Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Siddharta
Kiadó: Finis Mundi
Megjelenés: 2011
Játékidő: 53:53
Értékelés: 3.5/5
Ha a Siddharta albumot ad ki, íratlan szabály, hogy az eseményt legalább egy, de inkább több különlegesség kíséri. A Siddharta szeret meglepni, amikor közread valamit. Szinte az egyetlen szlovén zenekar, amely a kifejezésmódjával szélesebb szlovén tömegeket tud megszólítani, miközben megőrzi azt az apró, eklektikus artizmust, a saját, önálló szerzői lényegből fakadó ízt, ami minden lépésére a különlegesség, az egyedi megismételhetetlenség pecsétjét nyomja. Nagy zenekar. Igazi zenekar. Olyan, amely Szlovéniában valóban profi hozzáállással működik. Rockzenekarról beszélünk. Szlovénia mainstream rockbandájáról. Megalkuvást nem ismerő rockarcával kivívta a szabadságot, hogy ne kelljen behódolnia a trendeknek: spontán módon szívja magába az ötletek univerzumát, és szabadon fordítja le saját kifejezőtestén át egyedi zenei nyelvre, amely a tömegek számára megőrzi az általános befogadhatóságot, ugyanakkor a zenekar művészi érésének újabb lépését jelenti.
A „VI” elsősorban is kétértelmű című album. A sorban hatodik, de ha a hatost római számmal írod, könnyű kiolvasni, hogy mint „vi” (szlovénul a ti többes száma) a tömegnek szól. Ahogy a fenti bekezdésben is írtam, a „VI” önmagában mégsem elég. Teljes befogadásához elengedhetetlen a „Stadion Stožice” dupla DVD is. Talán már dereng, miről van szó. A „vi” ugyanis az a tömeg, amely 2011. június 18-án összegyűlt a stožicei stadionban, ahol a Siddharta a szlovén rock történetében elsőként adott koncertet. Nem újdonság, hogy a Siddharta nagyon jó tapasztalatokat szerzett a szlovén stadionokban. Mivel mindannyian tudjuk, hogy a zenekar a rengeteg megtett kilométer után olyan, mint egy jól megolajozott perpetuum mobile, ha a színpadi előadásról van szó, kivételes magabiztosság kíséri. A felállás pedig évek óta változatlan, a kémiai kötések szövevényében optimumra állt össze, így mindig érdemes ilyen forró energiájú zenét hanghordozóra rögzíteni. Ezért döntött úgy a zenekar, hogy felveszi a koncertet. Csakhogy ezúttal nem a megszokott repertoár került elő. A vaskos klasszikusok mellett 12 teljesen új dalt is felvettek a műsorba, amelyeket korábban még soha nem játszottak hivatalosan élőben. Szlovén viszonylatban ez újdonság, mert a Siddharta előtt ezt még senki nem próbálta ki. De van tovább is. A teljes koncertet megörökítő dupla DVD mellett a zenekar úgy döntött, hogy az új dalokat stúdióalbumként is kiadja, eredeti változatként pedig éppen a stožicei stadionbeli előadást választotta.
