Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1972
Értékelés: 5/5
1972-ben, a katasztrofális turnézárás és kísérőzenekara, a The Mothers (eredetileg The Mothers Of Invention) felbomlása után Frank Zappa, a zseniális zeneszerző, gitáros, rendező, szatirikus és még sok más, kerekesszékben ülve kezdett új alkotói erőt gyűjteni (amihez a legtöbb zenészhez képest elhanyagolhatóan kevés idő kellett neki), és egy időre teljesen a stúdiómunkára állt át. A turné ugyanis úgy ért véget, hogy egy elmebeteg „rajongó” lelökte Frankot a színpadról, mert állítólag túl sok huncut pillantást vetett az illető kiszemeltjére. A női közönséggel folytatott efféle kacérkodás semmiképp sem volt kivétel Frank koncertkarrierjében, ha tényleg ez volt az ok, és hinni lehet egy neurotikus kis hólyagnak, aki ilyen aljas módon vonult be a zenetörténelembe. A kellemetlen incidens végeredménye egy törött láb és a kerekesszékhez kötöttség lett. Frank így átmenetileg lemondott a koncertezésről, és a kísérőzenekarral való együttműködésről is. Közben felbérelt egy személyes, koncertezős testőrt, a zenei figyelmét pedig újra a jazz rock fusion felé fordította, amellyel a „Hot Rats” (1969) című mestermunkán hírnevet szerzett, azon az albumon, amelyet sokan még ma is a legjobbjának tartanak, és amely végleg a 20. század legragyogóbb zeneszerzői közé emelte. Ami az egyéniséget, a stílusok vegyítését és a műfaji határok átlépését illeti klasszikus zene, jazz, avantgárd és rock között, mindezt technikailag kivételesen magas szinten, és a kompozíciók kötelező szatirikus adagjával megspékelve, Frank párját nem találta a nap alatt, és valószínűleg soha nem is fogja.
A „Waka/Jawaka” Frank diadalmas visszatérése volt a jazz rock fusionhöz, egyfajta folytatás ott, ahol a „Hot Rats” abbamaradt. Ezt támasztja alá a tipikusan ironikus borító is, amelyen egy mosdókagyló látható. A bal csapon az áll, hogy „forró”, a jobbon viszont nem „hideg”, hanem „patkányok”. Úgy tűnik, Frank maga is rokonszenvezett az ötlettel, hogy ez az album szimbolikus módon a legsikeresebb lemezének utódjaként kapcsolódjon hozzá. Az album címe állítólag egy akkoriban népszerű, különleges ritmikus gitárhangzásra használt szlengkifejezésből ered. Ehhez a projekthez Frank ismét egy valóságos kis zenekarnyi kiváló, sokszínű zenészt gyűjtött maga köré. A legtöbbjükkel addigra már sikeresen dolgozott együtt. Közéjük tartozott az kiváló jazz-billentyűs, George Duke, a brit dobos munkamániás, Aynsley Dunbar, valamint a billentyűs Don Preston, a The Mothers Of Invention eredeti tagjai közül az egyetlen, akivel ezen az albumon együtt dolgozott. Új erőt hozott Tony Duran gitáros, a slide gitár mestere, az egyedi basszusgitáros, Erroneous, valamint a remek fúvósszekció, melynek tagjai Sal Marquez trombitás, Mike Altschul és Joel Peskin szaxofonosok, továbbá Ken Shroyer és Bill Byers harsonások voltak. A végeredmény rendkívül eklektikus keverék lett: jazzritmusok rengeteg komplex, mégis szellemes gitárfutammal és remek fúvósaranzsmanokkal, a Miles Davis-együttes „Bitches Brew”-korszakának legjobb hagyományai szerint. Az album központi részei a nyitó és a záró jazz rock fusion instrumentális darab, közéjük pedig két énekes szám szorult, amelyek a blues, a funk és a hard rock szellemes keverékei, természetesen szatirikus, szexuális felhangú szövegekkel.
