Előadó: Zombie, Rob
Kiadó: Universal Music Group
Megjelenés: 2013
Játékidő: 38:45
Értékelés: 1.2/5
A shock rock Alice Cooper találmánya, a nagy öreg még a hetvenes években csinált vele nevet magának, azóta pedig számosan követték, hogy szerezzenek maguknak valami saját trükköt, és kifestett arccal valamivel több közönséget vonzzanak, mint ha minden további kellék és színházi körítés nélkül, pusztán a zenéjükkel lépnének színpadra. Az évtizedek alatt azért sikerült néhány kiemelkedő név, akik életben tartották a műfajt, és a rockzene enfant terrible-je, egyben kiváló intellektuel és provokátor, Marilyn Manson mellett kétségkívül jut egy talpalatnyi hely a White Zombie egykori frontemberének, Rob Zombienak is. Nem a szövegek intellektuális mélysége vagy a zenei színvonal miatt, hanem a filmes tehetsége, és az miatt, hogy következetesen hangot ad a hullák, ördögfiókák és minden iránt érzett mély vonzalmának, ami egy igazi, hagyományos horrorhoz dukál. Négy nappal a néhai David Lynch és Rob Zombie utolsó filmjének, a Lords Of Salemnek a premierje után pedig megjelent Rob ötödik szólólemeze is, a Venomous Rat Regeneration Vendor.
A tömegek számára az első csalétek talán az lehet, hogy miután Zombie bevette a bandába David Lee Roth egykori gitárosát, Marilyn Manson színpadi riválisát és vetélytársát, a tehetséges John 5-ot, munkát talált a zenekarban Manson egykori dobosa, Kenneth Robert Wilson is, ismertebb nevén Ginger Fish. Említést érdemel még az Amen és a Wednesday 13 egykori tagja, a basszusgitáros Matt Montgomery, alias Piggy D. és rögtön világos, hogy Robnak sikerült lenyúlnia a modern színpadi teátrum jókora részét, főleg pedig úgy tűnik, annak az embernek a nyomdokaiba lépett, aki ma a megtestesült rockerördög plakettjét viseli, vagyis Marilyn Manson úrén. És ez az út zeneileg is hallatszik, kedveseim!
Jön a filmes nyitány, egy olcsó B-kategóriás horror-intro után pedig eljön az üres onanizálás ideje. A Teenage Nosferatu Pussy mansonos közelítés, a gitárok semmiben nem szólnak másként, mint Manson már hallott formája, van benne egy kis Hammond-hang és kacérkodás a Deep Purple hangzásával, a dobok és a basszus meg kissé laposak és átkozottul áporodottak. Már az első számnál, amelyet Zombie promóciós céllal egy 10 hüvelykes lemezen mutatott be, fordított fordulatszámra vágva (remélte, hogy tényleg bedőlünk, és elhisszük, hogy a zene sátáni, és állítólag ezért bárkit megbűvöl?), világos, hogy a szövegek súlya körül valami nem stimmel. Rob óvodás rímeket nyom le, és alig hagy nyomot. Kicsivel több erőt mutat a folytatás az első kislemezzel, a Dead City Radio And The New Gods Of Supertownnal, amelyben még több az orgona, a gitárok és a ritmusszekció ugyanazon a szinten maradnak, Rob pedig csak hord össze-vissza a déli akcentusával, közben meg olyan samplek tolakodnak be, amelyeknek édeskevés közük van magához a számhoz. Oké, két mellétrafált lövés még nem jelent automatikus leírást. Igaz, hogy mindenhez kell egy kis bemelegítés, de a Revelation Revolution groteszk szarsága után minden egyre korlátoltabb és klausztrofób szűklátókörűséggé válik, a végletes goth mulattatókon kívül pedig a rockos gyorsítási kísérlettől, ami nagyon félresikerült és brutális, de bizarr módon üres, Rob Zombie éppen alkalmas jelölt lesz az újkori pojácák és a Bon Jovi egykori ászainak előzenekarára. A Theme For The Rat Vendor a groteszket egy kis szitáros meditációval és keleti lazítással szakítja félbe, egy rövid instrumentális után pedig a Scooby-Doo-mese egy olyan számmal folytatódik, amely esélyes a évtized legértelmetlenebbül elnevezett dalának járó címre – Ging Gang Gong De Do Gong De Laga Raga, Zombie pedig belekever még egy kis olcsó pornográfiát és a helyi csajok áporodott, megülepedett lába közének szagát, amivé Rob Zombie és társai láthatóan váltak. Nem tudom, de az egész a The Stooges Weirdness albumának hallgatásakor érzett csalódásra emlékeztet, amely után kezdtem kételkedni, hogy ugyanazok a fickók-e, akik képesek voltak megírni a Raw Powert. A Rock And Roll (In A Black Hole) indusztriális folytatás, a stancolt részben pedig újabb adag szar akad, a refrén az egyetlen, ami még egy kis tökössé teszi a számot, de az is Marilyn Mansontól kölcsönzött. Fúj!
