A legendák sosem halnak meg (2013)

Arhiv Arhiv Utoljára módosítva: 11. június 2026

Szerző: Sebastijan Videc
Fotók: Jerneja Jerak

Helyszín: Cvetličarna, Ljubljana
A koncert dátuma: 2013. 12. 06.
Látogatók száma: 1.350
Jegyár: 17€

Deja vu – ez a két szó írná le a legjobban a Cvetličarna előtti érkezést, ha nemrég a Doors Alive koncerten is jártál: hideg, megöregedett hippik nem hivatalos pólókban, és ezúttal is borzasztó hosszú, több generációt felvonultató sor a bejáratnál, csak a marihuána szagát nem lehetett érezni. Nem is volt rá szükség. A vidám december láthatóan már teljes gőzzel beindult, a tömeg pedig ezúttal minden idők egyik legkedveltebb rockzenekarának, a Queennek a dalaira jött szórakozni. A The Bohemians 1996-ban állt össze, és közel két évtized alatt kivívta magának a zenekar legjobb imitátorainak rangját, a világ minden táján lelkes közönség előtt játszva.

Kilenc órakor, amikor a koncertnek el kellett volna kezdődnie, a terem még nem volt tele, de a pénztár előtti hosszú sor sem fogyott el. Ennek ellenére pozitív energia vibrált a levegőben, sőt valami varázslatos is. A szervező okosan (vagy nem) gondoskodott a kezdés csúsztatásáról, és negyed tízre a földszint már derekasan megtelt, az erkélyek viszont még mindig több sorban töltődtek, a hangszórókból pedig rockslágerek tették elviselhetőbbé a várakozást a Deep Purple-től és a Led Zeppelintől a Guns n’ Rosesig és az Aerosmithig.

25 perc várakozás után végre elhalt a zene, és a tömeg nagy lelkesedése, valamint enyhe értetlensége közepette a The Bohemians helyett a tribute zenekarok már-már házi előzenekarának számító Top Stripper vonult a színpadra. A srácok ezúttal „bedugva” léptek fel, a Doors-os előzenekarral ellentétben, ami a közönségnek is láthatóan jólesett. A szokásos fél óra helyett most egy egész 50 perces szettet kaptak, amelyben saját dalokat és feldolgozásokat vegyítettek. A színpadon ezúttal két vokalista lány is csatlakozott hozzájuk, hogy még színesebbé tegyék Jaš hangját. Bár a közönség nem ismeri őket túl jól, néhány nyilvánvaló kivételtől eltekintve az első sorokban, a szett során egész jól sikerült felmelegíteniük a hangulatot, a csúcspontot pedig határozottan az Aerosmith „Walk this way” feldolgozása és a utolsó előtti GnR-klasszikus, a „Paradise City” jelentette.

A zenekarok közötti szünet általában azt jelenti, hogy a földszint kicsit kiürül egy frissítőre, egy könnyebbülésre és egy adag nikotinra, de most úgy tűnt, mintha a tömeg feszülten várná a főműsort, és semmilyen mellékes dolog kedvéért nem akarná feladni a helyét a földszinten vagy az erkély korlátjánál. Szerencsére a színpadi emberek gyorsan végeztek: lecserélték a dobokat és az erősítőket, és mindent felállítottak mindössze tizenöt perc alatt. Pontosan fél tizenegykor aztán újra kialudtak a fények, a hangszórókból felcsendültek Brian May gitárjai, a „Tie Your Mother Down” stúdióbeli intrója, a színpadra pedig John Deacon, Roger Taylor és Brian May lépett – legalábbis így tűnt a Cvetličarna elsötétített színpadán. Az intró után a zenekar a „We Will Rock You” gyors, koncertváltozatával csapott bele, a tömeg őrjöngése közepette pedig kiszaladt a színpadra Freddie Mercury, pardon, Rob Comber.

Világos farmerben, fehér trikóban, jobb csuklóján szegecselt bőrszíjjal, Adidas Universal cipőben Rob ezúttal Freddie 1985-ös legendás Live Aid-fellépését idézte meg. Ha Freddie most Live Aides volt, a zenekar többi tagja különböző koncertek, illetve turnék ruháiban jelent meg. A tribute zenekarok nagyjából két táborra oszthatók: azokra, akik a megidézett banda hangzását és színpadképét akarják visszaadni, és azokra, akik közben a külsőt is megpróbálják magukra ölteni. A The Bohemians az utóbbi csoportba tartozik, bár Robot a termetével és a jellegzetes bajszával nem könnyű összetéveszteni Freddie-vel, ahogy a szőke dobost, a visszafogott basszusgitárost és a sörényes gitárost sem.

