Vai a „kis” gitárpróbán Zágrábban (2012)

Hét év telik el, és Steve Vai újra feltűnik Európában. Új turnéval! Az új album, a „The Story Of Light” újabb szép, kiváló minőségű stúdiódokumentum, amelyet ennek a zenésznek a kiapadhatatlan, zseniális feje szolgál fel. Hét éve, 2005 szeptemberének utolsó dekádjában Steve Vai pályafutása során harmadszor állt Szlovénia színpadán, amikor a ljubljanai Cvetličarnában adta elő látványos műsorát, másfél hónappal később, pontosabban 2005. 11. 13-án pedig a zágrábi Tvornica Kulture-ben is megállt, a ljubljanainál is jobb előadással. Nos, a történet hét év után megismétlődik! Csak most a ljubljanai és a zágrábi fellépés között mindössze 4 nap a különbség, és ezúttal Zágráb került sorra elsőként, így Vai nyitva hagyta az ajtót, hogy a zágrábi koncertspektákulumot Ljubljanában még feljebb srófolja, és a szlovéneknek még jobb koncertet nyújtson. Mindegy. Az a belső nyugtalanság, amelyet a zene minden megjelenési formája iránti szüntelen kíváncsiság és odaadás kelt, a RockLine csapatát exkluzívan Zágrábig lőtte, hogy még Vai ljubljanai fellépése előtt jelentést hozzon nektek ennek a rendkívüli művésznek a formájáról.   

Az előző turnéhoz képest az új takarékosabbra van szabva. Az előzőn Steve Vai előzenekara Eric Sardinas, a delta blues kisiklottja volt, az újra pedig magával hozta a nálunk szinte ismeretlen énekes-dalszerzőt, Beverly McClellant,  aki viszont a turné közepén családi okokból kénytelen volt felhagyni a Vaival közös világkörüli koncertúttal. Steve Vai a The Breed kísérőzenekart is feloszlatta, amelyben Dave Wiener és Jeremy Colson mellett a Devil’s Slingshot-os cimborák, Tony MacAlpine és Billy Sheehan (Mr. Big) játszottak; helyettük kevésbé ismert, de nem kevésbé látványos neveket hívott be a csapatba: Philip Bynoe basszusgitárost és Deborah Henson-Conant hárfásnőt!

Este kilenc óra, a Tvornica Kulture szépen megtelt, jegyek azért maradtak, nem úgy, mint hét éve ugyanitt. Nőtt a feszültség, az atomkorszaknyira nyúló kínos perceket pedig Devin Townsend zenéje tette elviselhetőbbé – Vai barátjáé, aki Vai „Sex And Religion” (1993) albumán az énekhangot felénekelte. Elsőként az elektromos hárfájával a különc Deborah jelenik meg a színpadon. Olyan hatással, mintha valaki újévi fenyőt hozott volna a színpadra, mert a hárfa teste („boltozata”) fényecskék tömegével volt kirakva, amelyek a Steve Vai-sztori várt „glam báját” szállítják. Vai kiváló kis tanítványa, Dave Wiener persze nem hiányzott, bár a zenetanárok közül a kicsit rosszindulatúbbak, akik ezúttal is megnézték a koncertet, könnyedén nélkülözték volna.  Az óriási hathúros basszusevezővel Philip Bynoe is csatlakozott a felálláshoz – első pillantásra majdnem összetéveszthetnéd T.M. Stevensszel, miközben a háttérben a dobszerkó erődje mögött ült az utolsó négyzetcentiméterig betetovált dobvadállat, Jeremy Colson – utoljára Szlovéniában 2010. 06. 24-én láttuk, Billy Idol dobosaként a Hala Tivoliban adott fellépésén. Ezúttal Jeremy látványa rendkívül hálátlan volt, mert Steve Vai a fő színpadi erősítőit – vagyis az egész alapsort – egy sorban Jeremy dobjai elé állította, így a nézők elől eltakarta magát a dobfelszerelést is és a dobokat is, amelyeket Colson püfölt.

