Transcendent Iridescence

Előadó: Pry
Kiadó: Önkiadás
Megjelenés: 2012
Hossz: 1:40:49
Értékelés: 3.2/5

A szerb metál- és alternatív színtér nálunk, ezen a környéken sokáig alig volt ismert. A belgrádi garázsszíntér utánozhatatlan újhullámos hangulatán kívül az Alpok napos oldalán nemigen akadt más. Mégis igazságtalan és téves lenne azt állítani, hogy a déli határunkon túl kevés minden történik. Ennek empirikus bizonyítéka a keményebb hangzás új kovácsainak friss hulláma, akik a DNS-ükben az acélos metál mellett valami más fogyasztható dolgot is rejtegetnek. A mocskos hangzás tisztelői közül páran nemrég – hiszed vagy sem – Belgrádon, a szerb fővároson kívül is jelentkeztek, Novi Sad pedig három éve került fel Szerbia zenei térképére. Ezt a nem mindennapi bejegyzést a Pry intézte el, akik idén igazán tekintélyes falattal jöttek elő: a dupla lemezes Transcendent Iridescence-szel, amely mindenképp megérdemel legalább egy említést a zenei portálunkon.

Három évvel az alakulás után az alternatív, kemény beütésű kollektíva úgy döntött, hogy valami – nevezzük így – frisseb és változatosabb dologgal áll elő, mint a konkurencia a metállal bőven telített piacon. A PRY alig pár hónappal a születése után felvette és piacra dobta első EP-jét, a From Morph-ot. A recept az első naptól a seattle-i hangzás és az Alice In Chains-féle zenekarok szintézise, kicsit progresszívebben tagolt, Tool-os ritmikai adalékkal. Mivel manapság a hangszerek összehangolása mellett gondoskodni kell a korszerű arculatról, a promócióról, a marketingről és még sok minden másról, kevesen tudnak minőségben a túl ambiciózusan kitűzött célok fölé emelkedni. Első látásra és hallásra az ötösnek – Filip Maletić énekes, Arpad More és Bane Božanič gitáros, Goran Zečevič basszusgitáros és Zoltan Simon dobos – bejött a DIY hozzáállás, az ambiciózus vízió és a tökéletességhajsza. Áprilisban ugyanis napvilágot látott a bemutatkozó lemezük, amely a zenekarról szinte mindent elárul, és egyben semmit. A debüt pedig nemcsak megjelent: az ötletek szövevényét egy igazán kézzelfogható, luxuskivitelű csomagba sűrítették, amelyre formai, esztétikai és vizuális szempontból semmi rosszat nem lehet mondani. Valójában ilyesmit csak olyan zenekaroktól várnánk, amelyek már beleölt(ek) némi pénzt a zenei tarisznyájukba. Utoljára Trent Reznortól kaptam ilyen gazdag szendvicset szövegekből, vizuális elemekből és szép grafikai megoldásokból a Nine Inch Nails The Fragile lemezén, az pedig több mint tíz éve volt …

