Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1969
Értékelés: 5/5
Az „Uncle Meat” Frank szatirikus-avantgárd kísérleteinek csúcspontja a kísérőzenekara, a The Mothers Of Invention első felállásával, amelyet alig néhány hónappal az album megjelenése után feloszlatott. Az albumon hallható darabok többsége az azonos című, sokáig halogatott filmhez készült Frank és a The Mothers Of Invention irányításával, a film pedig anyagi gondok miatt a tervezettnél később jelent meg. Az „Uncle Meat” film hivatalosan csak 1987-ben jelent meg, mégpedig rögtön videón. Ahogy az Francesco úrtól elvárható, akinek a fantáziája és bizarr humora nem ismert határokat, meglehetősen bizarr alkotásról van szó, amelynek főszereplői a The Mothers Of Invention tagjai és az ismerőseik. Mivel a filmet egyelőre nem volt időm megnézni, a tartalmáról többet nem tudok mondani.
Az „Uncle Meat” afféle kvázi koncepcióalbum is (mint Frank albumainak túlnyomó többsége), csakhogy a koncepciónak semmi köze az azonos című filmhez: Uncle Meatről, az őrült tudósról szól, aki Bimbo nevű mexikói szolgájával a világegyetem urává akar válni egy mutánshadsereg segítségével, amelyet a saját laboratóriumában gyárt. A bizarr történet ott kezdődik, amikor Uncle Meat és Bimbo személyes bosszúra szánja el magát, miután kirúgták őket egy irányított rakéták kilövőállomásául szolgáló kormányzati katonai bázisról. Miután elcsennek a kilövőállomás keze ügyébe eső felszerelésének nagy részét meg néhány misztikus receptet is a régi könyvekből, nekiindulnak a bosszúhadjáratnak. Groupie-nak öltözve egy bárban kötnek ki, ahol felkeltik a figyelmet, és a látogatók többségét becsalogatják a laboratóriumukba. Ott Uncle Meat különleges szérumot fecskendez beléjük, egy speciális készüléken keresztül implantátumot ültet beléjük, és azzal az ürüggyel, hogy „kitágul a szellemi perspektívájuk”, ráerőlteti az akaratát. Miután létrehozza az engedelmes mutánshadsereget, Uncle Meat megiszik egy különleges főzetet, amelytől halhatatlanná kellene válnia. A mutánsok serege ezután diadalmenetre indul a városban, pánikot keltve a lakók között, a színen pedig egy óriási csápos szörny is felbukkan. Uncle Meat közben különleges hanghatásokkal hipnotizálja az embereket, akik rendkívül furcsán kezdenek viselkedni, és különös, malackodó táncokat lejtenek. A történet aztán (ahogy várható) rendkívül bizarr, teljesen abszurd vizekre evez, és azt meséli el, hogyan kísérletezik az őrült tudós növényekkel, amelyek bizonyos hangok használata miatt féktelen növekedésnek indulnak. Uncle Meat mellékszereplőként a „The Grand Wazoo” (1973) koncepciójában is feltűnik.
