Szerző: Urban Bolta
Helyszín: Piazza Napoleone / Lucca / Olaszország
A koncert dátuma: 2014. július 3.
Látogatók száma: 10 000
Jegyár: 60€ (állóhely) / 108€ (ülőhely hátul) / 158€ (ülőhely elöl)
A nyári napok beköszöntével általában a világ legnagyobb zenei sztárjai lépnek a koncertszínpadokra, és ez a trend az elmúlt évtizedben tovább erősödött: a zenéjük eladásainak vészes zuhanása miatt a muzsikusok egyre terjedelmesebb és gyakoribb koncertturnékból igyekeznek megélni. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a június és a július évről évre tele van nagy sztárok fellépéseivel – ha nem is a Triglav alatti országban, de legalább északi és nyugati szomszédainknál, ahol a rockkultúra mint olyan jóval fejlettebb, mint nálunk.
Különös szerencséjük van a toszkánaiaknak, pontosabban Lucca városkájának, ahol minden nyáron zenei fesztivált rendeznek, és az elmúlt években olyan kiemelkedő nevek vendégeskedtek itt, mint BB King, Eric Clapton, Roger Waters, David Bowie, Santana és még sokan mások. A fesztivál idei kiadása (és a hátralévő része is) júliusban megint nagyon érdekes neveket csalogatott ebbe az idilli történelmi városkába, az egyik csúcspontja pedig rögtön a nyitóelőadással megérkezett: Luccában fellépett a legendás amerikai Eagles.
Nem kevesen vannak (főleg az Atlanti-óceán túloldalán), akik az Eaglest minden idők legnagyobb rockformációinak legelső helyére teszik. Az ilyen és hasonló ranglisták persze személyes zenei preferenciák szüleményei, egy azonban biztos: az Eagles a maga korának legnagyobb zenei nevei közé tartozik, és odahaza, Amerikában a mai napig minden idők legjobban fogyó amerikai rockbandája. Tavaly az Eagles kiadott egy „History of the Eagles” című dokumentumfilmet, és elindult a hozzá kapcsolódó, hatalmas világturnéra, amely a dobos Don Henley szavai szerint akár az utolsó is lehet. A turnédátumok többsége az otthoni Egyesült Államokra esik, a többi a Brit-szigetekre – a kontinentális Európának mindössze öt időpont jutott, ezek közül a hozzánk legközelebbi a több mint 500 kilométerre fekvő Lucca.
Lucca festői városka gazdag kulturális örökséggel, ráadásul a mai napig teljes egészében körbeveszi a középkori városfal, így gond nélkül akad ezer és egy módja annak, hogy az ember eltöltsön egy szabad napot. Délutánra a központ vékony utcácskáin és a számtalan lokálban egyre nagyobb tömeg gyűlt össze, míg végül este fél nyolckor a szervezők megnyitották a Piazza Napoleonét, ahol már minden készen állt a koncertspektákulumra. A színpad előtt a legvastagabb pénztárcájúaknak állítottak fel ülőhelyeket, mi, többiek pedig összepréselődtünk a tér egész területén. Utólag kiderült, hogy kitűnő helyet választottam a keverőpulttól nem messze: élvezhettem a jó hangzást, miközben az elöl állók a hangkép teljes összeomlása miatt panaszkodtak.
Az Eagles már a nyitódallal, a How Longgal is rendkívül összeszokott társulatként mutatkozott be, amelynek szeme fénye a harmonikus vokális vonalakban rejlik: a refrénre egyszerre négy gitáros lépett az első sorba, és a többi tag vokáljával együtt megsejtette, milyen lesz az este. A zenekar tagjai a hetvenes évek elején ismerkedtek meg, amikor még Linda Ronstadt énekesnő kísérőzenészei voltak. Tapasztalt stúdiózenészekként soha semmit nem bíztak a véletlenre, mindig a tökéletes vonalat követték, és a régi receptekhez ma is tartják magukat. Az Eagles persze ma már abban a helyzetben van, hogy maga fogadhat stúdiózenészeket, így a hangzásfüggöny harmonikus teltségéről a színpadon egész kilenc muzsikus gondoskodott. Köztük mandolinon, billentyűkön és háttérvokálon ott volt az egykori tag, Bernie Leadon is, a klasszikus négyes mellett viszont a többiek nem kaptak részletes színpadi bemutatást.
