Utolsó tánc a Res Nulliusszal (2013)

Szerző: Sandi Sadar Šoba

Helyszín: Orto bar / Ljubljana / Szlovénia
Koncert dátuma: 2013. 12. 06.
Látogatók száma: 150 – 200
Jegyár: 10 €

Mindennek van szavatossági ideje, az igazi rock’n’roll pedig a kétszeres tempójú elégés miatt általában még rövidebb ideig bírja, mégis megesik, hogy épp a legdekadensebb, legpusztítóbb garázsbrilliánsok felülmúlnak minden várakozást, átlépik a két évtized varázshatárát, és közel három évtizednyi létezést érnek meg. Ennek a különleges sikertörténetnek, a lehetséges határainak eltolásáról szóló sztorinak, és főként a megalkuvást nem ismerő, igazhitű „švic’n’roll” acélos erejéről szóló történetnek ezúttal azok a férfiak a szereplői, akik 25 éve döntögetik a sztereotípiákat, provokatívan kacérkodnak az önpusztítás démonaival, és szolgálják fel az igazi adag garázsgéniuszt. A közel 23 évnyi, a költőiség nihilista univerzumának peremén tett vándorlás után az út állítólag úgy zárul, ahogy szövődött – gyorsan, ütősen és bánkódás nélkül. A velenjei rockbrilliáns, a Res Nullius véres csillaga a távoli 1991-ben kezdett fényleni, amikor a kreatív hatalom és a nonkonformizmus jogarát összeadta az önbizalommal teli énekes, Zoran Benčič és a girhes hathúrosbálványozó, Boštjan Senegačnik. A kiválóság távoli csúcsai meghódításának küldetéséhez számos útitársat csábítottak maguk mellé, akik a hosszú úton váltogatták egymást a dobok és a basszus mögött, közben pedig öt telivér albumot hoztak össze. Az idei év úgy tűnik, a töréspont lesz, amikor az adrenalin pokoli gépezete végleg leáll – a kiüresedés, az új kihívások keresése és a saját színpadi büszkeség megőrzése jegyében. Kár, de csak az igazi férfiak képesek bevallani, hogy elérték képességeik legszélső határát. A megrázó hitetlenkedést, a keserű sajnálkozást és csalódást pedig eljött az ideje követnie annak, hogy a Šaleška-völgyi garázsavantgárd óriásai előtt az egyetlen igazi módon hajtsunk fejet – személyes jelenléttel a koncerten és egy utolsó tánccal igazi, organikus hangokra.

