Szerző: Rok Klemše
Fotók: Nina Grad
Helyszín: Kino Šiška, Ljubljana
A koncert dátuma: 2011. február 28.
Látogatók száma: 350
Fordult az év, és a Dirty Skunks vezényletével a „the American Way” fesztiválturné, a Bonecrusher ismét ellátogatott Ljubljanába. Az idei karaván újra színes felhozatalt kínált, minden fülnek a megfelelőt, az egészet pedig egy nagy, csillogó extrém metal csomagba kötve, masnival a tetején.
Elsőként, sajnos még szinte teljesen üres Kino Šiška-terem előtt a spanyol thrasherek, az Angelus Apatrida robogtak színpadra. A srácok sikeresen lovagolják meg a thrash metal revival hullámát, és ez nekik – a (túl)sok kortárssal ellentétben – egész jól is megy. A spanyolok a pusztító thrash-hullám alatt, ami sajnos alig fél óráig tartott, leginkább a friss Clockwork lemezre koncentráltak. Agresszív, gyors és fiatalosan dühös thrasht kaptunk, ami nyilvánvalóan, de a nagyok örökségét nagyon is tisztelve, jócskán merít az olyan óriásokból, mint a Destruction és a Megadeth. Utóbbiak hatása különösen jól hallatszik, amikor a két gitáros, Guillermo és David vállvetve állnak, és hosszabb szóló- és riffkirándulásokat engednek meg maguknak. Guillermo az éles riffek színes tárháza mellett vad ének is tud szolgáltatni, ami a fiatal Chuck Billyt idézi a The Legacy albumának korszakából. Az Angelus Apatrida a maga félóráját a lehető legjobban kihasználta, még ha nem is jelentenek valami nagy thrash metal áttörést. Mégis a fiatal thrash-csapatok jobbjai közé sorolhatjuk őket, hiszen a Warbringer kiválóságát célozzák meg, és sokat várnak a készülő Transformation című lemeztől is.
A villámgyors átrendezések után, amelyek még a headlinereknél sem tartottak tovább tizenöt percnél, már egy másik zenei irányzat képviselője foglalta el a színpadot. A maga szelet tortáját és a maga félórát a kaliforniai technikás death(core) banda, a Burning the Masses szelte ki magának. A srácok sokat néznek fel az őrült, beteg kanadai zenekarokra, hiszen a zenéjük nagy részét a szuperszonikus sebességű „wankery” szólók teszik ki. A Valenzuela/Ostowari kettős gitárzsonglőrködésén nem lehet eleget csodálkozni, ahogy az ujjaik fénysebességgel futkosnak a nyakon, az igazi szemeslakoma. Sajnos a fülnek annál kevésbé, mert a Burning the Masses hallgatása közben az az érzésed, hogy a hangszeres maszturbálás előrébb való náluk a dalszerzői érzéknél. Azt viszont el kell ismerni a srácoknak, hogy hatásos breakdownokat tudnak írni, amelyek nem unalmasak és nyomasztóak, mint a legtöbb „core” jelzős zenekarnál, hanem technikailag megfejelve, változatos riffekkel. A legnagyobb csalódás mégis a karizmatikus énekes, Cameron „Big Chocolate” Argon távozása, mert az utódja a rossz „cookie monster” énekes definíciója, aki a mély és brutális hörgést a mikrofon ügyes átkarolásával éri el. Pablo Franciscónak erre biztosan lenne mondanivalója: EZT.
A fülek újra egy kicsit kipihenhették magukat az olasz Fleshgod Apocalypse fellépésén, akik meglehetősen sikeresen oszlatják az olasz metalra (jogosan) rátapadt rossz hírt. Az olaszok szakadt szmokingban és befeketített arccal vonultak színpadra, olyan volt, mintha éppen a sírból támadtak volna fel a klasszikus olasz zeneszerzők, Verdi, Vivaldi, Paganini és Puccini. A Fleshgod Apocalypse ugyanis klasszikus zenei elemeket épít a death metaljába, ez leginkább a felvett alapokon és a technikásan lejátszott neoklasszicista szólókban hallatszik. Miután az olaszok felpattantak a robogóra (ciao), a koncert végéig meg sem álltak, lövés lövés után követte egymást. Az állandóan gyors és agresszív dalok úgy zúdultak egymás után, hogy a fellépésük végére az egész már kissé egyhangúvá vált. Az egyhangúságot viszont jól megszakította a kultikus At the Gates klasszikusának, a Blinded By Fear-nek egész jó előadása, valamint a két remek záródal, a Thru Our Scars és a Requiem in Si Minore, amelyek közül az egyik fantasztikus, epikus és tiszta, elszállt refrénjével, a másik nagyobb változatosságával gondoskodott izgalmasabb finiséről.
Az amerikai Carnifex már az tavalyi Bonecrusher keretében is fellépett, az idei kiadáson pedig a nemrég megjelent Hell Chose Me lemezt mutatták be. Az amerikaiak műsorán elsősorban a breakdownok és a deathcore-ütések rajongói jöttek ki jól, ami a közönségen is jól látszott. A termet így főleg szépen felöltözött, gondosan megfésült „helikopterek” és „nindzsák” töltötték meg, akik a színpad előtt adták elő akrobatikájukat. Hogy lehet közben komoly maradni, nekem rejtély. A Carnifex egyébként borzasztó energikusan és sikeresen nyomta le a jó fél óráját, a szett zömét az új lemez tette ki. Mindazonáltal remélem, hogy a következő Bonecrushernél a Carnifex nem lesz ismét ott.