A fellépés a zenekar nyugodtabb, soft rockos hagyománya ellenére is tele volt dinamikával, hiszen az Eagles a színpadon folyamatosan adogatja egymásnak a főszereplők stafétabotját. A koncert első szakaszában a vezető énekesi feladatok zöme Glenn Freyre hullott, aki a két megmaradt eredeti tag egyike; az I Can’t Tell You Why-t a basszusgitáros Timothy B. Schmidt énekelte el a jellegzetesen magas hangfekvésében, a koncert középső részében pedig a reflektorfény leggyakrabban a 66 éves Joe Walshon állt meg, aki a hallottak alapján a klasszikus felállás énekhangilag leggyengébb láncszeme.
Az Eagles kifejezésmódja a tipikus amerikai iskola személyes, vallomásos intimitását ötvözi, amely a rhythm & blues, és főként a country hagyományára épül, és amelyet a hetvenes évek közepén elért megalomán siker sem rendített meg. Minden eljátszott dal az Eagles jellegzetes melosától fortyogott, legyen szó a countrysan csengő Lyin’ Eyes slágerről, a pörgősebb rock’n’roll Heartache Tonightról vagy a kísérletezőbb Those Shoesról. Utóbbiban a gitáros talk boxszal Joe Walsh tette híressé magát, aki 1975-ben csatlakozott az Eagleshez, a legismertebb albumuk, a „Hotel California” megszületését megelőző időszakban. A hang és főleg a vokális harmóniák lágyságát ápolta a One of These Nights is, amelyben nyitányként a dobos Don Henley is énekesként mutatkozott be – „minden idők legjobb amerikai dalszerzője”, ahogy Glenn Frey a névsoros bemutatásnál nem éppen szerényen a lelkére kötötte a közönségnek. Az Eagles koncertjei a hatalmas siker és az ezzel járó pénzügyi torta ellenére továbbra is mentesek a látványos színpadi díszletektől és a modern koncertipar egyéb kellékeitől, így a közönséggel kizárólag elsődleges művészi hangjukon – a zenén – keresztül keresik a kapcsolatot! Három feldolgozás – két Walsh- és egy Henley-dal – után a rendes műsor (jóval túl hamar!) a Life in the Fast Lane-nel véget ért.
https://www.youtube.com/watch?v=jAe9tQ5HD74
Bár a közönségben az idősebb koncertgeneráció dominált, az Eagles-koncerten sem lehetett elkerülni ezernyi telefon zavaró fényű kijelzőit abban a pillanatban, amikor az Eagles a színpadra visszatérve a halhatatlan rockklasszikus, a Hotel California nyitóütemeivel koronázta meg az estét. Ez az elmúlt évek koncertjeinek rendkívül zavaró tényezője, én mégis félre tudtam tenni, a varázslatos dallam és a rockzene története egyik legszebb kétgitáros játéka miatt, amelyet a Walsh / Frey páros ujjai csalnak elő a szám kifutásában. Következett még egy rádióbarát himnusz, a Take It Easy, a bluesosan tüzes Rocky Mountain Way-jel az Eagles ezen az estén utoljára adott konkrétabb rock’n’roll falatokat, az előadói ragyogás utolsó megmutatására pedig az ambientes Desperadót tartogatták.
Az Eagles fellépése mindössze egy óra negyvenöt percig tartott. Persze az előadók egész plejádja (a feleennyire öregek közül is!) még ennyit sem ér el, de a legutóbbi turnékról szóló beszámolók fényében, amikor képesek voltak három órás utazásokat rendezni saját slágerkincstárukban, a végső búcsú után nagy gombóc maradt a torokban. Főleg annak tudatában, hogy a (búcsú)turné már a nevével – History of the Eagles – azt sugallja, hogy az estéi az Eagles teljes történetét viszik majd a világ színpadaira. Mindazonáltal az új nagy koncertestére az utolsó vonalat meghúzva leírhatatlan elégedettség marad bennünk, hiszen a találkozás Amerika egyik legnagyobb rockintézményével előadói szinten több mint lenyűgözött. Aki az Eagles varázsával sosem találkozhatott élőben, az talán elmulasztotta az utolsó alkalmat, hogy a hangzásperfekcionizmus veteránjaival még az (ő) túlvilágra költözésük előtt találkozzon.
Fotók: Laura Casotti (Lucca Summer festival)
Setlist
1. How Long
2. Take It to the Limit
3. Tequila Sunrise
4. I Can’t Tell You Why basszusgitáros
5. Lyin’ Eyes
6. Heartache Tonight
7. Those Shoes
8. In the City
9. One of These Nights
10. Life’s Been Good
11. Dirty Laundry
12. Funk #49
13. Life in the Fast Lane
———-
14. Hotel California
15. Take It Easy
16. Rocky Mountain Way
17. Desperado
Képgaléria
