Szerző: Aleš Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: München / Muffathalle / Németország
A koncert dátuma: 2003. december 11.
Látogatók száma: 1500
Jegyár: 28,00€
Münchent már rég elkapta az adventi lázas készülődés, a belváros tele volt bódékkal, ahol mindenféle kacattal kereskedtek a műanyag Szűz Máriáktól és Jézuskáktól a förtelmesen büdös, káposztás bajor kolbászokig. A Marien Platzon Peterrel rögtön a jegyekért vettük az irányt, amelyek még elővételben voltak, és gyorsan lecsaptunk a júniusi Yes-„indoor” koncert jegyeire is az Olympiahalléba (szintén Münchenben). Aztán jött a lemezboltok végigjárása, ahol az ember egy idő után egyszerűen telítődik. Annyi mindent tolnak az orrod elé, hogy az egész ízléstelenné válik, és elmegy tőle a kedved. A szlovén zenei válogatós átlagember hozzá van szokva, hogy minden egyes CD-ért alaposan meg kell küzdenie, mielőtt megszerezheti. Gyorsan besötétedett, a Pizza Hutban megtömtük a bendőnket, ahol különös gonddal vizsgálgatták az Eurocard kártyámat, mintha ilyet még sosem látott volna a szemük, aztán 19:00 körül bevettük magunkat a Muffathalle előterébe. A backstage-ben, a terem bejárata mellett nagy lehetett a nyüzsgés, mert az ugyanabban az épületben működő vendéglőből igen sűrűn hordták át a finomabbnál finomabb falatok kiadós adagjait a sniclitől a palacsintáig. Az első sorba most egy kivételes alkalommal nem volt nehéz bejutni, mert a tömeg 95%-át jó módú, kiművelt öreg rockerek adták, akiket jócskán 40 fölé saccoltam, és nem sok kedvet mutattak holmi különleges akrobatamutatványokhoz a koncert alatt – ők csakis azért jöttek, hogy a varázslatos zenei rezgésekkel töltsék fel a lelküket. Mi az első sorban foglaltunk helyet, középről kicsit balra, nagyjából ott, ahol Mick Box (gitár, Uriah Heep) fűrészelni szokott.
A színpadon három dobfelszerelés állt, ezért az egész tele volt zsúfolva az utolsó négyzetcentiméterig. A színpadot 20:00-kor a Fireball Ministry foglalta el. Valahol a perzselő Kaliforniában (USA) születtek, bikeres szerelésben nyomták, és doom metal hangzáson vittek végig minket. A hang és a stílus? Pontosan az Ozzy-korszakbeli Black Sabbath. A teremben álló apukák és anyukák tehát tényleg nem panaszkodhattak a Fireball Ministryre, hiszen ők feltámasztották a Black Sabbathot, és a közönség egy kis fantáziával átélhette újra a hetvenes évek elejét. Egyszerű riffekre épülő, odaverős, rövid dalok. Átvezetések minden doktori disszertáció nélkül, sokszor kettős, tercekben szóló gitárharmóniákba fogva, amelyek gazdagították a hangképet. A telt ütésű dobos tökéletesen lélegzett együtt a zenekarral. A frontember, aki egyben a fő gitáros is, az egyszerű, rövid szólókról is gondoskodott, wah-wah effekten át lefűrészelve. Üres tekintete, hosszú, egyenes barna haja, sőt még üresen kongó hangja is hihetetlenül emlékeztetett Ozzyra. A srác meggyőzően, átélten nyomta. Külön pozitívan lepett meg a zenekar szerény színpadi viselkedése. Ráadásul a Fireball Ministry fő attrakciójaként a ritmus- és a basszusgitáron két megszelídíthetetlen bikerlány játszik, akik rögtön levettek a lábamról démoni bájukkal, így a Fireball Ministry alatt végig nemcsak a fülem, hanem a szemem is tele volt munkával. Körülnéztem. A tömeg dermedten hideg volt. Érdekes: a zenekar viszont tüzes és meggyőző. Röviden: a korai Black Sabbath és Pentagram rajongóinak valami igen friss és forró a perzselő kaliforniai nap alól. Doomosok, akiket érdemes kipróbálni!