Hogy elég sokan voltak ezen a véleményen, azt bizonyítja, hogy a ljubljanai Orto színpada alatt krónikusan hiányzott a hely. Az elektromosság szexepiljébe vetett igaz hit ljubljanai védelmezői mellett az ország minden szegletéből érkezett zarándokok is megtöltötték a sorokat. Ők úgy döntöttek, hogy a decemberi fokozatos kihunyás minden meghirdetett pillanatán elkísérik a négy hiteles nonkonformistát és lázadót az igazi gyászszertartásra és a hősök díszes eltemetésére. Zoki azt mondta, hogy a december, a teljes téli hideg még a Res Nullius ideje, utána viszont … Hogy ne reménykedjünk hiába az X-nap utáni ismétlésekben, a belső hangra kellett hallgatni, és ott lenni az élvezet szónokainak egyetlen igazi búcsúján, követőiktől és híveiktől körülvéve. Este tíz után egy kicsivel mind a négyen átverekedik magukat az Orto jól körbeállt színpadára. Boštjan Časl vállára veszi a basszust, a dobok mögé Janez Marin ül, és Seni gitárjának behangolása után utolsóként Zoki lép a közönség elé. Kezdődhet egy az utolsó előadások közül, a ljubljanai pedig mindenképp az utolsó. Jelentőségteljesen a Zadnji plesszel indítanak, a kiváló Zdravo je biti divji lemezről. „Pridi k meni tebi ti / jaz znam ustavit čas / pridi k meni ti / jaz mislim na glas / Ujela bova zvok / prodrla vanj / v fantastičnem letu / preletela dan …” melegíti a hangulatot Zoran. A Res Nullius nagy stílusban akar távozni, és sajnálkozó könnyek nélkül megtenni mindent, hogy a pillanat mindenki szívébe beleégjen, még ha a kocka el is vetetett, és minden eldőlt. A csodás fatalizmus a szexualitás, az élvezet és a szenvedély klasszikus érintésével folytatódik. A Ženske nikol’ ne čakajo című dalt Boštjan mérgezően édes Telecastere indítja be, a Fender mérgező sikolyai pedig a gyönyörűen kompakt ritmikai roham és Zoran dekadens, kéjes testiségköltészetének kíséretében töltik meg az Orto boltíveit, ahol a közönség átadja magát a boogie rock-simogatásnak és a csípőringatásnak. Bárhogy nézzük, az élet kocka, ahol a vége nem áll meg. Ezt az üzenetet a Zadovoljstvo című dallal erősíti nyomatékosan a Res Nullius. Örömmel zuhanunk és emelkedünk, hogy kifejezhessük életerőnket és jelenlétünket a világegyetem koordinátáinak metszéspontjában. A fatalizmus és a visszavonhatatlanság szép tája ezután felgyorsul és kiélesedik a Dvoboj treh mennydörgésszerűen kiélezett tempójában. „Peklenska mašina prebija led / peklenska mašina je na poti spet!” vágtatva, tartalékok nélkül énekli a Res Nullius. Én viszont a kivételesen ütős metrika és előadás ellenére hiányolok egy csipetnyi szenvedélyt és spontán vandál rombolást, amelyből még tíz éve is folyamatosan részem volt a bőr és az egyenesség velenjei veteránjai társaságában. Ezúttal az egészből csak a forma, a váz maradt. A hajdani veszélyesség szövete alatt valami más zajlik, kissé keserűbb, megöregedettebb, mégis enyhén visszafogott. Egyedül Zoran ég kétszeresen, ő teljesen ittas. A többi harcostárs úgy tűnik, kinőtte az ősi, féktelen rock’n’rollt, és hobbinak tekinti, nem pedig ifjúkori küldetésnek, olyan missziónak, amelyért akár meg is halnának, vagy még évekig égnének.

Jön még egy Pasji dan a kiüresedés sorában, de minden dolognak ára van, ugye? A szokásos elidegenedés, szenvedély és a hormonok városi szövevényének értelmetlen értelmei gyönyörű kivonata, majd visszatérés a No One Can Like Drummer Man album ősi pillanataihoz a Mama eredeti előadásával, ami kevésbé punkos, mint 1991-ben. Aztán valami új következik, hogy a Res Nullius minőségien „anyázzon” a Prekleti bazar albummal, amikor délre repít minket a V vagonu raztrganih duš című dalban. Van valami dühös az arcba köpésben, a világ darabokra tépésében, amellyel szembeszállnak. Van valami eszelős abban, ahogy az örök Másiknak ellenszegülnek a színpad mesterséges talapzatáról, amelyen csak néhány fényes pillanatra lehetsz csillag. Legalább arra a néhány fényes pillanatra, amikor a fekete gondolatok és nyűgök kipréselődhetnek a hangszórókon, a hangszálakon át a mikrofonokba, az ujjakon át a húrokra, a dobverőkön át a bőrökre, ki a világba, hogy a megkeseredett lélek egy kicsit könnyebb legyen. Aztán itt van a fickó, aki aktívan harcol a világ ellen, pedig Đoni elől mindenki elfut – még a macskák és a kutyák is. A kis bestiák és moralisták, akik a mi száraz verejtékünket szürcsölik, és a bomlásunkra várnak, ma valahol messze vannak, az adrenalinos visszatérés a Bazarra pedig rockosan erőteljesen és teljesen szól. Nincs színlelés, ezt el kell ismerni. A Partibrejkers és a Majke módján a Res Nullius vonszolja ezüstös füstjét, miközben kiegyenesíti az Izkrivljene ravnine csontropogtató görbületeit. „Neokusno trezen grabim pod / Onečaščenje vse povsod / brezzobi duhovi usode delijo / Boj se ljudi, ki si resnico lastijo,” ez a költészet a bőr alá kúszik, és többet mond, mint a reklámtökéletesség neonjától elvakult hamis könnyedség. A dekadencia hipnotikussága ütősebb és kompromisszummentesebb, a Res Nullius pedig érti a dolgát, nem is jól – kiválóan. A mérgezően fűszerezett gitár az ismeretlenbe vágtat, a közönség pedig dörgő üdvrivalgással köszönti a Prekleti bazar Rubicon-átlépését. Eddig semmi felesleges lágy szövetet nem lehetett észrevenni. A Plešem s krvavimi podplati a Res Nullius-világ összefüggéseinek gyönyörű metaforája, ahol eljött az ideje, hogy eltávolodjunk a jobbra-balra vért ivó vámpíroktól. A sötétség táncos szépségének módján Zoran fájdalmát és megkeseredettségét verssorokba önti egy utolsó véres táncról az éjszakán át az ismeretlen holnap reggelébe. Aztán felhúzzák a Revolver ljubezni ravaszát, a közönségre szegezik, és kegyetlenül édesen kilövik az egész tárat. Szaxofon ezúttal nem szól a színpadon, a lazább gitár minimáljai mellett viszont átlépünk a kényelem kevésbé igényes dimenziójába – főleg az együttes egyik legnagyobb slágerével, a Rojen leta 72 című számmal. „Rojen sem leta 72 / Skočil sem dol s pobesneloga vlaka / oblečen v vse barve sveta / ker jaz nisem otrok mraka / Zlato polt mam, železne žile / Veliko srce, živim rock’n’roll drile / Moja je ulica, eden je kralj / Moje misli parajo metal,” vallja költőien Zoran, amikor a közönség refrénbeli bekapcsolódásának magabiztossága a tökély szintjét súrolja, a garázskiválóság velenjei lovagjainak színpadi búcsúja pedig az est nagy fináléja felé halad.