Nincs semmi baj. Az előtérben csak egy ember számára van hely. Az ördögi gitárgyógyász számára, aki csak Steve Vai lehet. A fickó valamiféle mexikói kalapot vett fel, latin szépfiú stílusában masírozott ki a színpadra, a hosszú haj számára már a múlté, de a glamúros szemüvegét nem felejtette el. A gitárexcesszus egyetemes, monumentális expozéja azonnal testet öltött. A fickó, ahogy várható volt, az új „The Story Of Light” anyagával csapott le, mégpedig két tipikus „Vai-lovasrohammal” a vérbeli rally-száguldásból (Racing The World, Velorum), amelyek rögtön megidézik a „Vai-figurák” egyedi sokkszínházi jellegzetességét!

A fickó publikummal való kommunikációja természetesen elsősorban a gitár nyelve (hm,… igazán nagy hír!!!), Vai azonban ehhez az egész testével és elméjével, sőt mondhatni a filozófiájában a lelkével is működik. Minden hangot a test reakciója kísér, Vai grimaszok sorozatával viszi a közönség elé az előadását, arcjátékával próbálja kiemelni az épp aktuális érzelmi állapotának hangulati érzékenységét. Hamarosan csókot küld neki egy lány az első sorból, amit Vai teátrálisan elkap a levegőben, és tenyerével az arcához nyom. Ah, te vén, minden hájjal megkent „perverz”. Vai a glam excesszusok mestere, és ilyen helyzetekben fertőző és bőr alá hatolóan csípős módon bánik a közönséggel, ami nemcsak elbűvöl, hanem szó szerint megveszi a szívedet. Nem csoda, hogy játszott David Lee Roth zenekarában és a Whitesnake-ben is. A gitár a háta mögött, a következő pillanatban valahol magasan a levegőben, aztán kiiktatja a jobb kezét, csak a bal dolgozik, miközben a gitármágnesek a fogásokból éles dallamot csiholnak improvizációs betétekként. Vainak ez nem gond. Nem téveszt célt – még a legelképzelhetetlenebb színpadi figurában és testhelyzetben sem. A kézcserélgetés, amikor a bal kézzel a jobbon át nyúl és fordítva, számára magától értetődő. Teátrálisan hajszolja a visszacsatolást a színpadon, és ebből dallamot teremt a szólóeszkapádáiban. Mindenki pedig arra a pillanatra vár, amikor Vai a nagy finálé kedvéért a nyelvét is a húrokra teszi – ami mindig a koncertje zárásában történik meg. Hihetetlen őrültség, tiszta kísérleti kultúra. A gitárőrület legnagyobb őrültségeinek zömét viszont Vai a tremolókarral alkotja. Ezt a használat és a játék technikájában olyan extrém szintre vitte, hogy még szélesebb hangválasztékot tesz lehetővé, mint amit az alap, a gitárnyak fogólapjára „szegezett” hangok semmiképp nem engednek. Természetesen azonban ami olajat önt a tűzre ebben a határtalan sokk- és showszínházban, az Vai kivételes sebessége, pontossága és az összes mozdulat abszolút kontrollja. Vai egyszerűen Vai. Kész, egyedi zenei guru, aki ezen az estén felejthetetlen hajóútba csavarta a Tvornicát. Ahogy az első szünetben beharangozta, és így meghívott minket az egyedi világába.   

