Szerző: Peter Podbrežnik
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Gasometer / Bécs / Ausztria
A koncert dátuma: 2008. 11. 05.
Nézők száma: 2500
Jegyár: 38,00€
A Rockline csapatának egy része számára az évek alatt szinte hagyománnyá vált, hogy évente legalább egyszer elzarándokol a legendás art rock és hard rock úttörők, az Uriah Heep koncertjére, és ez így is van rendjén, mert minden fellépésük egészen sajátos élmény, amely még sokáig kellemes emlék marad a nézőben. Az Uriah Heep hamarosan már a negyvenedik évfordulóját ünnepli, és azon kevés elpusztíthatatlan zenekar egyike az aranykor rockzenéjéből, amely rámenős hozzáállásával, rendkívüli szívósságával és kiváló közönségkapcsolatával újra meg újra bebizonyítja: egyszerűen nem tud csalódást okozni hosszú ideje hű rajongóinak, nemhogy hidegen hagyna bárkit is a teremben. Ez történt ezen az estén Bécsben is, ahol a jól megtöltött Gasometerben néztük meg őket, és kaptunk egy derekas adag kiváló Heep-varázslatot.
A színpadi történések leírása előtt meg kell említeni, hogy a megszelídíthetetlen hard rock-varázslók idén egy tízéves szünet után nagyon fontos és sikeres stúdiós visszatérést produkáltak a kiváló új lemezzel, a „Wake The Sleeper”rel. Megjelenésekor a hosszú idő óta hű rajongók többségét lenyűgözte, ráadásul számos új rajongót is hozott nekik, akik még csak most fedezik fel a zenekar hihetetlen zenei kincsesbányáját. Ennek a fogadtatásnak megfelelően, és az új stúdióanyag erejébe vetett hittől vezérelve úgy döntöttek, hogy ezen a turnén az új albumot teljes terjedelmében eljátsszák.
Nemcsak erre az estére, hanem az egész turnéra úgy állították össze a műsort, hogy ügyesen váltogatták az új album dalait és a régi klasszikusokat. Ami az utóbbiak kiválasztását illeti, ezen az estén nem volt különösebb meglepetés; a szokásos sztenderdek szerepeltek, amelyek nem hiányozhatnak a koncertjeikről, bár a többségüket még mindig öröm hallani.
John Lawton és Peter Goalby esetleges rajongóinak ezúttal alaposan fel kellett húzniuk az orrukat, mert a műsorban semmi sem szerepelt ebből a két korszakból. Bár nagy híve vagyok a Byron-korszaknak, a zenekar döntése, hogy a „Wake The Sleeper”t teljes egészében játsszák, tökéletesen megfelelt nekem, hiszen valóban kitűnő lemezről van szó, az egyes dalok pedig végig szép ellenpontot alkottak a klasszikusok mellett.
A zenekar minden egyes tagja a maga módján elkápráztatott ezen az estén, bár az Uriah Heep természetesen nem egyénekként, hanem rendkívül harmonikus és dinamikus zenei közösségként győz meg a legjobban. Mick Box, a gitáros és a zenekar egyetlen eredeti tagja ismét igazolta, hogy páratlan rocksámán: híres wah-wah gitárfutamaival ámulatba ejtett, a gitártól a levegő felé lendülő festői kézmozdulataival pedig végig pozitív rezgéseket teremtett a színpad és a közönség között. Régi bajtársa, Trevor Bolder basszusgitáros, Bowie egykori „marsi pókja” szokatlanul eleven volt ezen az estén, főleg annak fényében, hogy általában inkább a háttérben maradt, fejét a basszusa nyaka fölé hajtva.
Phil Lanzon billentyűs ősrégi Hammond-orgonáján, amely nagy részét adja a zenekar jellegzetes hangzásának, főleg annak védő hangzási melegségének, mint mindig, most is rendkívül magabiztos figura volt, és ismét jól teljesített kísérőénekesként is. Bár elég sok időbe telt, mire orgonamunkáival elnémította azokat, akik a legendás Ken Hensley visszatérését követelték, szerintem az utóbbi években – miután már több mint húsz évvel túlszárnyalta híres elődje szolgálati idejét – végre sikerült maga mellé állítania a leghajthatatlanabb Hensley-híveket is (legalábbis ami a billentyűs szerepét illeti).
A mindig jókedvű énekes, Bernie Shaw – aki Russell Gilbrook dobos érkezése után, a zenekarban eltöltött több mint húsz év elteltével végre nem a csapat „zöldfülűje” – ismét elbűvölt vokális bravúrjaival, karizmatikus színpadi jelenlétével és évődő mosolyaival. Bár már nem a legfiatalabbak közé tartozik, még mindig remek formában van, és ha énekközben véletlenül becsúszik egy hiba, az alig tűnik fel. Gilbrook, aki Shawtól átvette az „újonc” stafétabotját, a nagy elődje, a legendás Lee Kerslake árnyéka ellenére lassan egyre elfogadottabbá válik a zenekar régi hívei körében is. A turnéra meglehetősen érdekes dobfelszerelést állított össze, amelynek egy külön helyén egy óriási dob állt, és erre ütött rá a dobverővel a „What Kind Of God” végén, amely az új album egyik dala.