Amikor már azt hittem, hogy a kínzásnak egyszer vége kell legyen, Rob nagyobb lendületet vesz, amiből a hangszórókból áradó zaj alapján semmi sem hiányzik, de ha belehallgatsz a szövegekbe, bánni fogod, hogy az angolt nem úgy érted, mint Ken lee, mert az egész csak a forma kedvéért van, tartalma alig. Behold, The Filthy Creatures! Egyedül a záró szóló, a billentyűs leszámolás stílusában bizonyul ízlésesnek, egy morzsányi jó pedig a koprolit ürülék tonnái alatt a folytatásban is akad, a White Trash Freaks című számban, ezután élem át az első és eddig az egyetlen örömömet. Rob Zombie magasra teszi a lécet, és a We’re An American Band feldolgozása mellett dönt, amelyet a Grand Funk Railroad tehetséges zenészei írtak még réges-régen. Ezúttal a szám valóban jól és ízlésesen szól, Rob a tehéncsengőknek is helyet ad, a vokálok parafrázisának pedig, amelyet most pokoli ordítással ékesít, és a hallottaktól először tényleg jól szórakozom! De hát minden jó dolog rövid életű, és egyszer véget ér. A Lucifer Rising rammsteines sablon Rob Zombie-s szöveggel, a meggyőződés nélküli szonikus erőszak és erőlködés tülekedése pedig szív és együttérzés nélkül dübörög el a tollam mellett. A The Girl Who Loved The Monsters sem szolgál semmivel, amit a Hellbilly Deluxe vagy bármelyik felvett vagy hallott lemez ne szart volna ki a hajdan impozáns frontember zombifikált diszkográfiájából, egy rövid, érthetetlenül lecsapott szám, a Trade In Your Guns For A Coffin után pedig még egyet is értek a címmel, abban a reményben, hogy a zenekar fiúi rövid időre tényleg hajlandók visszamászni a sírba. Tudom, hogy túl sokat remélek, hiszen Rob Zombie világában a hullák kitartóan feltámadnak, és ehhez illő a tüdejükből és kebelükből áradó alkotói bűz is.
A Venomous Rat Regeneration Vendor semmiben nem tér el a már hallott és már látott mintától, és az első hallgatás után, a valamivel több mint félórás lemez végén világos, hogy Rob a horrorkarikírozás, a karikatúrák, a rajzfilmek, a hegyi apokalipszis-víziók, a Pokol és a redneck-féle nem-intellektualizálás saját sablonján belül maradt, a zene pedig ennek megfelelően korlátozott, és ellenszenvvel viseltetik a kísérletezés vagy a teltebb dalok kidolgozása iránt. Leegyszerűsítve – sok a próba és a hiba, az értelmetlen üres stancolás, a giccs és a puszta szórakozásra törés, a party rock naiv felhangjával, amivel ütemről ütemre repedezik az egykor dicsért dalszerző és zenei ikon képe, aki a White Zombie nevet nagy betűkkel írta fel az alkotás térképére, úgy tűnik azonban, hogy a saját útra lépés után a mellékes elfoglaltságok és a fáradozás közepette sajnos elfogyott a szuflája a zenei potenciához és az alkotáshoz. A mérgező patkánnyal ezúttal csak a végletekig megszállott rajongókat lehet etetni, akik nem ítélik meg túl szigorúan, új híveket pedig az ötödik ürülékkupaccal nem fog meggyőzni, még ha édes orgonával, hitoid-misoid ütésekkel és a gagyi, olcsó humor iránti akasztófahumoros érzékkel van is megszórva. A hallottaktól elment a kedvem mind a nevetéstől, mind a lemez további hallgatásától, aminek egyetlen jó oldala, hogy a kínzás már jó fél óra után véget ér. Őszintén szólva a világon csak egy új, tökéletes jelölt van, aki beleszerethet ebbe a lemezbe – Izi a TV dober dan című műsorból. Tudjátok: „Ha azt akarod, hogy ma este szeressük egymást, adj egy kiló szart, és a tiéd leszek!” Kedves Izi, itt a rizsa, szolgáld ki magad!
Felállás
Rob Zombie – ének
John 5 – gitár, vokál
Piggy D. – basszusgitár, vokál
Ginger Fish – dob, ütőhangszerek
Produkció
Rob Zombie
Dallista
- Teenage Nosferatu Pussy
- Dead City Radio And The New Gods Of Supertown
- Revelations Revolution
- Theme For The Rat Vendor
- Ging Gang Gong De Do Gong De Laga Raga
- Rock And Roll (In A Black Hole)
- Behold, The Pretty Filthy Creatures!
- White Trash Freaks
- We’re An American Band (Grand Funk Railroad cover)
- Lucifer Rising
- The Girl Who Loved Monsters
- Trade In Your Guns For A Coffin
