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Lol Coxhill – szopránszaxofon (1, 2)
Phil Miller – gitár (2)
Jimmy Hastings – fuvola (5)
Mike Cotton – trombita (5)
Barry Robinson – oboa (5)
Produkció
David Hitchcock
Számlista
1. Waterloo Lily
2. Nothing At All/It’s Coming Soon/Nothing At All(Reprise)
3. Songs And Signs
4. Aristocracy
5. The Love In Your Eye/To Catch Me A Brother/Subsultus/Debouchement/Tilbury Kecks
6. The World is Yours