A hiteles Queen-hangzás érdekében a zenekar eredeti hangszerekhez is nyúlt. A dobos Ludwigokon püföl, a basszusgitáros Fender Precision Bassen alapoz, a gitáros pedig Brian May Fireplace gitárjának másolatán dallamoz Vox erősítőkkel párosítva. Rob, aki Freddie-hez hasonlóan az éneklés mellett zongorázik is, Roland szintetizátorral helyettesíti a zongorát – azt várni, hogy egy tribute zenekar egy nagy, nehézkes és bűnösen drága Steinway-zongorát cipeljen magával, persze nem reális.

Az első részben a hetvenes évek slágereivel bombáztak minket, kivéve az „Another One Bites the Dust” (1980) című dalt. Koreográfiailag a zenekar teljesen meggyőzött, legyen szó a dobos játék közbeni fintorairól, a basszusgitáros páros lábas ugrásairól vagy a gitáros gitáros mozdulatairól – minden megvan. A legnehezebb feladat természetesen Robra hárul, aki kiváló teljesítménnyel oldja meg. Freddie a színpad királya volt, és belebújni a bőrébe nem könnyű feladat, de Robnak nagyon jól megy. A mozdulatoktól, a balettelemektől és a közönséggel való interakciótól kezdve a zongorázás és a mikrofonállvány jellegzetes fél rúdjával való színpadi őrjöngés gyors váltogatásáig – mindent felszolgál nekünk. Freddie hangját persze nem lehet elvárni, hiszen a hivatalos Queen tribute bandából, a Queen Extravaganzából Marc Martelt leszámítva még nem hallottam senkit, aki terjedelemben és hangszínben is a közelébe ért volna. Rob mégis kiválóan végzi a dolgát. A kritika inkább a gitárosra vonatkozik: a ritmusos részekben szépen követi May hangzását, a különbség főleg a szólókban jelentkezik, mert azokból hiányzik a jellegzetes dallamosság, és inkább általános hard rock szólókra emlékeztetnek.

A „Crazy Little Thing Called Love” után, ami az első rész utolsó száma volt, és amelyben Rob akusztikus gitárt is a kezébe vett, a színpadon pedig csatlakozott hozzájuk egy kiváló billentyűs, akinek a nevét sajnos nem sikerült elkapnom, tizenöt perc szünet következett, a srácok pedig a „One Vision” intrójának hangjaira tértek vissza a színpadra, amit a várakozásoknak megfelelően a nyolcvanas évekre hangsúlyt fektető szett követett. Rob ezúttal Freddie utolsó, 1986-os Queen-turnéján viselt szerelését hordta – fehér nadrág dupla piros csíkkal, mély V-nyakú fehér trikó és sárga dzseki. A hangmérnök viszont ezen az estén sajnos nem érdemelte ki a mester címet. A hang túl hangos volt, a gitár túl hangosra volt állítva, ami főleg a dalok csendesebb részeinél zavart, az ének pedig túl halk volt. Ennek következtében Robot a csendesebb részeket leszámítva nagyon rosszul lehetett hallani. Az ének a szett második felében valamelyest javult, de összességében a hangzás még mindig messze volt a jótól.

A hangzást félretéve a közönség több mint élvezte az angolok fellépését. Slágerről slágerre haladtunk, és gyakran az volt az érzésem, hogy Robnak nem is kell énekelnie, mert a terem úgyis túlüvöltötte a (rosszul beállított) vokált. Az összhang kiváló volt, akár az éneklésről, akár a múltbeli koncertek és klipek mimikájáról van szó – a „Radio Ga Ga” és a „We Will Rock You” felemelt, tapsoló kezeitől az „I Want To Break Free” porszívózásáig és persze a Freddie-re annyira jellemző énekes ping-pongig a közönséggel. Rob később, a második szettben inkább pólót cserélt a turnénak megfelelően, a ráadáshoz pedig felvette a fehér dzsekit piros kiegészítőkkel, olyat, amilyet Freddie viselt a ráadásokban az említett turnén. A koncert egy újabb rockhimnusszal, a „We Are The Champions” című számmal zárult, amelyben Rob és a közönség is teljesen kiénekelte magát, a dal kihúzott hangszeres részénél pedig a színpad mögül brit zászlóval vonult elő, amelynek hátuljára szlovén zászló volt felvarrva – a zenekar egy újabb jellegzetessége, amit a Bohemiansék olyan jól utánoznak, és közben állva tapsolja őket a közönség. A srácok a brit himnusz hangjai mellett köszöntek el a ljubljanai közönségtől azzal az ígérettel, hogy jövőre találkozunk. Remélem, tartani is fogják!