A nyitó instrumentális „Big Swifty” számomra személy szerint simán Frank egyik legjobb darabja, és az avantgárd jazz rock fusion mestermunkája. Már az album elején csodálhatjuk Frank mérhetetlen zeneszerzői zsenijét, ahogy látszólag hihetetlen könnyedséggel egyesíti a hagyományos komolyzene első pillantásra összeegyeztethetetlen elemeit a populáris, a klasszicisták és jazz-puristák szemében egészen a közelmúltig kevesebbet érő zenével, és saját védjegyes komikus hangján a zenei abszurd igazi színházává formálja. Már a nyitó, rendkívül tréfás fúvósmotívum is egy montenegrói népi trombitások muzsikájára emlékeztet egy parasztlagzi kellős közepén. A rengeteg szellemes fúvóst (főleg kürtöt) és csengőt a kiváló Sal Marquez szolgáltatja. Az Erroneous/Dunbar ritmusszekció a felvezetésben hihetetlen pontossággal és összeszokottsággal pörög. Közben Frank néhány érdekes gitárimprovizációt csempész bele. Az alapot végig Duke elektromos zongorája adja, amely helyenként a néhai Joe Zawinul (Weather Report) mesterségével is felveheti a versenyt. Idővel a szám menete és a felhevült hangulat kicsit lecsillapodik. A középső részben főleg a trombiták hangja és Frank gitárszólói állnak előtérben, miközben a ritmikus motívumok folyton változnak. Egy ponton Frankhoz slide gitáron csatlakozik Tony Duran is, és némi blues-hangulatot hoz. Az egyik legjobb pillanat az, amikor a gitárszóló és a trombitaszóló összefonódik, és egy szép „filmes” motívumot hoz létre. A legizgalmasabb az egészben, hogy a kompozíció összetettsége ellenére megőrzi dallamos és tréfás természetét, és egy pillanatra sem tér el a nyitó motívum által kijelölt hangzásbeli folytonosságtól holmi túlzottan egyedi improvizációk irányába. Már ez az ragyogó szerzemény is, amely szerintem a legjobb az albumon, elég ahhoz, hogy a lemez kiérdemelje a mestermunka és Frank egyik legkiválóbb albuma címet, de a folytatás sem utolsó.
Ezután két szám következik, amelyek a kissé „földhözragadtabb” rockos vizekre evezenek, és mind a szövegekben, mind a címekben jócskán tartalmaznak szexuális utalásokat. A „Your Mouth” című számban, amely a funk, a jazz és a blues rendkívül szellemes keveréke, a főénekesi szerepet Chris Peterson veszi át, akinek meglehetősen funkos színezetű hangja volt. Őt a refrénekben remekül támogatják a női vokális harmóniák és az erős fúvósszekció. A szöveg tipikus Frank-féle pimasz szatíra a két nem meglazult viszonyáról, a „Broken Hearts Are For Assholes” klasszikus szellemében és hangvételében. Bár nem kínál Frank-féle művészi csúcspontokat, rendkívül szórakoztató és huncut rockszatíra egy kapcsolat szánalmas végéről.
Frank akusztikus gitáros country hangjaira épülő „It Might Just Be a One-Shot Deal” hasonló lírai témát dolgoz fel, mint a „Your Mouth”, csak kevésbé szarkasztikus módon. Itt három különböző énekes váltja egymást (érdekes, hogy Frank ezen az albumon énekhangját tekintve teljesen „absztinens” maradt). A felvezetést a „cowgirl” Janet Ferguson énekli. Utána a további gitáros, Tony Duran groteszk és gúnyos éneke váltja. Frank country futamai szándékosan hangzanak elhangolva, és így elég komikusan. A kezdeti country hangulat, főleg az akusztikus gitármotívumok ellenére a szám jellege később más vizekre kanyarodik. Ekkor ugyanis megérkezik a mulatságos „hawaii” szekció Jeff Simmonsszal hawaii gitáron és vokálban. Ebbe a részbe belefonódik „Sneaky” Pete Kleinow remek pedal steel szólója is. A zárásban ritmikus fokozás és az eredeti country motívum megismétlése következik akusztikus gitáron.