A Tra(i)nscendent Iridescence gigantikus konglomerátuma skizofrén produktum, amelyben a kilencvenes évek hangzása kapcsol kezet az STP-asszociációkkal és a láncra vert Alice-szel. A fülünkbe végig becsempésződnek a Tool hangjai az Opiate és az Undertow idejéből, a Katatonia-s tripezés, az akkor még meghatározatlan Incubus első lemeze, a Staind és még sok minden más. A szolid produkció elég koherensen, bár nem akadozás nélkül vezet végig az ötletek és a tudatalatti földútján. A lemez első fele keményebb és nyersebb, de a Silhouette nyitányával, vagyis a peronra lépéssel már világos, hogy a gyémánt még elég csiszolatlan és sematikus. Filip túlzottan Layne Staley zenei megközelítését húzza, amelyet Brandon Boyddal és Aaron Lewisszal kevert össze. A két hathúros, Arpad More és Bane Božanić ugyan dallamos, de semmiképp sem hivalkodó kettőse Adam Jones ötleteinek ősi szubsztrátjából táplálkozik (inkább a Tool-pálya legelejének embrionális, még tisztázatlan elképzeléseiből). Goran Zečević basszusgitáros és Zoltan Šimon dobos ritmusduója ugyan kiegészíti a PRY hangzását, de elsőre látszik, hogy kissé elmosódott hangkép készült, így az egész nem hat olyan ütősen és hatásosan, mint amilyen lehetne. A számok hosszúak és talán kicsit túl is vannak húzva, az ötös mégis határozottan és magabiztosan szövi a szálat, mindenekelőtt a saját munkamódszerének megfelelően. Szép pillanatokból, amelyek a megtépázott, de változatos ritmusszerkezetet a melankolikus, kissé erőtlen ködös kontúroktól a tökéletlen csúcspontokig vezetik, nincs hiány, ezt tulajdonképpen az album első felének minden száma bizonyítja. A tömörebb és hatásosabb pillanatok közé tartozik a Dance Of The Wicked vége, amelyet a srácok azonban agyonnyomnak elég világfájdalmas refrénekkel. Úgy hangzanak, mintha a vonyító, amerikanizált frázisok alatt (ezekből már Siddharta, a mi alpokaljai csodánk mellett is torkig lettem) mindenáron el akarnák fedni és tagadni a balkáni lényegüket. Kár, hiszen valami őshonosabbnak sokkal jobban örülnék. A srácokból sem tehetség, sem zenei lendület nem hiányzik, de a lemez keményebb része inkább vázlatokhoz hasonlít, mint teljesen kidolgozott freskókhoz, amelyek a fiatal kollektíva egész potenciálját úgy tükrözhetnék, ahogy azt a PRY meg is érdemelné.

Slágerek nincsenek, de feltételesen ebbe a kategóriába sorolható a 8 Circles. Mivel én magam szeretem a beteg átmeneteket és a szuszpenzt, a fáradozás után a szívemhez nőtt számok listájára felvenném az Indigo Eyes-t és a már említett Dance Of The Wicked-et is. A hangulatosság, amelyről a zenekar Szerbiában a legjobbak közt számon tartatik, nem árad az album minden pórusából, a minőségi kivitelezés viszont az anyag minden ütemében hallható, és a hallgatótól többet kíván a ritmusnak és a dallamnak való felszínes átadásnál. A PRY a bonyolítás mestere, de semmiképp sem félmegoldásos pillanatorgazmus-hegesztő (a „fülgazmus” hatása ugyanis csak tízszeri hallgatás után jelentkezik …). És még csak az anyag felénél tartunk! A második rész teljesen más dal és más történet. Az Iridescence az életmű azon fele, amelybe legalábbis az én fülem jóval inkább beleszeretett. A Lake Of Fortitude Pt. 1 nemcsak érzékibben eljátszott érzékiség-gyémánt, szép gitárokkal és opethes kecsességgel, hanem a hallgatót sokkal álmatagabb és függőséget okozóbb hangzásvilágba is elviszi. A PRY kevésbé agresszív fázisában képes olyasmit szőni, amivel gyönyörűen rezonál a grunge-os lélek éppúgy, mint a haladóan gondolkodó metálos progresszívebb eleme, amely talán bennetek is lapul. A második lemezfél nyitószámának epikus felépítése arra szolgál, hogy felemelkedjünk a korábbi, meglehetősen taszító, már elcsépelt ízek és zenei kontúrok imitációja fölé. A hangszerelések most a helyes húrokat pengetik, és ebben a vedlésben, a ballaszt ledobása után az ember olyan érzést kap, mintha ugyanabból a testből teljesen más hang szólalna meg. Bevallom, szeretem a Tool, az A Perfect Circle és a hazai Father őshonosabb érzésvilágú megközelítését, most pedig habozás nélkül a listára írhatnám a PRY-t is. A tantrikus mantra szépen szövődik tovább a Tidallal, amely a River bevezető szuszpenzével kiváló játékká, a Wavesszé érik. A PRY bebizonyítja, hogy a zenekar mélyén hatalmas potenciál rejlik gyönyörű érzelmek generálására, amelyek mint a postgrunge szupernóvák sugárzása hatják át a banda teljes zenei lüktetését. A jazzesen álmatag Island a Flow tompított visszhangjával folytatódik, amely úgy szól, mint Maynard szövetségének kiadatlan kislemeze a 13th Step lemezről. A The Leech pedig megmutatja, hogy a gitárduó jelenleg inkább otthon van a meditatívabb, mikrofonikus színezésű fraktálok asztrális szféráiban, mint hogy az érzékeitekre közvetlenül támadna. A második fele teljesen leköti a figyelmemet, és a dopamin és az endorfin hullámain, egy ötletes trip buborékjaiban teljesen feloldódom, a PRY pedig szépen uralkodik a bal és jobb hangfal között az új, gyönyörű zene megfoghatatlan füstfüggönyeivel. A Wasteland az intermezzo érzéki kitörésévé szaporodik a Feel számban, a Drifting Madeline szép nyitánya után pedig jöhet a pont az i-re, a hangtóban elmerülés második része a Lake Of Fortitude Pt. 2-vel, amely masszív torzításokkal pusztítja el a kétely utolsó atomjait is a vajdasági exportcikk grandiózus erejét illetően. Rá a jövőben habozás nélkül fogadhat mindenki, akiben van egy csipetnyi ízlés, jó zene iránti érzék és egy gramm intellektus!