A norvég black metal attrakció, a Keep of Kalessin fellépése előtt a jelenlévők többsége valószínűleg nem várt semmi rendkívülit, hiszen a norvégok stúdiómunkájának minősége lassan, de kitartóan romlik, és szinte az utolsó szöget a koporsóba (és a haragot a szélesebb metalközönségben) a norvég Eurovíziós dalválasztón való fellépésük verte be (ahol egyébként irigylésre méltó harmadik helyet értek el). A Keep of Kalessin viszont már az első pillanatokban lezárta a kételkedők száját… vagy tátva hagyta azt. A srácok ugyanis valószínűleg a legjobb fellépésüket játszották nálunk, pedig már legalább négyszer-ötször volt alkalmunk látni őket. A Keep of Kalessin már jó ideje nem klasszikus black metal zenekar, hiába keresnéd náluk a klasszikus black metal „méhecskét” (az állandó tremolópengetést). A zenekar fő zeneszerzője és gitárosa, Obsidian C. ugyanis folyamatosan szállítja a pazar riffeket, az epikus részeket és a fantasztikus szólókat. A Keep of Kalessin a gyakori ritmus- és tempóváltásokkal, valamint a színes, mozgalmas dobolással, ami nem csak a dupla lábcsinre épít, már a death és a thrash metalt közelíti, a dalszerkezetek elágazó és összetett volta miatt pedig már szinte a progresszív metalt. Obsidian C. egy gitárral több teret fed le, mint más kettővel, ebben az energikus basszusgitáros segíti, a közönséget pedig sikeresen megmozgatta a karizmatikus énekes, Thebon. Az élményt tovább fokozta a remekül összeválogatott setlist, amelyen az új Reptilian lemez dalai mellett szép csokor régebbi klasszikus is helyet kapott, valamint a látványos „light-show”. Úgy tűnik, csak a black metal bandák tudják kihasználni a Kino Šiška technikai, fénytechnikai lehetőségeit, hasonló fényeffektekkel a Šiškában ugyanis csak a Rotting Christ dicsekedhet.
A koronát, a habtorta tetején a cseresznyét a záráshoz a legendás marylandi amerikai death metal csapat, a Dying Fetus tette fel. A banda a 20. évfordulójához közeledik, és ezt kizárólag az egyetlen megmaradt eredeti tag, John Gallagher fáradhatatlan akaratának köszönheti. A felállásban az évek során ugyanis annyi tag megfordult, hogy nem elég az ujjad a megszámolásukhoz, a Dying Fetus ma már trióként lép fel. Ami viszont Gallagheren, Sean Beasleyn (basszus) és Trey Williamsen (dob) egy cseppet sem látszik. A zenekar olyan szilárdan és koherensen működik, mintha az Ősrobbanás óta együtt játszanának, és mindössze hárman akkora zajt csapnak, mint ami valószínűleg a teremtés kezdetén volt. Gallagher fantasztikus riffekkel és pokolian jó szólókkal aprított és vágott, őt pedig könnyedén, hihetetlen ügyességgel követte Beasley a „blunt force” basszusozásával. Williams a dobfelszerelés mögött megrengette a Šiška alapjait, Beasley és Gallagher pedig fenomenális és ördögien brutális énekteljesítményükkel a környező épületek alapjait is megtámadták. A Dying Fetus mindössze három hangszerrel több ricsajt csap, mint egy egész szimfonikus zenekar, közben pedig az állandó agresszivitás és fűrészelés ellenére a színes, mozgalmas szerkezeteknek és a technikásan csiszolt vonalaknak köszönhetően egy pillanatra sem válik unalmassá. A gondosan kiválasztott rombolók között ott volt az aktuális Descent Into Depravity lemez, de nem hiányoztak a régebbi klasszikusok sem, a Homicidal Retribution, a One Shot, One Kill, a Praise the Lord, valamint a ritkán hallott Grotesque Impalement. A Dying Fetus nem cicomázkodott: eljöttek, lejátszottak és mentek. De ezt olyan jól tették, hogy a fellépésüket még sokáig nem lehet elfelejteni.
Remélem, harmadszor is számíthatunk a Bonecrusherre. A ezúttal gyenge látogatottság ellenére ez a fesztiválturné jó módja annak, hogy a változatos zenei ízlésű látogatónak minél többet kínáljanak minél kevesebb pénzért. Ha a végére megengedhetek magamnak egy kis rosszindulatot… a rossz deathcore nélkül is túléltük volna, de hát ízlések és pofonok különbözőek: minden szemnek megvan a maga festője, és minden fülnek a maga hörgője.
Fotók: Nina Grad
Setlist
FLESHGOD APOCALYPSE:
1. In Honour Of Reason
2. As Tyrants Fall
3. Sophistic Demise
4. Embodied Deception
5. Blinded By Fear
6. Thru Our Scars
7. Requiem In SI Minore
CARNIFEX:
1. In Coalesce With Filth and Faith
2. Entombed Monarch
3. The Diseased and the Poisoned
4. Dead Archetype
5. Sorrowspell
6. Lie to My Face
7. Hell Chose Me
Képgaléria