Közvetlenül ezután jön a záró, címadó instrumentális szerzemény, a „Waka/Jawaka”, amely az album két jazz rock fusion csúcspontja közül a második. Ha a „Big Swifty” hangulatra meglehetősen teátrális, energikus és szétszórt volt, ez az instrumentális a pontos ellentéte, hiszen jóval finomabb, sőt kissé romantikus természetű. Hangulatával kicsit filmzenére emlékeztet, amely jól illene valamelyik korai James Bond-filmhez vagy Sergio Leone spagettiwesternjeihez. Ez is mesteri alkotás, még gazdagabb fúvósszekcióval és még több szellemes gitárszólóval Franktől, akik terén sosem fukarkodott. Már a nyitó motívum, amelyben a gazdag fúvósszekció az kiszámíthatatlan ritmikus átmenetekkel és Don Preston billentyűs bűvészkedésével keveredik zongorán és mini-moogon, ragyogó, és igazi csemege a fülnek. Preston mini-moog szólója csak úgy ragyog a szellemességtől és spontaneitástól. Nem kell csodálkozni, miért volt mindig Frank egyik kedvenc billentyűse, és miért van ma is zenekara, amellyel Frank számos klasszikusát játssza. Művészi módon következik Frank hosszú gitárszólója, amelyre még Hendrix is megtapsolta volna, majd a színes fúvósszekció szaxofonokon, harsonán, piccolón, klarinéton és kürtön. A Dunbar-féle rövidebb dobszóló sem marad el. A záró részben még egyszer megismétlődik a nyitó, rendkívül szellemes „filmes” motívum, ahol a fúvósok a csengők ütései mellett teljes összhangban játszanak a ritmusszekcióval, és bemutatják a jazz fusion, sőt, mondhatom, a progresszív rock történetének néhány legjobb pillanatát. Így ér véget Frank gazdag diszkográfiájának egyik legkiforrottabb és legkiválóbb albuma.
Vannak, akik a „Waka/Jawaka” albumot egyszerűen „Hot Rats 2”-nek hívják, és ebben nem sok okunk van ellentmondani, hiszen egy több mint kiváló utódról van szó, amely egyes részeiben még felül is tudja múlni a legendás elődöt, bár beárnyékolni sosem. Én személy szerint ezt a jazz rock fusion műremeket a tíz, talán még az öt legjobb Frank-album közé sorolnám. Frank rendkívül gazdag és sokszínű életműve ellenére én újra meg újra a legszívesebben a jazz rock fusion albumaihoz térek vissza, amelyek ugyan általában nem tartalmaznak annyi lírailag kiforgatott, avantgárd humort, de maguk a kompozíciók szerkezete is olyan ragyogóan szellemes, hogy könnyedén megnevettetik a hallgatót. A kompozíciós tudást, az egyes darabok izzását és az átadás módját tekintve Frank teljesen egyenrangúan állhatott a legjobb jazz fusion előadók mellé, mint a Weather Report, a Mahavishnu Orchestra, a Return To Forever és mások. A „Waka/Jawaka”, amely a két jazz rock fusion mestermunka közül az első volt, amelyet ebben az időszakban rögzített, szép és beszédes bizonyítéka volt annak a mondásnak, hogy a legnehezebb helyzetek (mint a színpadi sérülés) vezetnek a legnagyobb műalkotások megszületéséhez.
Felállás
Frank Zappa – gitár, akusztikus gitár, ütőhangszerek
Tony Duran – slide gitár, ének
George Duke – elektromos zongora, zongora
Sal Marquez – trombita, kürt, csengők, ének
Erroneous (Alex Dmochowski) – basszusgitár, ének
Aynsley Dunbar – dob, tamburin
Chris Peterson – ének
Joel Peskin – tenorszaxofon
Mike Atschul – baritonszaxofon, piccolo, basszusfuvola, basszusklarinét, tenorszaxofon
Jeff Simmons – hawaii gitár, ének
„Sneaky” Pete Kleinow – pedal steel
Janet Ferguson – ének
Don Preston – zongora, mini-moog
Bill Byers – harsona, baritonkürt
Ken Shroyer – harsona, baritonkürt
Producer
Frank Zappa
Számlista
1. Big Swifty (17:23)
2. Your Mouth (3:12)
3. It Just Might Be a One-Shot Deal (4:16)
4. Waka/Jawaka (11:18)
Az album játékideje: 36:08