Az „Uncle Meat” albumon Frank ismét játszadozott a musique concrete, a jazz fusion, a zenekari zene és a kísérleti rock elemeivel. Filmes dialógusrészleteket is beillesztett, bár többségében instrumentális lemezről van szó. Frank helyenként már érezhetően a jazz és a klasszikus zene felé kezdett fordulni, és az „Uncle Meat” megjelenése után ez volt a következő lépés a zenei pályáján. Az abszurd motívumok, a bizarr hangzások, a társadalmi szatíra, a rock ‘n’ roll és a doo-wop paródiája, valamint a beszélt dialógusok (zömük a filmfelvételekről származik) tekintetében az „Uncle Meat” kétségkívül Frank egyik legavantgárdabb albuma, amely biztosan nem tartozik a legkönnyebben befogadható munkái közé, viszont az biztos, hogy azok közé tartozik, amelyek a leginkább meghálálják a hallgatást. Azok a részek, amelyek úgy szólnak, mintha egy egész zenekar játszana rajtuk, a többsávos rájátszás akkor még forradalmi technikájával készültek. Ahol úgy hallatszik, hogy trombiták játszanak, valójában klarinétokról van szó, amelyeket felvettek, majd tudatosan felgyorsítottak egy különleges hanghatáson keresztül. A többi speciális effektet elektromos orgonán játszották fel. A különleges hanghatások és a különféle felvételi technikák terén az album a maga korában meglehetősen forradalmi. A záró „King Kong” kompozíciót például hat különböző módon játszották el és vették fel. A The Mothers Of Invention szokásos felállása mellett (vagyis Frank gitáron, éneken és ütőhangszereken, továbbá Ray Collins énekes, Jimmy Carl Black dobos, Roy Estrada basszusgitáros, Don Preston billentyűs, Billy Mundi dobos, Bunk Gardner szaxofonos és Motorhead Sherwood énekes-humorista) itt van még Ian Underwood billentyűs-szaxofonos is, aki hamarosan Frank első számú kedvence lett, és az később még hosszan megtartotta a további zenei projektjeihez. Egy bemutatkozó monológ erejéig röviden a legendás brit dobos, Aynsley Dunbar is először hallható, Frank bandájának leendő tagja, aki itt még nem ad hangszeres szolgálatokat.
A szövegek és a beszélt dialógusok többsége a hírnévre és fontosságra vágyó, elkényeztetett kaliforniai tinédzserek tipikus hétköznapjainak társadalmi szatírája (egy kitalált, trendi rockzenekar tagjai, groupie-k és így tovább). Ennek megfelelően rengeteg a tipikus zappás bizarr, vécéhumor, a politikai szatíra viszont ezúttal csak amolyan ízelítő, köztük egy találó paródiával az amerikai himnuszra. Többségében a zenekar tagjai közötti burleszk párbeszédekről van szó, amelyeken kettőnél többszöri meghallgatás után ritkán nevet bárki, bár némelyeket hallva elsőre is kitör a féktelen hahota. Természetesen számról számra ezúttal is felbukkan és összeköti őket Suzy Creamcheese hangja, Frank kedvelt kitalált figurájáé, aki egy sikertelen és szánalmas mormon groupie-t és énekesnőt testesít meg. Ez az utolsó „vendégszereplése” Frank bármelyik stúdióalbumán. Frank és a zenekara közben szokás szerint szándékosan érthetetlen furcsa figurákként és kitaszítottakként lépnek fel, az amerikai társadalom szélén. Az eredeti kiadás csak dupla lemez volt, a CD-kiadást viszont több mint 35 percnyi filmfelvétellel és a „Tengo Na Minchia Tanta” című elborult számmal bővítették (olaszul annyit tesz: „nekem nagy farkam van”), amelyet egészen más időszakban vettek fel. Néhány Frank-rajongó ezt a változtatást szinte szentségtörésnek tekinti az eredeti kiadással szemben, engem viszont csak a filmdialógusok túl hosszú felvétele zavar, amely addig vicces, amíg háromnál többször nem hallod, onnantól kezdve lassan idegesítővé válik.