A Pistoljero menetelése után a Nekje v Sloveniji című dalban találjuk magunkat, amely pusztítóan és a könnyedség leghalványabb árnyalata nélkül száguld, hiszen „iščem voljo / iščem smeh / v soboto nekje v Sloveniji,” ahol mindenki a saját sötét depressziós tripjét nyomja a mi kis országunkban. A Res Nullius pedig beül egy nitroglicerin-tankba, és az erőteljes rockos szemtelenség gépfegyvereivel lő. Szépen és függőséget okozón érinti a düh és a harag az érző emberek puha szívének közepét, aztán csaknem stoneresen koszosan jön egy szentimentális szám annak a közönségnek, amely az ítélet napja után álmodja utolsó álmait. „Rad bi bil s teboj / Sam še mal s teboj / Brez tebe sem izgubljen,” a búcsút és egy csipet szomorúságot Zoki osztja meg az Orto közönségével, a Res Nullius pedig az erő csökkentése nélkül viszi végig az utolsó táncát. Tu sem da dajem – szól egy egészen kellemesen megöregedett dal szövege. A kilencvenes évek Balkánjára való leereszkedés után a kitörölt álmodozónemzedék elveszett katonasága megenged magának egy utolsó Rock’n’Roll Partyt, amely után a négyes elhagyja a színpadot. Helyére egy fiatal, bájos lányka lép, aki valószínűleg annyi éves, mint a Res Nullius, aztán jön a nagy finálé különleges effektekkel és kiegészítőkkel. Damir Jazbec, azaz Jimmy, bár még csak harminc körüli, az egyik legjobb és legszaftosabb blues-rock szájharmonikás, és amikor kinyitja a gondosan becsomagolt szájharmonikáit tartalmazó bőr neszesszerét, az este megkapja az i-re a pontot! Már az Izštekani 20-on is érezhető volt, hogy a négyes és a különleges szájharmonikás vendég szinergiája kivételes, ha pedig az akusztikust valami elektromosabb és hangosabb váltja, a játék még jobb! A színpadra való visszatérés után a koncert a Zdravo je biti divji gyönyörű verziójával zárul, amely bluesosan szép landolást kíván a mi világunkban, majd közösen összeragasztják a gyönyörű Krvavi kolažt, ami felgyorsított pokoli countryként szól. „Rad bi videl, kaj počneš takrat, o si sam,” kérdezi Zoran, a hangszintek pedig egyre inkább a teljes rombolás felé tartanak. Jimmynek közben megdöglik a mikrofonja, de mire a Velenjébe visszavezető 1000 Milj do doma következik, sikerül működésbe hoznia. A szív közepébe mért, kompakt ütést a brutálisan őszinte „mi smo noč, mi smo dan / kdor verjame ne bo izigran,” sorokkal viszi a Res Nullius, halálszívét az egzisztencia legszéléig e gyönyörű péntek estén. Egy kicsit hiányzik a verejték és a vér a színpadról, mondanák az igényesebbek, de a Rock’n’Roll utolsó kitörése és erupciója után ők is elcsendesedhetnek. „To je mesto zadnjih dni / zrak ima okus po črvih …,” ontja magából Zoran metaforikájának nekrofil szépsége, aki tükröt tart az egész társadalomnak, az ismeretlen szeretőnek pedig szívesen lenyalná a port a kiszáradt erekről. Maga a nagy, pompás finálé a nagy négyes jegyében olyan teljesnek és szaftosnak hat, hogy az utolsó vérző akkord elhangzása után már ott van a szomorúság, a sajnálkozás, a sötétség pompázatos keserűsége.