Ha a Fireball Ministry a poklon vezetett végig minket, a Blue Öyster Cult a tisztítótűzön vitt át. A rock and roll legendái, számos olyan sztenderd megalkotói, amelyek később a heavy metal minden változatának alapjává váltak. Feketék, mint a legfeketébb feketeség. A kifinomult társadalmi provokáció mesterei, mindig korrekt intellektuális tartással, és ami igazán lényeges: zseniális riffgyártók. Apokaliptikus víziójukat a pattogós Buck’s Boogie nevű instrumentálissal kezdték életre kelteni. Buck Dharma feketébe öltözött a baseballsapkától a cipőig, minden fekete volt rajta. A ruha biztosan pár számmal nagyobb volt rá, ezért úgy festett a színpadon, mint valami fekete törpike, Törpapa igazi ellenpólusa. Kezében egy fehér, érdekes futurisztikus dizájnú elektromos gitárt forgatott, hangolókulcsok nélkül. Élvezet volt nézni, hogy milyen hihetetlen könnyedséggel száguld végig minden dal egyedi szólóin. Eric Bloom persze a nélkülözhetetlen sötét napszemüvegben, valamint Allen Lanier folyamatosan váltogatták egymást a billentyűkön, miközben a zenekarnak már semmi különös nincs abban, ha egyszerre három gitárral kezdik géppuskázni a közönséget. Igazi élvezet volt hallani az „idegen értelem”, azaz az E.T.I. (Extra Terrestrial Inteligence) című dalt. A srácok két újabb dalt, a Dance On Stilts-et és a See You In Black-et is beletették a setlistbe, de a hangosabb közönségreakciót leginkább a slágerekkel aratták: a romantikus Burning For You-val, a gonoszkás Cities On Flame With Rock And Roll-lal, a félelmetes Godzillával és természetesen a jéghideg, kultikus rangú örökzölddel, a Stairway To Heaven-nel felérő Don’t Fear The Reaper-rel. Csemegének hozzátették a „Cultosaurus Erectus” (1980) lemezről a Divine Winds-et, és ennyi volt. Egy óra telitalálat. Telitalálat? A hang rakoncátlankodott, a billentyűk egyáltalán nem hallatszottak, a bal oldali monitor pedig átvágott a hangképen.
Engem azonban egészen más zavart ebben. Ez a távolságtartás a közönségtől: Bloom egyszer sem mosolygott, Dharma cinikusan szórakozott a szólók közben, a pengetővel mélyen a szájában, és közben a saját mulatságára grimaszolt. Csak Danny Miranda (basszusgitár) és Allen mutatott egy szemernyi melegséget és megközelíthetőséget a nép felé. A Godzilla alatt mindhárom eredeti tag peckesen levonult a színpadról, miközben Danny és a legendás dobos, Bobby Rondinelli, aki végig egy fogpiszkáló intenzív rágcsálásával volt elfoglalva, egy-egy szólószámmal próbálta felforrósítani a közönséget. Hiába. A nép pontosan azt adta vissza a zenekarnak, amit kapott tőle: lusta, álmos reakciót. Bár a Don’t Fear The Reaper alatt alaposan megremegett a csarnok, és a tömeg vidáman dobogni kezdett a klasszikus ritmusára, a ráadásért sem sóvárgott túlzottan, és érdekes volt, hogy csak néhány egyedi „zugabe” hangzott fel a csarnokban. A Blue Öyster Cult mégis rutinosan visszajött, és ráadásként eljátszotta a Dominance And Submission-t, amelynek során Eric kettéosztotta a közönséget bal és jobb oldalra, és a refrénben megparancsolta nekik, hogy ordítsák a „submission” szót. Így a Blue Öyster Cult végül csak kicsalt valamivel több zajt a tömegből. Szóval mi lehet az oka ennek a halovány színpadi játéknak? Talán az a komplexus, hogy az Uriah Heep előzenekara? Ki tudja. Inkább rutin, mint bármi több. Összeszokott, de a hideg távolságtartás cinikus hozzáállásával, amellyel nem sikerült teljesen boldoggá és megelégedetté tenni a jelenlévőket.