A koncertet – ahogy várható volt – az új album címadó dalával nyitották, majd időnként több új dalt játszottak egymás után, közéjük pedig betoldottak egy-egy visszatekintést a múltba, amelyeknek természetesen a régi rajongók örültek a legjobban. Nehéz kiemelni, hogy az új dalok közül melyik előadás győzött meg ezen az estén a leginkább. Külön említést érdemel a „What Kind Of God”, a „Tears Of The World”, az „Angels Walk With You” és a „War Child” remek előadása. Az új album összes dalának kivételes összeszokottságú előadásával páratlan művészi önbizalmat mutattak, és ismét bebizonyították, hogy azon kevés legendás rockzenekar közé tartoznak, amelyek manapság nem csak a régi sztenderdekre támaszkodnak. Minden kritika, amelyet a hosszú stúdiós szünet miatt kaptak egyes rajongóktól, a „Wake The Sleeper”rel és az új turnéval a múlté lett.
A klasszikusok közül ezúttal a „Gypsy” és a „Sunrise” győzött meg a leginkább. Az utóbbi közben Lanzonnak két kisebb hiba csúszott be a Hammondon, ami nagyon ritkán fordul elő, de ennek ellenére is megvolt az a tökéletes Heep-varázslat, amely tetőtől talpig magával ragad. A „Gyspy”ről, amelyet ezúttal végre a monumentális Hammond-felvezetéssel és Lanzon úr ügyesen beszőtt klasszikus improvizációjával játszottak, elmondható, hogy talán a legjobb előadása volt ennek a legendás dalnak, amelyet eddig a koncertjeiken átéltem. Az elmaradhatatlan „Look At Yourself” ezúttal is helyet adott a szólóimprovizációknak és egy rövidebb jam-nek minden hangszeresnek. Mindenekelőtt viszont megerősítette, hogy Mick Box korunk egyik leginkább figyelmen kívül hagyott rockgitárosa, amihez bizonyára sokat hozzájárul veleszületett szerénysége, egyenessége és őszintesége a színpadon és azon kívül egyaránt. Ezek a tulajdonságok sajnos sosem tartoztak a rockgitáros-hős megszokott képéhez.
Az epikus „July Morning” – mint már oly sokszor – számomra most is a fellépés csúcspontja volt. A szövege rég nem volt olyan aktuális, és általános melankolikus hangulata ellenére végül irigylésre méltó mennyiségű pozitív energiát hagyott maga után a levegőben. Természetesen a régi vágású cowboy-szám, a „Stealin’” sem maradt ki, amely az örökös újrahasznosítás ellenére még mindig frissen szól, megfelelő hangulatban pedig szórakoztatóan is. Ugyanez nem mondható el az alaposan lerágott slágerről, az „Easy Livin’”ről, amely ezen az estén – mint már oly sokszor – az egyetlen képviselője volt a legendás „Demons And Wizards” (1972) albumnak.
Az Uriah Heep nagyobb meglepetés nélkül zárta a koncertet, és ráadásként eljátszott még egy rendkívül lerágott slágert, a „Lady In Black”-et, amelyből soha nem hiányzik Mick akusztikus gitárja, a tapsolás és a közönség fffokozott részvétele a refrénekben. Az osztrák közönség – a németről nem is beszélve – még mindig ennél a legismertebb slágernél tombol a legjobban; ez a dal hozta nekik 1977-ben, hat évvel az „Salisbury” (1971) albumon való megjelenése után a rangos német Arany Oroszlán zenei díjat.
Személy szerint könnyen elvoltam volna e két hosszában-keresztben lerágott sláger nélkül, vagy szívesen lecseréltem volna őket valamelyikre a Heep sok kiváló dala közül, amelyek sosem kapnak esélyt – de a legtöbb nagy rockzenekar politikája már csak ilyen. A „Lady In Black” vezette két slágert folyamatosan játszaniuk kell, ha nem akarják, hogy rajongóik többsége meglincselje őket; ez olyasmi, mintha a Deep Purple nem játszaná el a „Smoke On The Water”t, vagy az Iron Maiden megfeledkezne „The Number Of The Beast”ről. Ez egyébként az egyetlen kisebb kritikám a koncerttel kapcsolatban, hiszen az acélos sztenderdek mellett a ráadásban helye lett volna legalább egy, ha nem két múltbeli meglepetésnek is (ahogy ezt számos korábbi fellépésükön többször megtették).
Ez azonban csak apróság, ha nem egyenesen szőrszálhasogatás, hiszen a kivételes színpadi tökély estéje volt, ami engem, mint régi rajongót, egyáltalán nem lepett meg. A zenekar végig kitűnően összeszokott volt, a közönségkapcsolat kiváló szinten állt, a hangosítás szintén csúcsminőségű volt, és ami a legfontosabb: még sokáig a színpadról való levonulásuk után is rendkívül pozitív rezgések maradtak a levegőben, amilyeneket nem sok rockkoncerten él át és érez meg az ember. Az Uriah Heep ismét meggyőzött minket arról, hogy a sajátos zenei varázslat kiváló szövőmesterei, és a világ egyik legkedvesebb zenekara, szó szerint és átvitt értelemben egyaránt, akit érdemes megnézni minden adódó alkalommal.
fotók: Aleš Podbrežnik
szöveg: Peter Podbrežnik
Setlista
1. Intro
2. Wake the Sleeper
3. Overload
4. Tears of the World
5. Stealin’
6. Sunrise
7. Heavens Rain
8. Book of Lies
9. Light of a Thousand Stars
10. Gypsy
11. Look at Yourself
12. What Kind of God
13. Ghost of the Ocean
14. War Child
15. Shadow
16. Angels Walk With You
17. July Morning
18. Easy Livin’
—ráadás—
19. Lady in Black
Képgaléria