Talán most kicsit szkeptikus vagyok, mert ami jó, az nem tudja és nem szabad, hogy ilyen hirtelen, ilyen eutanáziaszerűen véglegesen megszakítsa a létezését. A Res Nullius az az együttes, amely meghatározta annak az időnek az oroszlánrészét, amelyet még érzékelni tudok zenei időként, és amelyet tinédzserkorom óta élek. A különlegesség árnyalatát hagyták annak a helynek, amely a szocializmusból a kapitalizmusba való átlépés után számos tévelygő álmodozó menedéke lett. Velenje a garázskiválóság legjobb hordozói közül az utolsók távozása után üresebb, kopárabb, szürreálisabban kisült lett. Talán csak egy fázisról, átmeneti gyengeségről van szó, talán a dolog visszavonhatatlanul végleges. Tény viszont, hogy az utolsó ljubljanai állomás a jól ismert Orto bárban a kiüresedés, a keserűség, a fanyarság és az önálló egyenesség gyönyörű költészetével íródott, ami a tetszeni vágyó művészek világában minden, csak nem szabály. A Res Nullius belevésődött mindazok szívébe, akik tiszteljük az organikusságot és a lázadás értelmességét, mélyen és örökre. Az első érintkezés után a fertőzés megmaradt, az ízes üzenetiség tintafoltja pedig ez alatt a húsz év alatt a végtelenig terjedt. Azt mondják, most részesültünk a Res Nulliusból visszavonhatatlanul utoljára. Én hozzáteszem, hogy a remény hal meg utoljára, és a fatalista univerzum konstruktívabb irányba fordulásának reményében minden jót kívánok a fiúknak, a férfiaknak, az élvezet szónokainak a világ hidegén át vezető további útjukon. Ha meggondolják magukat, a szlovén színpadokon mindig örömmel és kíváncsian várjuk őket, a fontos viszont, hogy – mint eddig – mindig hűek maradjanak önmagukhoz. A hamisítás és az agónia hamis elhúzása a tőke nevében ugyanis rosszabb lenne az árulásnál, amit sokan jogosan felróhatnának nekik halálukig és azon túl is …

Setlist

1. Zadnji ples
2. Ženske nikol’ ne čakajo
3. Zadovoljstvo
4. Dvoboj treh
5. Pasji dan
6. Mama
7. V vagonu raztrganih duš
8. Đoni
9. Izkrivljene ravnine
10. Prekletih bazar
11. Plešem s krvavimi podplati
12. Revolver ljubezni
13. Rojen leta ’72
14. Pistoljero
11. Nekje v Sloveniji
12. Brez tebe
13. Tu sem da dajem
14. R’n’r Party
15. Zdravo je biti divji
16. Krvavi kolaž
17. 1000 Milj do doma
18. Rock’n’roll

Képgaléria