A Blue Öyster Cult 21:00-tól 22:00-ig játszott. 22:30-ra minden készen állt, hogy a varázslók előbukkanjanak a színfalak mögül. Micsoda fény öntötte el a színpadot, amikor megjelentek a művészek sziluettjei! Valóságos energiaáramlás! Mintha hirtelen felragyogott volna egy fény! Mindenki a helyén állt, és rögtön egy egyenes horoggal, egyenesen a két szem közé ütöttek. A színpadot egy szempillantás alatt felizzították, hiszen a koncertet rögtön az Easy Livin’-gel nyitották. A nép azonnal talpra ugrott, és hatalmas lelkesedés töltötte be a termet. Igen, a nagy többségünk, vagyis szigorúan véve mindannyian elsősorban az Uriah Heep miatt jöttünk. Az Uriah Heep a Föld bolygó azon fantasztikus zenekara, amely kétségkívül a leggyakrabban cseréli a setlistjét a turnékon, és ez igazi élvezet, mert a koncertjük újra és újra térdre kényszerít. A szüntelen setlistváltoztatásoknál persze eszembe jutott a Saxon. A Heep ezúttal a Shadows Of Grief-fel rázta meg a jelenlévőket… áááá, elkezdett futkározni a hátamon a hideg, hogy az valami állati volt!!! Mick legendás, fenséges riffje és Lee dobjainak teljes erejű dübörgése, a koncert egyik csúcspontja rögtön az elején. Aztán ugrás a nyolcvanas évek második felébe és a Cry Freedom előadása. Felpörgetett, folyékony hard rock kikapcsolás fantasztikus AOR-refrénnel és a fenomenális Bernie Shaw-val az éneken, aki a dalt teljes erőből, magasan szárnyaló screamekkel zárta le. Az Uriah Heep nem állt meg. Ha a tavalyi nyári turnén a The Magician’s Birthday volt az egyik fő ok, amiért az Uriah Heep-et egyszerűen nem volt szabad kihagyni, ezúttal ennek megfelelője a setlistben a Shadows Of Grief mellett kétségkívül a „Sweet Freedom” (1973) lemezről a Pilgrim volt. Peterrel csak csóváltuk a fejünket, mert ez hihetetlen. Ez a zenekar a színpadi varázslatával tényleg elvisz a tündérmesék világába, a varázslatos tündérek, a törpék, a gombaházikók földjére, és egy pillanat alatt teljesen kikapcsolhatsz, és egyszerűen csak úszol a határtalan tereken, valahol magasan az égi horizont fölött. A srácok különös lendületet, különös szárnyakat kaptak, mert a közönség reakciója fantasztikus és fanatikus volt. A hang álomszerű volt.
Az Uriah Heep tovább uralkodott a Wise Man feltámasztásával, ami a „Firefly” (1977) lemez dala, amikor még John Lawton énekelt náluk. John Lawton bőrébe bújni különleges kihívás. Ő az az énekes, akihez nem található megfelelő, legalábbis ami az előadása érzelmi töltetét illeti. Ez kétségkívül a rocktörténet egyik legszenvedélyesebb hangja. Bernie bátran felhúzta a cipőjét, kihozta magából a maximumot, és sikerült izgalmas közelítést varázsolnia Lawton eredetijéhez. Ahol az énekest még külön élvezet hallgatni, az kétségkívül a Stealin’, ahol az érzés és az improvizálás módja újra és újra teljes pompájában ragyog. A Stealin’ Bernie-vel az éneken egyre meggyőzőbben szól, mint az eredeti Byron-féle változat. Több szó nélkül: tökéletes.
Fantasztikus folytatás jött a The Wizarddal, Mick megragadta az akusztikus gitárt, amely hihetetlen, acélos hangot adott, és végigdrájsálta a húrokat. A srácok igazi varázslatot idéztek meg, a kórusének igazi mestereiként. Bernie a koncert alatt végig vidáman császkált a színpadon, ösztönözte a tagokat, a szünetekben pedig mindig üdvözölte a közönséget. A fickó a sok németországi koncertezés évei alatt elsajátított pár német kifejezést, amelyeket meggyőzően ejt ki, és a nép lelkesen fogadta ezt. Igazi „splash” és hangulatváltás következett a forró The Other Side Of Midnight-tal a kiváló „Head First”(1983) lemezről, amelyben Mick kifejező riffelése és a refrénben a remek vokálkíséret emelkedett ki. A hőség csak nőtt, és a wah-wah-rajongó Mick a folytatást a zenekar első stúdióalbumának első dalából, a Gypsy-ből ismert riff-fel nyitotta. Milyen heavy, milyen lüktető és felhúzott! Phil és Mick a középső instrumentális rész katartikus fogásaiban váltogatták egymást, és élőben újra megidézték a dal pszichedelikus pillanatát, miközben Bernie rendkívüli stílusban zárta a nóta végső részét. Az énekes egyébként végig rendkívüli szinten ragyogott, így nincs értelme külön kiemelni egyes dalokat, mert az egész fellépését a játékával együtt csak hibátlan tízesre tudom értékelni. A játéka különösen veszedelmessé vált a Devil’s Daughter alatt, amikor néhány csábító pillantást lövellt az első sorokban remegő lányok felé. A Devil’s Daughter a Stealin’-hez hasonlóan Bernie-re szabott dal. A The Other Side Of Midnight, a Gypsy és a Devil’s Daughter hármasa tehát azon az estén a közönségnek az Uriah Heep legtüzesebb pillanatait nyújtotta.