Az album az „Uncle Meat” című számmal nyit, ez az alap instrumentális témája, amely Frank vibrafonján és dobjain remek jazzimprovizáció, majd pszichedelikus gitármotívum követi. Egy különleges effekt zúgása után megszólal Suzy Creamcheese hangja („The Voice Of Cheese”), akit ezúttal is Pamela Zarubica alakít (nagy valószínűséggel Frank egyik groupie-ja). Suzy üdvözli „a tinédzser Amerikát, és panaszkodik, hogy végül nem sikerült híressé válnia, még groupie-ként sem, hogy Európában is kudarcot vallott, ezért inkább visszament az anyjához”. Közben egy effekten átszűrve, a nyafogó Suzy érveit alátámasztva „böfögés” és „korgás” is hallatszik. A „Nine Types Of Industrial Polution” hosszabb avantgárd instrumentális, rengeteg jazzelemmel. Frank terjedelmes, blues-os gitárimprovizációi és az ütőhangszerek tengere teljesen disszonáns ritmust alkot. Az album első olyan darabja, amely a rájátszásos technikával készült, egyúttal Frank életművének egyik első olyan alkotása, amelyben egyebek mellett kiváló gitárosként is megmutatkozik. A rövid „Zolar Czakl” instrumentális tökéletes avantgárd kikapcsolódás, amely egy pszichedelikus rajzfilm zenéjének is remekül megállná a helyét. A „Dog Breath, In The Year Of The Plague” (itt Frank a maga jellegzetes, komikus módján az 1348-as évre céloz, amikor Európában kitört az első nagyobb pestisjárvány, és a fertőzöttektől áradó szagra) az egész album egyik legelborultabb kísérlete (és abból bizony nem kevés van), hiszen a középső szakasza egyenesen 40 (!) felvételt tartalmaz, amelyeket az említett rájátszásos technikával zsúfoltak bele. A „Dog Breath” valóságos avantgárd gulyás szörf rockból, jazzből, klasszikus zenéből és pszichedelikából, ahol a napsütötte hawaii strandok hangulata és a pszichedelikus horror váltja egymást. Az énekdallam különösen groteszk, mert egy ponton, amikor egy különleges effekten engedik át, valami melodramatikus csivava-vinnyogásra emlékeztet. A fúvósokon játszott pszichedelikus-jazzes finálé ujjal nyalogatni való.
A „The Legend Of The Golden Arches” folytatja a komikus pszichedelikus-jazzes zenekari motívumokat a fúvósok, a vibrafon és a ritmusszekció remek játékával, amelyek egy olyan rajzfilmbe illenének, amelyben a Looney Tunes kicsit eszelős Daffy kacsája szerepel, ha nem változna át a folytatásban majdhogynem valami balkáni „cigánytánc”-dallammá. A „horkolás” és a nevetés után teljesen váratlan fordulat jön, és a kompozíció tiszta pszichedelikus szférákba csúszik, ahol a zongora és a fúvósok viszik a főszerepet. A végén még egyszer megszólal a mormon libuska, Suzy Creamcheese, aki a Mothers koncertjének hangosítására panaszkodik. Ezután a „Louie Louie” élő előadása következik (az eredeti szerző Richard Berry), Frank egyik kedvenc paródiája egy rock ‘n’ roll klasszikusra, amelyet még jó pár évig játszott a koncertjein. Ez a változat, benne egy tréfás szaxofonimprovizációval, a londoni Royal Albert Hallban felvett fellépésen készült. A „The Dog Breath Vibrations” a Beach Boysra és „The Good Vibrations” című számukra írt, mindennél nyilvánvalóbb instrumentális paródia, amelyben a „Dog Breath, In The Year Of Plague” fő humoros szörf rock motívuma tér vissza átalakított, jóval jazzesebb változatban (nagyobb hangsúllyal a gitáron és a billentyűsökön). A „Sleeping in a Jar” afféle burleszk altatódal pszichedelikus dallammal és szándékosan fintorgó énekkel. Az „Our Bizarre Relationship” című számban Suzy a groupie-tapasztalatairól mesél, arról, hogy reggelente ismeretlen nők mellett ébredt, és az egyik munkaadója intelligenciahányadosáról, amely állítólag egy földimogyoró szintjén volt. A „The Uncle Meat Variations”, ahogy a címe is mutatja, a fő, címadó téma különféle variációit tartalmazza. Többségükben abszurd, de mesteri jazz- és szimfonikus improvizációk, amelyek remekül felidézik az említett őrült tudós koncepciójának hangulatát a bizarr kísérletei kellős közepén. A kiváló zenekari motívumok mellett, élükön az elborult ütőhangszerekkel, rendkívül bizarr ének is hallható, az egész pedig blues-os gitár- és hammondorgona-szólóval zárul.