Igen. Mindenképpen. Az új album robusztus, nyers és vakmerő rockhangzást kínál. Élőt. Most másként nem is megy! Hogy mennyi utólagos „szűrés” és „vasalás” történt, nehéz elképzelni, hacsak nem készítesz interjút Ross Robinsonnal, mégis teljesen kikerült az albumról az az óriási zsivaj, amely a koncert alatt a 10.000 fős tömegből áradt. A „szépítések” tehát nem szúrnak fülbe. Ez a produkció a következőkkel járt. Legtöbbet a ritmusszekció nyert, kiváltképp Jani Hace feszes, pattogó, rotyogó, vastag basszusgitárja emelkedik ki, amely Boštjan dobjaival együtt kivételes támaszt ad a hangfalnak, amelyet Primož és Tomi gitárjainak masszív riffelmosódása épít. Ez az elem tehát győzedelmesen kezdett lélegezni ebben a közegben. Az ilyen hangtájképben viszont Tomi éneke a szokottnál jobban belesüllyed ebbe a masszív riffszerkezetbe, és nem hat olyan kifejezőerővel, mint a korábbi albumokon. Ugyanez nyomot hagyott a billentyűk kifejezőerején is. Azok nagyon nyersen szólnak, ilyen körülmények között sokszor inkább alárendelten, ami egyes pontokon fékezi az igazi atmoszférikus ragadozó hangulat kibontakozását. Ez azonban csak néha fordul elő. Az album kis adagjaiban. Például a Nora Terrában, amikor az ének visszahúzódik, és a billentyűk kapnak teret, azok a kiváló ötlet ellenére sem veszik át a vezetést a gitárriffektől. A hangépítő elemek ilyen elrendezése viszont például remekül áll a Bonsainak vagy a Bel labodnak. Ez a hangzásvilág a kiváló nyitódalnak, a Postavi se na mojo stranak is jól áll, amely már az elején az album egyik csúcspontját nyújtja, és a származása alapján klasszikussá nőhet a zenekar vaskos repertoárjában. Egy alapvetően odacsapós közegben a billentyűk enyhébb alárendeltsége teljesen helyénvaló, hiszen ez jellemző a nyers, odavágós rockbandák koncertalbumainak felvételeire. Hogy a billentyűk ezúttal hogyan viselkednek a gitárfrázisokkal együtt, azt hatékonyan mutatja a General nyitómotívuma. A Postavi se na mojo stran azonnal megadja a választ: a zenekarnak nem fogyott ki az ihlet az ütőerő és a bőr alá kúszó, ragadós dallam összefonásából. A Siddharta tehát négy ászt húzott. Ünnepélyesen ülnek be a bőr alá a Sam, a Spet otrok, a Bel labod, a Bonsai és a General. Az aranyozás szempontjából viszont az album minősége ingadozik, és a dallam nem mindig épül be egyformán hatékonyan a rockos ütőerő fogaskerekei közé. Van néhány kevésbé érdekes pont, amely semmiképp sem ragad meg, például a Malishka, vagy a zárás előtti Indian Boy.
Az új albumon nincs meg az a kutató-kísérletező, hangzással játszó kihívó jelleg, mint az elődjén, a „Sagán”, vagyis egy kevés eklektikusságot feláldoztak. Ez azonban élő album, és másként kell nézni rá. A „Sagát” sok kis extra minimalista trükk gazdagította: további mintavételezés, vonalak megkettőzése, motívumok harmonizálása és hasonlók. Kiemelkedtek a Tomi énekét átölelő hatalmas kórusdallamok kontrasztjai. Itt ez nincs. Egyetlen próbálkozásod van, egy helyen, pontosan meghatározott órában. Ami megvan, az megvan, pótvizsga nincs. Mivel a Siddharta arra törekedett, hogy más albumot készítsen, vagyis közvetlenül hangzó, felpörgetett rockalbumot, amely az adrenalintúltengéses rock n` roll hevességével egyenesen az asszociációs kéregen kopogtat, ezért az élő előadás választása tulajdonképpen ideális. Ez a módszer az 1970-es évek stúdióiban közismert volt, és így készültek a rocktörténelem legjobb albumai. Néhány túlélő rockdinoszaurusz még ma is így veszi fel új lemezeit (Uriah Heep, Nazareth). Ez a zenészek kivételes minőségét, nagy tapasztalatát, magabiztosságát és bátorságát bizonyítja. Ezért a Siddharta hiteles hangzásra törő lépése minden tiszteletet megérdemel.
