Kiadó: Atomic Fire Records
Megjelenés dátuma: 2022. április 22.
Produkció: Stefan Kaufmann
Az album hossza: 65.20 perc
Műfaj: Heavy Metal
Értékelés: 9.0/10
Udo Dirkschneider a saját formációjában, a Dirkschneiderben (a különleges alkalmakra átalakított U.D.O.-ban) az elmúlt években alaposan kijátszotta magát az Accept-feldolgozásokkal, így ezúttal nem következik a klasszikus Accept-diszkográfia újabb átdolgozása (hadd engedjek meg magamnak egy kis bevezető szarkazmust). A legendás énekes vokális megközelítése tulajdonképpen egyike annak az öt, talán hat hangnak az egész széles napos galaxisban, amelyek ebben a műfajban alapvetőek, és lényegében meghatározzák, mit jelent az ének a metalban. 2022. április 6-án töltötte be a kerek 70 évet. Az Atomic Fire Records elébe ment a dolognak, az eredmény pedig tisztelgés egy olyan énekes előtt, aki irtózatosan sokat tett a heavy metalért. Így született meg a „My Way” válogatás.
A feldolgozásalbumok eléggé unalmas dolgok egy recenzens számára. Sőt, némileg kifejezetten taszítóak is, hiszen az anyag nem saját szerzemény. Más oldalról viszont az ilyen válogatások különösen izgalmasak lehetnek, ha az eredetiket alaposan átöltöztetik. Gyakran odáig, hogy nem ismered fel őket azonnal, vagy az eredetihez képest szinte már fel sem ismerhetők. A metalvilág ezt nagyon jól ismeri, és az ilyen, kellemesen meglepő megoldásokban is elég jártas. A „My Way” ezt most is megerősíti!
A cím rendkívül találó. Nemcsak azt sejteti rögtön, hogy a jól ismert „kékszemű sanzonénekes” már forog a sírjában, hanem azt is, hogy a válogatáson 17 nagyon érdekes feldolgozás kapott helyet, és egyik sem hagy fel a szórakoztatással. Nem csupán Dirkschneider egyedi hangja miatt, amely a borotvaélesen vágó, ó-iskolás heavy metal hangszerelésbe kerül, hanem maga a forrásanyag miatt is, amely nem egy meglepetést tartogat – kezdve rögtön a nyitó Fate Healerrel (az eredeti The Sensational Alex Harvey Band-szám), amelyről azt hinnéd, hogy legfeljebb egy új U.D.O.-dal, pedig a válogatás egyik legjobban sikerült feldolgozásának számít.
Amikor megszólal a No Class (eredetileg Motörhead), azonnal szabad kezet adnék Udónak, hogy vágjon bele a Motörhead „Overkill” albumának teljes feldolgozásába. Ahogy Lemmy hangja mérföldekkel eltér mindattól, ami a metalban és a rockban megszokott, ugyanez igaz Dirkschneiderére is, ami egyfajta hitelességet ad neki. A No Class a „My Way”-en a rock korszakának egyik legsikerültebb Motörhead-klasszikus-feldolgozását kapta. Rá a „vaskancellár” egészen biztosan büszke lenne. A We Will Rock You (eredetileg Queen) az eredetihez képest komoly átalakuláson megy át. Tekintve azt a „trilliónyi” másolatot, amelyet a zeneipar 2022-ig előállított belőle, a válogatás kifejezetten érdekes darabja marad, ezt pedig az eredeti ritmusba való velős beavatkozás biztosítja. Ugyanez elmondható a különösen devianciába hajló They Call It Nutbushról (Nutbush City Limits – eredetileg Tina Turner), amelyet fúvós hangszereléssel is megfejeltek. A Paint It Black nélkül (eredetileg The Rolling Stones) biztosan meglettünk volna, de Udo hangja annyira sajátos, hogy ez a szám is teljesen új dimenziót kap, főleg a gördülő ritmika mellett. A meglepetések közé tartozik a ravaszul átstrukturált Sympathy (eredetileg Uriah Heep) is. Itt van még a határozottan felfrissített, gördülő és különösen ihletetten támadó Hell Bent For Leather (eredetileg Judas Priest), no meg a Scorpions-eredeti, a He’s A Woman, She’s A Man kifejezetten metalosra vámpírosított változata.