Az „Electric Aunt Jemima” az egyik legfurcsább humoreszk, effekttel eltorzított „egérhangú” énekkel és szörf rockos kísérettel. Remekül beleillene valami groteszk rajzfilmvígjátékba. A „Prelude To King King” afféle előkészület a „King Kong”hoz, az album központi instrumentális darabjához. Kiváló jazz fusion instrumentális remek, szemtelenül szellemes fúvósaranzsmanokkal és „sámáni” ütőhangszerekkel. A „God Bless America” rendkívül szaftos paródiája az amerikai himnusznak, amelyet a Whisky A Go Go klubban adott fellépésen vettek fel. Miközben Underwood szaxofonon teljesen elhangolt dallamot játszik cirkuszi dobütések mellett, Frank groteszk módon üvölti a himnusz fő sorait. Az „A Pound For a Brown On the Bus” című számban ismét burleszk pszichedelikus dallam szólal meg fúvósokon, dobokon és gitáron, hasonló a „Dog Breath”-ben hallhatóhoz, és egy olyan elborult rajzfilmbe illene, amelynek főszereplője egy nyúl vagy egy kacsa. Az „Ian Underwood Whips It Out” című szám, amelyet Koppenhágában vettek fel egy fellépésen, bemutatja az akkor még új tagot, a multiinstrumentalista Ian Underwoodot, aki a meghallgatása után nem sokkal Frank első számú kedvence lett. Közben Suzy Creamcheese lelkes „wowie-zowie” kiáltása is hallatszik, hiszen Ian a Frank bandájának többi karikatúrájához képest igazi „szépfiú” volt. Ennek a rövid bemutatónak után, hogy Ian hogyan lett a banda tagja, kiváló jazzimprovizáció következik Ian valóságos szaxofonos szólómasztizásaival. A pszichedelikus „Mr. Green Genes” az album egyik legsikerültebb burleszkje zenekari aranzsmanokkal, halotti menet ritmusával, vibrafonnal, szellemes énekdallammal és pompázatos lezárással.
A „We Can Shoot You” tökéletes avantgárd őrültség abszurd ütőhangzásokkal, eszelős szaxofonimprovizációval és kazoo használatával. Az „If We’d All Been Living In California” a The Mothers Of Invention tagjai közötti párbeszédet tartalmaz, amelyben anyagi gondjaikra panaszkodnak, és arra, hogy szó szerint éheznek. A „The Air” újabb meglehetősen sikerült doo-wop paródia burleszk-szentimentális énekkel. Úgy tűnik, Franknek a „Cruising With Ruben And The Jets” (1968) után még nem volt elege abból, hogy kifigurázza az ifjúkora zenéjét, amelyet az első bandáival játszott. A kiváló jazz rock fusion instrumentális, a „Project X” kétségkívül az album egyik legjobb darabja. A fő erényei közé tartozik (Franktől meglehetősen szokatlan) finom gitárdallam, valamint az ütőhangszereken, vibrafonon és fúvósokon játszott bolondos improvizációk. Egy tempóváltás után egy pszichedelikus rajzfilm témájává alakul át. Az abszurd, pszichedelikus rajzfilmes motívumok iránti furcsa szerelemnek Frank még jó pár évig nem tudott ellenállni. A „Cruising Fo The Burgers” újabb pszichedelikus burleszk bolondos énekdallamokkal és a tipikus amerikai tinédzserhétköznapok szatírájával. A végén rendkívül mókás „cowboy” motívum érkezik.
