Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Friedman, Marty
Kiadó: Prosthetic Records
Megjelenés: 2017
Játékidő: 53:46
Értékelés: 4.5/5
Legfőbb ideje, hogy még 2018 előtt szót ejtsünk a néhai Megadeth-shredder, Marty Friedman legfrissebb lemezéről. A kőkemény gitáros és megingathatatlan hangzásbéli felfedező most is lenyűgöz. Bár az ember kétségkívül neoklasszikus alkat, ráadásul jórészt autodidakta, a »Wall of Sound« számainak jó része így vagy úgy az iskolai klasszikus zenei ábécéből merít ihletet, Friedman rendkívül intelligens módon olvasztja egybe a neoklasszikus metalt más műfaji elemekkel, és ez újra lenyűgöző. A szerkesztési elvek tehát erényesen a klasszikus zene kiindulópontjai felé tolódnak, vagy éppen Friedman hihetetlen kifinomultsággal fuzionál különböző műfaji világokat, ugyanakkor azokat a ritmikai kulcsokat is, amelyekre a szerzeményeit építi. Nehogy félreértés legyen: a »Wall Of Sound« alapvetően metalalbum, ami Friedmantól elvárható is!
Egy-egy szerzemény többször is a filmzenei alap végletesen elmetalosított változata felé hajlik (Streetflight, For a Friend). Ezek a dalok az úgynevezett ünnepélyes pompával vannak megspékelve, főleg a Friedman produkciójának köszönhető, bőségesen besűrített hangzásnak hála. Innen nézve nem csoda, hogy az új albumnak ezt a címet adta. A modern hangzáselvek drámai teátralitása akár a Devin Townsend Project-féle zenekarok masszív, zenekari hangzásképével is összevethető. Olykor a hangtáj képe annyira sűrű, hogy a szerzemény már-már a káoszba billen, de Friedman kiváló kötéltáncos módjára mindig ügyesen, még időben visszanyeri az egyensúlyt, és gondoskodik róla, hogy az amúgy komplex dalok rendkívül kompakt formájukat megőrizzék. Ilyen módon szólítja meg a hallgatót már a nyitó Self Pollution is.
Érdekes, hogy a Something To Fight, amelyben Friedman vendégéneket is használt, hihetetlenül a thrash és speed metal elemi komponálási elvei felé fordul, ami a Megadeth és a Cacophony korszakát idézi, noha a Something to Fight, amelyben az énekes szerepét a Shining tagja, Jorgen Munkeby tölti be, összetetten fűszerezett, és Munkeby is, Friedman is a tehetségét fitogtató erényeiben és színjátékában minden kifejezésbeli határon túlfeszül. Kiválóan kiegészítik egymást, maga a dal pedig – tekintve, hogy ez az album egyetlen vokális száma – több mint üdvözlendő színesítése a lemeznek.
A The Soldier nyitányában az érződik, hogy Friedmant a Japánban töltött évek során megérintette a felkelő nap országának hagyományos dallamvilága, és ez főleg a szám első felében a hangulatban és a atmoszférában érezhető. A Whiteworm az album egyik legprogresszívebb dala, ahol nem hiányoznak a váltások a különböző ritmikai szerkezetek és motívumok között. Ez a szám arról is jellegzetes, hogy Friedman latin dallamokat és salsát csempészett bele, és ezt kiválóan ötvözte a neoklasszikus metallal. Lenyűgöz a Pussy Ghost is, ahol Friedman a nyitányban még a black metal elemeihez is nyúl, hiszen a húrokon végigszáguldó extrém pengetés és ezeknek a vonalaknak a hangfala extrém blast beatekkel van alátámasztva.
Friedmannek ezen az albumon ismét sikerül szétverni a hagyományos zenei mintákat és közhelyeket, és olyan ötletgazdag terjeszkedésbe fogni, amely a művész kifejezésmódját a felfedezetlen zenei dimenziók mezőire vezeti. Könnyen megállapítható, hogy Friedman különleges gitáros, különleges fajta zenész, a játéka pedig teljesen egyedi. Ezért egyedi a zenéről alkotott felfogása is, és ezzel a zenei ütközés, illetve zenei fúzió fogalmairól alkotott elképzelése is, ami tizenegy új szerzemény izgalmas gyűjteményében csúcsosodik ki, és a szabadelvű „Friedman-kísérlet” mindegyik darabja lenyűgöz. Talán akad egy-két felesleges ismétlés, és a lemez néha már túlzottan is dagonyázik a szólókalandokban, ugyanakkor ugyanez az album a hallgató számára hihetetlenül vonzó a kalandozó oldalával, mert a hangszeres zenében a virtuozitás és a progresszív komplexitás magas szintjével keresi az állandó kapcsolatot, úgy, ahogy azt a mai gitárrock és gitármetal elérhető határai értik. Olyan album, amelyen érezni, hogy Friedman teljes vérrel élvezte az alkotást, hiszen szenvedéllyel és nagy hévvel készült. Bizonyos értelemben felfrissítette az instrumentális rock alapplatformját, illetve fejlődési határait, amely a gitárt a kifejezés középpontjába helyezi. Ha már itt tartunk, hasonló érzést keltett az »Inferno« album is, és ha a jövőben újabb kiadványok jönnek, Friedman zenéje – legalábbis ami őt illeti – mindig izgalomban fog tartani. Így a kivitelezési és szerzői esztétikájában is rendkívül különleges állandó társa marad a legigényesebb zenei gourmand-ok mindennapjainak.
Marty Friedman – Whiteworm (hivatalos hangfelvétel):
Felállás
Marty Friedman – gitár, az összes többi hangszer, programozás
VENDÉGZENÉSZEK:
Jinxx (Black Veil Riders) – hegedű a 2. számon
Jørgen Munkeby (Shining) – ének a 8. számon
Shiv Mehra (Deafheaven) – gitár a 6. számon
Produkció
Marty Friedman
Dalok listája
01. Self Pollution
02. Sorrow And Madness
03. Streetlight
04. Whiteworm
05. For A Friend
06. Pussy Ghost
07. The Blackest Rose
08. Something To Fight
09. The Soldier
10. Miracle
11. Last Lament