Egy rövid szünet után Lee basszusdobjának hangja töltötte meg a termet a szívverés ritmusában. Ehhez csatlakozott Phil az orgonája fenséges hangjaival. Peterrel győzelmes pillantást váltottunk, mert ez a Sunrise volt. A Sunrise semmiképp sem a féktelen, perzselő vágy dala, hanem igazi ugrás a csodák, a misztika és a tiszta fantázia földjére, ami tulajdonképpen az egész „The Magician’s Birthday” (1972) lemezt is megfogalmazza. Emellett benne rekedt a melankólia és a végtelen vágyakozás izzása. Fantasztikus kémia, kivételes rezgések, amelyeket különösen felerősített a színpadon álló egész ötös fenomenális, sokszínű éneklése. Készültünk a csúcspontra. A Sunrise átment a July Morning-ba. Bernie leült Mick előtt a bal oldali monitorra, közelebb a közönséghez, és az egész dalt ülő helyzetben énekelte végig. Rendkívül átélten nyomta, és egy pillanatra azt hittem, hogy a zenekar legendás énekese, David Byron csatlakozott hozzánk a színpadon. Már Phil orgonájának grandiózus nyitómotívuma a koncertcsúcs felé vitte a hangulatot. Mick különös intenzitással dörzsölte a húrokat, nyomta a wah effektet, Lee teljes erejéből megdübörögtette a dobokat. Micsoda hang! A levegőben, amely a rendkívüli fade outnál érte el a csúcspontját, a legendák elbúcsúztak a közönségtől.
A nép rögtön hangosan követelte a ráadást. A srácok visszatértek, és Mick hosszabban megszólalt, megköszönte a közönségnek, valamint a Blue Öyster Cultnak is. Peterrel a koncert előtt összeállítottuk a ráadást a Bird Of Prey-ből, az Easy Livin’-ből, a Look At Yourself-ből és a Lady In Black-ből. Nem tévedtünk sokat. Az Uriah Heep a Bird Of Prey-jel leszedte a fejünket. Megint teljes gőzzel és tüzesen! Sokkal keményebben és gyorsabban az eredetinél, valóban pusztítóan torzított gitárral! A feltételezésünk szerinti Look At Yourself helyén egy újabb kemény kaliberű csemege bukkant fel a „Raging Silence” (1987) albumról, a Bad Bad Man. Így most már minden készen állt a nagy fináléra. A zenekar történetének legnagyobb slágerére, a Lady In Black-re. Lee Kerslake is előrerohant a háttérből, kezében tamburinnal. A dal mindössze két akkordra épül, de azonnal megragadja a füledet, és egyenesen a hó és jég földjére repít. Lee persze nem sokáig habozott az új pozíciójában, és valahol a második refrén után büszkén visszavitorlázott a dobjai mögé, és az Uriah Heep még egyszer felgyújtotta a színteret. A nép csatlakozott a zenekarhoz a nélkülözhetetlen, mágikus „oh-e”-kben, és valahogy hirtelen vége lett mindennek. Egy szempillantás alatt letelt másfél óra.
Semmiképp sem szabad megfeledkeznem a Marsról jött pókról, Trevor Bolderről. Ez a fickó mindig, amint csak adódott rá alkalom, hatalmas kontrasztot vitt a játékba a szuperszonikus basszusszólózásával és tolongásával, ahol csak lehetett, szuperszonikus improvizációról gondoskodott, teljes gőzzel, végig néztem, hogyan lett az öreg a koncert közepére csuromvizes az izzadságtól. Kopott Fender basszusa igazán valami különleges.
Ennyi. Egy ötös, amely kiadja magából a maximumot, és meggyőzően kelti életre küldetését a színpadon megidézett mesebeli varázslaton át. Felejthetetlen a szó minden értelmében. Újra és újra. Még egyszer. Az Uriah Heep élőben maga a fantázia.
Setlist
Blue Öyster Cult:
1.Buck’s Boogie
2.E.T.I. (Extra Terrestrial Intelligence)
3.Dance On Stilts
4.Burning For You
5.See You In Black
6.Divine Winds
7.Cities On Flame With Rock And Roll
8.Godzilla (basszusszóló, dobszóló)
9.Don’t Fear The Reaper
—ráadás—
10.Dominance And Submission
URIAH HEEP:
1.Easy Livin’
2.Shadows Of Grief
3.Cry Freedom
4.Pilgrim
5.Wise Man
6.Stealin’
7.The Wizard
8.The Other Side Of Midnight
9.Gypsy
10.Devil’s Daughter
11.Sunrise
12.July Morning
—ráadás—
13.Bird Of Prey
14.Bad Bad Man
15.Lady In Black
Képgaléria