Az album a második CD-n egy közel 40 perces (!) szalagrészlettel folytatódik az „Uncle Meat” filmből. Ezt hallgatni és nevetni rajta legfeljebb háromszor érdekes, utána már nem olyan szórakoztató. Többségében a The Mothers Of Invention tagjainak, néhány barátjuknak és groupie-knak az abszurd locsogásáról van szó, közben rengeteg groteszk hanggal, például filmszalag-tekerés, borotvazúgás, cuppogás és hasonlók. Hallható itt mindenféle hülyeség: Jimmy Carl Black dobos nyafogása szándékos spanyol akcentussal és néhány spanyol szóval, csirkék utánzása és „fingás”-hangok, hamburgerzabálás, zuhanyozás, vibrátor, és egy halom többé-kevésbé szaftos vicc csirkékről, elnökökről és szörnyekről. Az egyik legbizarrabb pillanat, amikor a színésznő elkezdi mesélni a vécékről és szörnyekről szóló szexuális fantáziáit, közben pedig a szexuális tevékenységének hangjai hallatszanak. A burleszk csúcspontja az, amikor ez a különc nő (groupie?), aki mellesleg láthatóan igen falánk a hamburgerekre, néhány elég bizarr megjegyzést tesz az említett legendás brit dobosra, Aynsley Dunbarra, Frank bandájának leendő tagjára. Ő a provokációra tipikusan brit, szarkasztikus módon felel. A végén még egy rendkívül abszurd monológ hallható olasz akcentussal. Röviden: a szélsőséges bizarrság tökéletes filmes kollázsa, és egyáltalán nem szeretném elképzelni, milyen bizarr lehet maga a film. Egyébként is teljesen téves lenne bármi mást várni Franktől és a „hungry freaks” társaságától. Ez után az abszurd színház után, amely miatt kétlemezes kiadásra volt szükség, végre jut egy kis hely a zenének is.
Következik az említett avantgárd hard rocker, a „Tengo Na Minchia Tanta” (olaszul annyit tesz: „nekem nagy farkam van”), amelyet teljesen másik időszakban vettek fel, ami a erősen torzított gitárról és a billentyűk hangzásáról több mint nyilvánvaló. Szándékosan abszurd, nyafogó olasz nyelvű éneket tartalmaz, rengeteg malac szóval. Még egy rövidebb filmrészlet jön, amely ezúttal szerencsére négy percnél is rövidebb, és amelyben újra hallható annak az elkényeztetett szeleburdi libának és még néhány nőnek a nyafogása, akik a végén orgazmust élnek át (ez egyébként korántsem Frank utolsó ilyen jellegű hangzásbeli „excessusa”). Egy Borat a maga bizarrságával Frank mellett valóban igazi kisiskolás. A nagy finálé hat különböző változata a kiváló jazz rock fusion instrumentálisnak, a „King Kong”nak, amely kétségkívül az album legismertebb darabja, és amelyet néhány évvel később többek között a kevésbé ismert brit art rockerek, a Babe Ruth is feldolgoztak. A legérdekesebb, hogy milyen szépen olvad át egymásba mindegyik. Az első változatot a The Mothers Of Invention vette fel stúdióban, a másodikat a maga módján Dom De Wild értelmezte, a harmadikban az őrültségeivel aktívabban közreműködött Motorhead Sherwood, a negyedikben Bunk Gardner szaxofonosnak jutott több hely a szólóihoz, az ötödikben szokatlan effekteket és hangokat használtak, míg a hatodikat élőben vették fel egy miami pop fesztiválos fellépésen. Ezen a szaxofonján Ian Underwood tündököl a főszerepben. Mind a hat rész remekül egészíti ki egymást, és szerintem egységként az egész album csúcspontját jelentik, ugyanakkor nagyon jó betekintést adnak abba a jazzes irányba, amelyet Frank a következő albumain választ majd.