A kezdeti részben kellemesen meglep az „Alien Love Secrets” (1995) albumról a remek Tender Surrender, az első átöltözéshez pedig Steve Vai Dave Wiener szólóbetétje alatt tér vissza a ruhatárába, Wiener ezúttal néhány percig akusztikus gitárral kényeztette a közönséget. Steve Vai, aki végre megszabadult a kalaptól, és friss selyeminget vett fel, bejelent egy új számot, a zenekar pedig belekezd a Weeping China Dollba, amelyet egy újabb vadonatúj – a gyönyörű The Moon And I követ. A közönség talpra ugrik a „Passion And Warfare” albumról játszott The Animal megvadított változatánál, amelynél a teremben lévők érzelmei különösen intenzíven éledtek fel. A „Passion And Warfare” számok azok, amelyekre a Vai-koncerteken mindenki különösen türelmetlenül vár, Vai pedig rendszerint még gyorsabban játssza őket, mint ahogy a stúdióalbum verzióiból ismerjük. Vai a színpadon még párszor átöltözött, a legtöbb port pedig közülük a „lézerlámpás” szerelése verte fel a „The Ultra Zone” számoknál, vagyis a címadónál, majd utána a Franknél.

A koncert elképesztő pillanata volt az elektromos hárfaszóló is, amely valamiféle bevezetőként szolgált az akusztikus szetthez – ezt Vai az est egyetlen énekes számával nyitotta meg, a Rescue Me Or Bury Me-vel („Sex And Religion”, 1993). A koncertnek ez a része ismét hipnotikus hatású volt. Különösen a hárfa jutott sokkal nagyobb szerephez a hangképben, mert az elektromos számok alatt nagyrészt elnyomta Wiener riffelő gitárfala. Épp az akusztikus szettben érte el a hárfa kifejezőereje azt az értéket, amelyet maga Steve Vai is megérezhetett, amikor úgy döntött, hogy a számait teljes egészében elektromos hárfára írt hangszerelésekkel látja el. Deborah a hárfájával a színpadon valójában az előző turné show-excesszusainak távoli pótlékát idézte, amikor Vai, Billy Sheehan és Tony MacAlpine vállvetve, futószalagon nyomták a „zseniális ostobaságokat”, és nem látszott a végük. Wiener ügyesen kormányozott a színpadon a sokféle gitár között, elektromos szitárt is használt, és párszor billentyűn is besegített, hogy fenntartsa az egyes számok hangulati díszleteit.

A heves zárás előtt a zenekar időt szakított az est különleges pontjára. Vai két jelöltet hívott fel a közönségből, akik Vai szemléletes „apai bevezetője” után fejükből sorra elmondtak a zenekar minden tagjának egy tetszőleges ritmust vagy dallammotívumot. Ezt a színházat, bizonyos fokú színpadi zűrzavart a zenekar később Steve Vai dirigensi pálcája alatt  egy pillanat alatt új számmá komponálta és hangszerelte. Ezen a ponton a teremben lévők rögtön közel kerülhettek ahhoz a helyzethez, amikor Vai a társaságával a stúdióban vagy a próbán van. Eszelős élmény!

Még ez! A Treasure Island szintén az est különleges pillanatai közé tartozik. Egy szkeccs Jeremy Colson és Steve Vai között, amelyet valahogy Vai nagy mentorától, Frank Zappától örököltek, aki annak idején a dobosával, Terry Bozzio-val játszotta el (hallgasd meg a „Zappa in New York” dupla koncertalbumot). A sok ultra-őrület mellett, amit Vai elemi és egyedi színpadi show-ja hoz, ez még egy extra fűszer a látványban, amiért abszolút megéri ellátogatni a koncertjére!

Vai elvarázsolta Zágrábot. Ez megkérdőjelezhetetlen. Majdnem két óra és háromnegyed ideig tartott ez az egyedülálló zenei eposz, amelyet a várva várt komponista-tökély a For The Love Of God-ban zárt le, és a csúcsponti befejezésbe a „Fire Garden Suite” örökzöldje, a Taurus Bulba vitte.  Vai a látottak alapján továbbra is született színpadi szórakoztató, nagy varázsló és a sokk/show-excesszus mestere, aki az egyedi hathúros, sőt héthúros gitárelmélet megfoghatatlan játékával fűszerezi a műsort! Legyen hát elég ennyi, hogy tartogassak még néhány szót a ljubljanai beszámolóra, ahol Steve Vai 2012. 11. 13-án csap le!