Elképesztő az is, mennyi dallamot sikerül Udónak ezzel a vokális megközelítéssel egyes számokba belevinnie. Pontosabban: megtartania. Ezt bizonyítja a Man On The Silver Mountain feldolgozása (eredetileg Rainbow), amelyet az eredetiben az általánosan tisztelt énekesisten, Ronnie James Dio énekelt. Ez is bizonyíték arra, hogy ennek az énekesnek még 70 évesen sincsenek határai. Ha mégis, akkor legfeljebb saját magának szab ilyeneket. A vokális megközelítésében kivételes elkötelezettség, szenvedély és mindenek felett – az óriási úton szerzett tapasztalat és a színtéren eltöltött dacos évek ellenére is – (szinte tinédzseres) lelkesedés érződik. És ha egy kicsit „csípős” lehetek, ez a megjegyzés a Rock’N’Roll (eredetileg Led Zeppelin) feldolgozásra vonatkozik. Elég egyetlen megjegyzés: „Amit a hetvenhárom éves »Percy« már évek óta nem bír, azt az újdonsült hetvenéves Udo még mindig tollpihe könnyedséggel megcsinálja.”
A Kein Zurück feldolgozásával, amely eredetileg a Wolfsheim száma, az is kiderül, hogy Udo Dirkschneider hosszú pályafutásának ez az első olyan felvétele, amelyen végre németül is énekelt. A Frank Sinatra-féle My Way pedig egyben a válogatás egyetlen pontja, ahol Udo normál hangszínnel énekel – és ebben is elképesztően markáns és különleges marad. Ezt a feldolgozást Udo a Dirkschneider-turnékon használta 2016–2017-ben, a koncertestek záró zenei aláfestéseként.
Udo az együttműködésbe bevonta egykori Accept-társát, Peter Baltest is, aki az összes basszusvonalat eljátszotta. Itt van továbbá Udo elválaszthatatlan Accept/U.D.O./Dirkschneider-cimborája, Stefan Kaufmann, aki ismét a ritmusgitárt szolgáltatta, behozott egy gitárszólót, és a produkciós manőverekre is ügyelt. A Sympathy (eredetileg Uriah Heep) gitárszólóját pedig Mathias Dieth tette hozzá, aki az U.D.O. felállásának tagja volt az első négy albumon. Udo a fedélzetre hívta az U.D.O. két jelenlegi gitárosát, Smirnovot és Dammerst, valamint fiát, a dobos Svent is, így mindent elmondtam a megközelítésről, amely egy tapodtat sem tér el attól, amit Udo Dirkschneidertől már ne hallottunk volna.
Udo egy szemernyit sem veszít vokális karizmájából, énekhangjának fényéből. Az megmarad, és ami elképesztő, teljesen érintetlenül. Teljes erőben, robbanékonyan, megzabolázatlanul. Úgy rikácsol, mint egy mutáns „perm-karbon varangy”, melynek garatja éles vasreszelékkel van tele, mert véletlenül lenyelt egy körfűrészt. Elég is ennyi. A „My Way” újabb vasemlék, amelyet az ikonikus énekes hosszú zenei útján állít fel! Egy végtelenül szórakoztató válogatás. Ez az elsődleges célja is, és ilyen szemlélettel készült el.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Faith Healer (Alex Harvey)
2. Fire (Crazy World Of Arthur Brown)
3. Sympathy (Uriah Heep)
4. They Call It Nutbush (Tina Turner)
5. Man On The Silver Mountain (Rainbow)
6. Hell Raiser (The Sweet)
7. No Class (Motörhead)
8. Rock And Roll (Led Zeppelin)
9. The Stroke (Billy Squier)
10. Paint It Black (Rolling Stones)
11. He’s A Woman, She’s A Man (The Scorpions)
12. T.N.T. (AC/DC)
13. Jealousy (Frankie Miller)
14. Hell Bent For Leather (Judas Priest)
15. We Will Rock You (Queen)
16. Kein Zurück (Wolfsheim)
17. My Way (Frank Sinatra)
Felállás:
Udo Dirkschneider – ének, vokál
Stefan Kaufmann – ritmusgitár, gitárszóló az 5. számon, vokál
Andrey Smirnov – gitárszólók a 4., 7., 8., 10., 12., 13. és 14. számon
Fabian ‘Dee’ Dammers – gitárszólók a 4., 8., 9., 14., 15. és 16. számon
Mathias ‘Don’ Dieth – gitárszóló a 3. számon
Peter Koobs – ritmusgitár
Peter Baltes – basszusgitár, vokál
Harrison Young – orgona a 3. és 5. számon
Sven Dirkschneider – dob, vokál
Mattes – ütőhangszerek (katonai pergődob)
Tommy Schneller – szaxofon
Dieter Kuhlmann – harsona
Jens Buschenlange – trombita
Boris Delic – vokál
Manuela ‘Ella’ Bibert – vokál