https://www.youtube.com/watch?v=h0dFN733yvU

Őszintén szólva a Transcendent Iridescence megerőltető lemez, amely kétségkívül alaposan kifacsar majd titeket. Az A pontból az asztrális B pontba vezető úton viszont számos transzcendentális fordulatot éltek át, egy pillanatra megérintitek a csodálatos ihletettség gyönyörű erogén zónáit, átvitorláztok a lelki hullámvölgyek és csúcsok ezernyi viharán, ezen a vad és egyenetlen úton pedig megismeritek legalább a novi sadi PRY lelkének és érzésvilágának magvát. Remélem, még sok hasonló zenei eposz áll előttük. A magasra tett mércét nem szabad megkérdőjelezniük, és a tökéletességre törekvésben sem szabad lanyhulniuk. A debüt itt van, és többszöri meghallgatásra való, de a finomításra, a fejlődésre és a javításra még bőven van hely. Én legközelebb szívesen hallgatnék valamit, ami a lemez második felének gondolatmenetét követné, mindenesetre olyasmit, amiben egy kicsit több az őshonos zenei lélek, az ötletesség és a szív. Az utóbbi években kicsit sok volt a már hallottak értelmezése és újraértelmezése, az ihletettek és önállóak, valamint azok közötti határvonal, akik csak a meghatározatlan langyosság tengerében való mimikri-olvadásra képesek, pedig csak a merész kalandorszellem keskeny pallóján vezet. A sikeresek maguk szövik a csillagokhoz vezető utat, a PRY története pedig még csak most kezdett íródni, így minden nyitott, és semmi sem predesztinált véglegesség. A bevezetőn most mindenesetre sikeresen túljutottunk! Ideje egy új oldalnak, egy kicsit több önálló dinamikával, tehát …

Felállás

Filip Maletić – ének

Arpad More – gitár

Bane Božanić – gitár

Goran Zečević – basszusgitár

Zoltan Šimon – dobok 

Produkció

Dragan Alimpijević – Pik & PRY

Számlista

CD1 – Transcendent:

1. Silhouette
2. Dance Of The Wicked
3. Sweet
4. Gaze
5. Gyro’s Last Spin
6. 8 Circles
7. Wind
8. The Lifter
9. Trepanned
10. Indigo Eyes

CD2 – Iridescence:

1. Lake Of Fortitude Pt. 1
2. Tidal
3. River
4. Waves
5. Island
6. Flow
7. The Leech
8. Wasteland
9. Feel
10. Drifting Madeline
11. Lake Of Fortitude Pt. 2