Kiadó: Parlophone Records
Megjelenés dátuma: 1985. 11. 18.
Producer: Alex Sadkin & Arcadia
Az album hossza: 43.36 perc
Műfaj: New Wave / Art Rock
Értékelés: 10/10
Az Arcadia egy mellékprojekt volt, amelyet 1985-ben a new romantic hősei, a Duran Duran három tagja hívott életre: Simon Le Bon énekes, Nick Rhodes billentyűs és Roger Taylor dobos. Míg a klasszikus Duran Duran felállás másik két tagja, Andy és John Taylor a Power Station nevű szupergroupban próbálgatta magát, amely főleg a kemény rockos és funkos hangzásokra esküdött, a három cimbora a new romantic dallamvilág szélesebb horizontjait akarta felfedezni, és némi kísérletezőbb, art rockos báj hozzáadásával megfűszerezni. Az Arcadia tehát sok szempontból a hagyományos Duran Duran-hangzás továbbfejlesztése volt, ám ez korántsem jelenti azt, hogy attól, hogy ilyen alaposan elkezdtek új zenei vizeken evezni, ez a kissé más irányvonal kevésbé lett volna érdekes a pop rockra esküvő szélesebb tömegek számára.
A „So Red the Rose” legtöbb dalán tisztán hallatszik, hogy a zenekar tagjai olyan területekre merészkedtek, ahová a Duran Duran név alatt nem mertek volna, mert egy jókora kereskedelmi bukást kockáztathattak volna. Hiába markáns art rockos az album töltete, az elektropop, az ambient, a jazz és még a világzene elemeinek széles palettájával, platinalemez lett, az „Election Day”, „The Promise”, „The Flame”, „El Diablo” és „Goodbye Is Forever” pedig négy slágersikert hozott nekik. Az egyetlen Arcadia-kislemez, amelynek nem sikerült felkerülnie a listákra, a „Say the Word” volt, amely a „Playing for Keeps” című film zenéjének részeként jelent meg.
Az albumon érződik a számos kiváló, többnyire legendás vendégzenész közreműködése, mint David Gilmour gitáros/énekes (Pink Floyd), Sting énekes/basszusgitáros (ex-The Police), Herbie Hancock billentyűs (ex-Miles Davis), Carlos Alomar gitáros (leginkább a David Bowie-val való együttműködéséről ismert), Grace Jones énekesnő, Andy Mackay szaxofonos (Roxy Music) és Mark Egan basszusgitáros (leginkább a Pat Metheny Groupban játszott). Az utóbbi finom, érzékeny fretless basszusjátékával különösen a „The Promise”, az „El Diablo” és a „Lady Ice” című dalokon villan fel, vagyis az album záró három számán. Ők mind „hibásak” azért, hogy az album rendkívül gazdag, teljes hangzású, hiszen mindannyian a saját jellegzetes zenei hatásaikkal gazdagítják a new romantic dallamvilágot.
Már a nyitó sláger, az „Election Day”, az album legismertebb dala, amely a mai napig kedvelt a rádiókban, számos különféle hangzásbeli fűszer elegye, amelyet a new wave romantikához kevertek hozzá, azzal, amellyel Simon, Nick és Roger a nyolcvanas években a Duran Duran tagjaiként lenyűgözte a közönséget. Ez különösen igaz a szaxofonbetétekre Andy Mackay tolmácsolásában, aki ezzel a számba egy jókora adag Roxy Music-pompát visz. A akkoriban népszerű és provokatív Grace Jones arrogánsan csengő narrációja még fokozza a glamúrt. A refrén a Duran Duran aranykorának hagyományához híven könnyedén beférkőzik a fülbe, miközben Rhodes szintetizátor-textúráinak széles választéka kulcsfontosságú ahhoz a new romantic hangulathoz, amely a zenéjük mellé hallgatók seregeit hozta.
A „Keep Me in the Dark” is szemérmetlenül kacérkodik az art rockos elemekkel, amelyektől egy Japan sem szégyenkezne, ami különösen igaz az elágazó elektronikus mintákkal való kísérletezésre, amelyeken át ezúttal kissé paranoiás Le Bon-vokál vezet. Valamivel pimaszabb, de a refrénben ugyanúgy kifejezetten melankolikus a „Goodbye Is Forever”, amelyet funk- és dance-elemek hatnak át. A háttérben szépen hömpölyögnek a monumentális, szintetizátor-alapú ambient függönyök, és tovább fokozzák e kiváló dal rendkívüli melodrámáját.
A titokzatos „The Flame” a new wave kifinomultság újabb példája dance-elemekkel, ahol a hatalmas refrén a ravasz ütőhangszeres megoldásokon át okosan újra meg újra előtör. A „Missing” rejtélyes ballada lezser szaxofonbetétekkel a háttérben, és afféle csendes szakasz, ha nem éppen előjáték az album zárórésze előtt. Nehéz elhinni, ha ekkora általános színvonalról van szó, de mindez csak bemelegítés volt az album legjobb száma előtt.
