Szerző: Urban Bolta
Fotók: Aleš Podbrežnik
Helyszín: Zenith Halle / München / Németország
A koncert dátuma: 2010. december 10.
Látogatók száma: 5
Jegyár: 40,00€
A németországi december immár hagyományosan a Motörhead-turné jegyében telik. Évről évre. Máskor, nyáron az angol heavy metal nagyöregjei még fesztiválszínpadokon is fellépnek, úgyhogy minden igazhitű rockeres német számára a Motörhead-kirándulások teljesen hétköznapi dolgok. Mégsem unják meg őket. A németek ismét bebizonyították, mennyire ragaszkodnak a rockzene hagyományosabb formáihoz: az utolsó sarokig megtöltötték a müncheni Zenith Halle-t, ezt a viszonylag nagy csarnokot, amely a bajor főváros északi iparnegyedében áll.
Szlovéniából hosszú út vezet a Zenith Halléhoz. Főleg, ha figyelmen kívül hagyod a manapság nagyon népszerű navigációs eszközöket, és csak a saját ösztöneidre meg a csarnokban tett korábbi látogatásaid emlékeire támaszkodsz. A helyzet még bonyolultabbá válik, amikor rájössz, hogy a München-észak lehajtó, amely gyakorlatilag egyenesen a Zenith Halle elé visz, le van zárva, a hab a tortán pedig, hogy épp a célod közvetlen közelében ért véget a helyi Bayern bajnoki meccse, így tízezrek torlaszolják el egyszerre az utakat, amelyeken autózol és a keresett helyszín után kutatsz. Mivel az események nem alakulhatnak folyton a te károdra, Alešsel mindent leküzdöttünk, és nem sokkal este nyolc előtt, szibériai hidegben rövid ujjúban léptünk be a régóta keresett csarnokba, ahol a hangulat ekkorra már alaposan felforrósodott.
A színpadon már Doro Pesch, a heavy metal királynője tombolt, ami azt jelentette, hogy lekéstük a svéd stoner metalosok, a Grand Magus fellépését – de nem baj, a pótvizsga áprilisban esedékes, amikor a svédek a Grave Diggerrel lépnek fel Ljubljanában, a Metelkován. A sokat látott Doro az alig félórányi műsorban, amelyet Alešsel elcsíptünk, megmutatta, hogy ismeri az összes színpadi trükköt, és elég tapasztalt ahhoz, hogy tudja, mivel lehet kedvezni az embereknek. A repertoárt erősen a Warlock-dalok uralták, a hab a tortán pedig a Judas Priest-klasszikus, a Breaking The Law volt. A legszentimentálisabb pillanatot a Für Immer hozta, amelynél Luca Princiotta gitáros a billentyűk mögé ült, és a korábbi heavy metal zúzdák után finomabb dallamokról gondoskodott. Doro betanult mozdulatokkal folyamatosan bíztatta a közönséget, de az az érzésem, hogy nem sikerült eloszlatnia, hogy a színpadi produkciója hajánál fogva előráncigált, és tulajdonképpen csak a Dio-féle megmozdulások meg a Manowar-os színpadiasság keveréke. Az All We Are klasszikussal a heavy metal királynője végül rutinosan zárta le a szokásos, kiugró pillanatok nélküli műsorát, és szolidan teljesítette az előzenekari szerepet a nagy Motörhead előtt.
A gyötrelmes várakozás után (amely persze nem hasonlítható a tavalyi padovai Motörhead-koncert kétórás szenvedéséhez) megjelentek a színpadon: Lemmy Kilmister (ének, basszusgitár), tőle balra Phil Campbell (gitár), hátul a dobok mögött pedig Mikkey Dee. Lemmy a mikrofonhoz lép, és elmondja a híres szavakat: „Mi vagyunk a Motörhead. Rock’n’rollt játszunk”, amelyekkel évek óta nyitják a koncertjeiket. Lehet ennél hagyományosabbat? Miközben a zenekarok tengernyi energiát, sőt hegynyi pénzt fektetnek az introba, a vaskancellár Lemmy kitart az egyszerű, felismerhető jelmondat mellett, amit egy egyenesen a homlokba találó lövés követ. Ezúttal csak a szája sarkából kilógó cigaretta hiányzott a tökéletes intróhoz.
A koncertet a tíz évvel ezelőtti, ugrálós We Are Motörhead nyitotta, ami a „Hammered” turné, vagyis 2002 óta nem fordult elő. Csak kétperces lövés következett, a ősrégi Stay Clean, igazi gyógyír mindazoknak a gourmand-oknak, akik a Motörhead kreativitását csak a nyolcvanas évek közepéig ismerik el. A vadonatúj albumról, a „The Wörld is Yours”-ról játszott Get Back In Line üdvözlendő változatosság volt a lassan cserélődő műsorukban, ugyanakkor tartalmazza a brit fickók minden tipikus elemét: Lemmy felcsavart basszusától és felismerhető énekdallamaitól Campbell punkos gitárján át Dee fenomenális dobolásáig.