Ha viszont a dalokban keresed a „Saga” művészi fűszerezését, valami biztosan hiányozni fog. A „VI” azzal, hogy a Siddharta művészileg nem fejlődik vele, szinte egy lépés vissza a „Petrolei” felé, bár a hangzás aranyozási szerkezetei a „Sagából” származnak, csak itt a „Saga” levetkőztetett, színpadi hangzását kapjuk, díszítő ornamentumok és szépítések nélkül. A Sam az album „Saga” nyitódalára, a Naravára emlékeztet, megvan benne az az ünnepélyesség, amelyet Tomi meleg, kellemes, bársonyos hangja tölt meg, és amely nélkül a Siddhartát el sem tudjuk képzelni. Az egyszerűbb hangszerelések mellett a szövegek is kissé egyszerűbbé válnak. Időnként egyenesen banálissá, mint a Generalban, ami karakterében érezhetően eltávolítja a „VI”-t a korábbi albumok, főleg az első három válogatott költészetének metaforikus mélységétől.
A rejtélyes, címadó instrumentális „VI”, amely az album végére került, a zenekar egyetlen igazi kísérleti pontja. A dal első része, ahogy a „crescendo” felé halad (itt lép be a stadion tömegének zaja és a zenekar köszöntése), hatásosabb lenne, ha a zenekar bevezető „bemelegítésnek” használná az album „nagy bumm” előtt, a Postavi se na mojo stran nyitódal előtt, míg a tömeg zajának bekapcsolása a végén Tomi „Lahko noč!” felkiáltásával teljes értelmet nyer.
A „VI” olyan album, amit érdemes a DVD-vel együtt kipróbálni. Így megérezheted, hogyan viselkednek a dalok eredeti hangzásukban (és filmen), egy több mint 30 dalos repertoáron belül. Két teljesen különböző kalandot élsz át ugyanabból a történetből, ugyanannak a történetnek két oldalát. Csak így áll össze a Siddharta új kiadványainak igazi képe, és csak így jutsz el a „VI” legmélyére. Meg kell érteni az album alapüzenetét. A Ti, vagyis a tömeg a zenekar további tagja, amely a zenekarral kölcsönhatásban energetikai fluxust termel, ebből táplálkozik a zenekar, amely a tömegtől felgyújtva új energetikai képet teremt magából, visszaküldi a tömegnek, és az áramkör bezárul. Ismétlem. A CD és a DVD élvezete elengedhetetlen ahhoz, hogy a „VI”-nak megadhasd az igazi értékét. A saját értékét.
A „VI” rendkívül gyorsan érkezett a „Saga” után. Kicsit bizarr kifacsarással tulajdonképpen a „Saga” levetkőztetett és rockosra felpörgetett változata. A zenekar kiváló lépése, hogy újra hozott valami újat a szlovén rockszíntérre, de ezúttal a Siddharta nem tett különösebb lépést a saját art rock névjegyének továbbfejlesztésében és gazdagításában, mégis. A „VI” a zenekar nagyon jó albuma, tele a zenekar sajátos kifejezésmódjával és különleges atmoszférájával, és bár banálisabbnak hat, mint a Saga, ugyanúgy megismételhetetlen. Már csak azért is, mert teljes egészében egyetlen nekifutásra játszották le, egyedülálló stadionhangulat előtt. És ez a tény önmagában a zenekar diszkográfiájának különleges albumává teszi.
Felállás
Tomi M. – ének, gitár
Primož B. – gitár, háttérének
Tomaž O. R. – billentyűk, háttérének
Jani H. – basszusgitár, háttérének
Boštjan M. – dobok
Produkció
Ross Robinson
Dallista
01.Postavi Se Na Mojo Stran (03:04)
02. Malishka (03:53)
03. Noraterra (04:06)
04. Arena (04:54)
05. Bel Labod (03:51)
06. Bonsai (05:21)
07. Sam (04:53)
08. Spet Otrok (03:39)
09. General (04:35)
10. Hollywood (04:49)
11. Indian Boy (04:25)
12. Vi (05:21)