A „Rose Arcana” című rövid hangszeres darab után ugyanis, amelyben ambient-elektronikus hangzások uralkodnak, hihetetlenül összeszokott és szaftos fretless basszusvonalon érkezik a „The Promise”, ez az ultraromantikus mestermű, az art rockos-ambient tökély első osztályú példája. Ez az örökzöld műalkotás hangzásilag minden szempontból annyira kidolgozott, hogy nem lehet megcáfolni még azt a merész állítást sem, hogy egyszerűen a pályájuk legjobb dala. Ez akkor is igaz lenne, ha a Duran Duran neve alatt jelent volna meg. Rajta minden az első másodperctől az utolsóig tiszta tökély, az ambient egyensúly a központi dallam és a kísérletező betétek között pedig olyan csúcsszintű, hogy két évtizednél is több idő után még a legigényesebb zenei gourmand-okat is lenyűgözi. Az előtérben a groove-os, mégis érzékeny fretless basszusvonal fut, amely összeköti az elágazó ambient függönyöket és a ravasz elektronikus mintákat, melyek melankolikusan hömpölyögnek a háttérben. Mindez az epikus refrénben csúcsosodik ki, amikor Le Bonhoz a kísérő vokálharmóniában csatlakozik Sting úr. Ehhez jönnek még Gilmour slide gitárjának síró hangjai, amelyek a szaxofon segítségével tovább fokozzák a lenyűgöző romantikát és melankóliát, a több mint nyilvánvaló kelta beütéssel. A végeredmény minden idők egyik legjobb rockdala, amely sajnos a mai napig bűnös módon méltatlanul elhanyagolt. E csúcspont után még két kiváló és teljesen egyedi szám következik.
Az első közülük a latinos dallamokkal átitatott sláger, az „El Diablo”, amelyben a világzene elemeivel játszanak, amiről legjobban a pajkos hegedű és az andoki furulyák pimasz hangja tanúskodik. Itt is elvarázsolja a hallgatót az Arcadia a csábító-hipnotikus refrénnel, amelyet az akusztikus gitár latinos dallamán és a perui furulyákon át ültettek el. Ez az újítás szép példája, és az egyik első sikeres példa a pop rock és a világzene elemeinek egyesítésére. A záró „Lady Ice” a „The Promise”-hoz hasonlóan több mint hét perces hosszával az album egy újabb art rockos csúcsa. A hosszabb ambient bevezető fémes-elektronikus szintetizátorhangzásra épül, majd idővel átalakul egy melankolikus, rendkívül törékeny dallammá vigasztalhatatlan refrénnel. Erre az art rock és az új hullám közötti remek hibridre a legjobb leírás talán az, hogy úgy szól, mintha a Duran Durant, a Japant és a Roxy Musicot összezárták volna egy szobába.
A „So Red the Rose” a new romantic kidolgozottság egyedülálló példája és a megszokott Duran Duran-kifejezésmód lenyűgöző továbbfejlesztése, ahol az új hullám és az art rock harmonikusan fog kezet, de sajnos túl gyakran elfeledett mestermű, ha a nyolcvanas évek legjobb albumairól van szó. Simon Le Bon egy különleges alkalommal azt mondta, hogy az Arcadia volt a legpompázatosabb projekt, amelyben valaha részt vett, ami csak a saját képességeibe vetett bizalmatlanságának kifejeződése volt, a beszűkült látókör bizonyítéka, és az egyik fő oka annak, hogy Arcadiaként csak egyetlen albumot adtak ki. Mindenesetre ez a legjobb album, amelyet a Duran Duran sosem csinált meg, és amely azok figyelmét is megérdemli, akik az új hullámnál és a pop rocknál inkább az art rockra esküsznek. Arról, hogy manapság létezne olyan pop rock zenekar, amely olyan albumokkal, amelyektől tömegesen nyálaznak a tinilányok és tinifiúk, egyszerre uralná a slágerlistákat, és „szabadidejében” kiadna csúcsminőségű art rock albumokat is, amelyek után minden generáció zenei gourmand-jai megnyalnák a szájukat, természetesen csak álmodni lehet.
Szerző: Peter „Dr. ProgRock” Podbrežnik
Számlista:
1. Election Day
2. Keep Me in the Dark
3. Goodbye Is Forever
4. The Flame
5. Missing
6. Rose Arcana
7. The Promise
8. El Diablo
9. Lady Ice
Felállás:
Simon Le Bon – ének
Nick Rhodes – billentyűsök
Roger Taylor – dobok
Közreműködő zenészek:
Sting – ének a 7. számon
Grace Jones – narráció az 1. számon
David Gilmour – gitár a 7. számon
Carlos Alomar – gitár
Herbie Hancock – billentyűsök a 7. számon
Andy Mackay – szaxofon
Mark Egan – basszusgitár
David Van Tieghem – ütőhangszerek
Rafael DeJesus – ütőhangszerek
Manu Katche – ütőhangszerek
Steve Jordan – kiegészítő dobok és ütőhangszerek a 9. számon
Wendel Jr. – dobprogramozás
Jean-Claude Dubois – hárfa
Masami Tsuchiya – hegedű
Pierre Defay – hegedű