Az „Uncle Meat” szerintem Frank avantgárd-rockos alkotói csúcsa az eredeti The Mothers Of Invention felállással, amellyel egy évvel később még két poszthumusz albumot adott ki. Az album a megjelenésekor biztosan legalább annyira újszerű volt, amennyire abszurd és provokatív. Azoknak a Frank-rajongóknak, akik a terjedelmes életműből a korai avantgárd időszak abszurd-szatirikus-pszichedelikus termékeit értékelik a legjobban, az „Uncle Meat” biztosan a kedvenc csemegéjük. Engem egyedül az zavar időnként, hogy nem mindig vagyok olyan hangulatban, hogy végighallgassam a második részének közel 40 perces filmdialógusát, amelynek az egyetlen érdekessége az, hogy történelmi hangzó betekintést nyújt a művész rendkívül furcsa társasági életébe. Ezt a problémát persze nagyon gyorsan megoldja az előreugrás gomb, amelyet én egyre ritkábban használok (kivéve, ha tényleg nincs hozzá kedvem), mert ehhez az abszurd filmes kollázshoz is hozzászoktam, mint egy lezárt egész szerves részéhez. Ettől függetlenül az „Uncle Meat” gyakorlatilag az abszurd primitivizmusú musique concrete és a kompozíciós zsenialitás tökéletes szintézise, amely túlmutat a populáris rockzene és a klasszikustól a jazzig terjedő zenekari zene határain, és a progresszív rockon belüli avantgárdabb irányzatok fejlődésének egyik kulcsalbuma. Ebből a szempontból egyértelműen a legjobb alkotásai közé tartozik. Az „Uncle Meat” újabb teljesen egyedi, sorozaton kívüli műalkotás, amelyet kompromisszumok nélkül műfajilag lehetetlen bárhová besorolni, és amilyet csak egyetlen zenész volt képes létrehozni, Frank Vincent Zappa, aki abban az évben, amikor ez az album megjelent, Uncle Meat néven is hallgatott.
Felállás
Frank Zappa – ének, gitár, billentyűs hangszerek, ütőhangszerek
Don Preston – billentyűs hangszerek, basszusgitár, elektromos zongora
Jimmy Carl Black – dobok, ütőhangszerek, hangok
Ray Collins – ének
Roy Estrada – basszusgitár, ének
Bunk Gardner – klarinét, fuvola, basszusklarinét, piccolo, szaxofon, fúvósok
Ruth Komanofff – ütőhangszerek, marimba
Billy Mundi – dobok, ének
Ian Underwood – orgona, klarinét, fuvola, zongora, hárfa, szaxofon, fúvósok, elektromos zongora
Euclid James „Motorehad” Sherwood – tenorszaxofon, tamburin, ének
Art Tripp – dobok, ütőhangszerek, csengők, marimba, xilofon, timpani, vibrafon
Nelly Walker – szoprán ének
Pamela Zarubica – Suzy Creamcheese hangja
Produkció
Frank Zappa
Számlista
CD 1: 57:21
1. Main Title Theme (1:56)
2. The Voice of Cheese (0:26)
3. Nine Types of Industrial Pollution (6:00)
4. Zolar Czakl (0:54)
5. Dog Breath, in the Year of the Plague (3:59)
6. The Legend of the Golden Arches (3:28)
7. Louie Louie (At the Royal Albert Hall) (2:19)
8. The Dog Breath Variations (1:48)
9. Sleeping in a Jar (0:50)
10. Our Bizarre Relationship (1:05)
11. The Uncle Meat Variations (4:46)
12. Electric Aunt Jemima (1:46)
13. Prelude to King Kong (3:38)
14. God Bless America (1:10)
15. A Pound for a Brown on the Bus (1:29)
16. Ian Underwood Whips It Out (5:05)
17. Mr. Green Genes (3:14)
18. We Can Shoot You (2:03)
19. If We’d All Been Living in California… (1:14)
20. The Air (2:57)
21. Project X (4:48)
22. Cruisin’ for Burgers (2:18)
CD 2: 63:05
1. Uncle Meat Film Excerpt, Pt. 1 (37:34)
2. Tengo Na Minchia Tanta (3:46)
3. Uncle Meat Film Excerpt, Pt. 2 (3:50)
4. King Kong Itself [Played by the Mothers] (0:49)
5. King Kong II [Interpreted by Tom Dewild] (1:21)
6. King Kong III [Motorhead Explains It] (1:44)
7. King Kong IV [Gardner Varieties] (6:17)
8. King Kong V (0:34)
9. King Kong VI [Live at Miami Pop Festival] (7:24)
Az album játékideje: 120:26