A fellépés alatt a csarnokban a hőmérséklet a forráspont felé közeledett. Érthető módon Lemmy és Phil is hozzátett a magáét: a hangtechnikusok felé vetett számtalan pillantással és felemelt hüvelykujjal jelezték, hogy a monitorok és a hangfalak hangereje meredeken nőjön, ami komoly próbatétel lehet minden látogató dobhártyájának. A Motörhead felső határt egyszerűen nem ismer. Ha a koncertet közvetlen közelről, vagyis az első sorokból figyeled, sok érdekes részletet észreveszel a zenekaron belüli kommunikációról, amelyek a terem közepén álló szemnek biztosan nem látszanak. Néhányszor elég volt, hogy a trió tagjai egymás szemébe nézzenek, és már meg is értették egymást: hány ütemmel hosszabbítsák meg a dalt, vagy hány ütés kell még a pergőn a szám lezárásáig. A záró Overkill elnyújtása is teljesen spontán volt: Lemmy Phil felé vetett pillantása és a belekezdett, jól ismert basszusmenet elég volt ahhoz, hogy a dal megnőjön a maga harmadik szakaszává.
A rendszeresen játszott klasszikusok – Metropolis, I Got Mine, a tősgyökeres rock’n’roll zúzda Going To Brazil, Ace Of Spades – és az újabb, mindig jelen lévő dalok, a One Night Stand vagy a Rock Out mellett a műsor érdekesebb részét a The Chase Is Better Than The Catch (az „Ace Of Spades”, 1980), a legújabb, már említett Get Back in Line és az I Know How To Die adta. A korábbi turnékhoz képest ezúttal a Whorehouse Blues és az Iron Fist húzta a rövidebbet. A Motörhead hűséges közönsége együtt lélegzett a zenekarral, és minden lépésnél követte, még a hivatalosan kiadatlan számok éneklésében is.
Lemmy ismét bebizonyította, hogy párját ritkító karizmatikus ikon. Ennél hitelesebb már nem lehet. A fején félrecsapott kalappal, őrült tempóban száguldva, a mai napig jól szolgáló, jellegzetes morgó-bugyborékoló énekhangjával az másfél óra egy pillanat alatt elszaladt. Lemmy személyisége árnyékában – és ez engem személy szerint meglepett – a közönség elsiklott Phil Campbell gitáros mellett, akinek a dalok között elhangzó két-három megszólalása süket fülekre talált, és nem kapta meg a várt „feedbacket”. Mikkey Dee ezúttal is tálcán kínálta az összes erényét: a hatalmas dobfelszerelés mögé rejtőzve állati sebességgel diktálta a tempót, a közönség előtt pedig csak a koncert végi meghajlásnál mutatkozott meg – addig csak a cintányérok fölött vágtató hajzatát láttuk. Az újabb bajorországi kirándulás megérte az utazást, hiszen a színpadon kicsorduló verejtékcseppek bebizonyították, hogy a németországi koncertek több mint puszta rutin. A hűséges német közönség így ismét leckét kapott a nyersen felpörgetett rock’n’rollból, amire még évek múlva is sokat fogunk visszaemlékezni. Éppen ezért minden új találkozás a Motörheaddel olyan, mint az első!
fotók: Aleš Podbrežnik
Setlist
GRAND MAGUS: 1.Kingslay 2.Like The Oar Strikes The Water 3.Hammer Of The North 4.Ravens Guide Our Way 5.I, The Jury 6.Iron Will DORO: 1.Earthshaker 2.I Rule the Ruins 3.Running From the Devil 4.Burning the Witches 5.Metal Racer 6.Wacken Hymne (We are the Metalheads) 7.Für immer 8.Breaking the Law 9.All We Are MOTORHEAD: 1.We Are Motörhead 2.Stay Clean 3.Get Back In Line 4.Metropolis 5.Over the Top 6.One Night Stand 7.Rock Out 8.Gitárszóló 9.The Thousand Names Of God 10.I Got Mine 11.I Know How To Die 12.The Chase Is Better Than the Catch 13.In the Name of Tragedy (plusz dobszóló) 14.Just ‘Cos You Got the Power 15.Going To Brazil 16.Killed By Death 17.Ace Of Spades —ráadás— 18.Born To Raise Hell 19.Overkill
Képgaléria
