Kiadó: Escape Music
Megjelenés dátuma: 2021. 4. 30.
Produkció: Touch
Az album hossza: 60.58 perc
Stílus: AOR
Értékelés: 9.0/10
Touch. Hihetetlen. A zenekar a hetvenes évek végén bukkant fel a színtéren, válaszként az arénarock rádióbarát muzikalitására, amelyet világszerte a Boston, a Foreigner, a Styx, a Sweet, az Uriah Heep, az April Wine, a Coney Hatch, az Angel és természetesen a Queen tett népszerűvé (csak egy maroknyit sorolunk fel közülük). Az azonos című debütalbum megjelenése után 41 évvel tehát a Touch igazi meglepetést okozott: úgy döntöttek, hogy felveszik és kiadják az új „Tomorrow Never Comes” albumot. A cím allegória a várakozásra, amely sosem ér véget. Vagy mégis. Egyszer, 41 év után. Alapvetően ez a harmadik stúdióalbumuk. 1982-ben a Touch felvette a „II” című albumot, amely sosem jelent meg.
A debütalbumot ma az AOR-zene időtlen klasszikusaként tartják számon, sőt e archaikus műfaj egyik legnagyobbra tartott stúdióalbumaként. A Touch már nagyon korán bőséges támogatást kapott az amerikai rádióadók frekvenciáin, és rendszeresen szerepeltek a brit Melody Maker slágerlistájának élén is. Nem csoda hát, hogy 1980-ban a híres Monsters Of Rock fesztivál nyitózenekaraként léptek fel a brit Donnington Parkban.
A zenekar mozgatórugója, a billentyűs-énekes Mark Mangold később lenyűgöző zeneszerzőként vált ismertté, számos más előadó slágerének társszerzője, többek között oroszlánrészt vállalt Bolton kiváló, 1985-ös „Everybody’s Crazy” albumán. A nyolcvanas évek második felében elindította a Drive She Said nevű AOR-zenekart, amellyel 2016-ban visszatérő albumot vett fel és adott ki, 1991-ben pedig társalapítója volt a kitűnő AOR-formáció, a The Sign együttesnek, amely két szuper albumot készített. Az utóbbi években rendszeresen dolgozott különböző skandináv zenészekkel, aminek köszönhető, hogy a „Tomorrow Never Comes” nagyon korszerűen szól. Aktuálisan. Végül is tavaly jelent meg Mangold újraindított, még a Touch előtti zenekarának, az American Tearsnek az utolsó, nem a legsikerültebb stúdióalbuma is, amelyet a dán hangmérnök, Jacob Hansen producerkedett.
Úgyhogy az AOR („Adult Oriented Rock”) műfaj minden rajongójának és a debütalbum minden ismerőjének ezúttal egy lépést vissza kell lépnie az elvárásaitól, mert a „Tomorrow Never Comes” nem nosztalgikus másolata a klasszikusnak, vagyis a bemutatkozó albumnak. A csapat, illetve a zenészek, akik végig aktívak maradtak, és főként Mangold, lépést tartottak az újdonságokkal, ez pedig a „Tomorrow Never Comes” modernizált hangzására is igaz, amely a stúdiótechnika legújabb vívmányait követi.
A „Tomorrow Never Comes” abszolút vonzó zeneileg. Ebben nincs kétség, de van néhány olyan vonása is, amire nem is számítottunk. Sőt. Rendkívüli ambícióról tanúskodik, hiszen a zenekar leegyszerűsítve túl hosszú albumot vett fel. Az album gond nélkül lehetne 20 perccel rövidebb, bár kérdés, mennyi energia és lehetőség marad még egy esetleges folytatásra, de sosem mondd, hogy soha. A címadó dal gitárfrázisa rombol, és rögtön bizonyítja, hogy a Touch kerek perec belevágott a 2021-be, a késő hetvenes évekre különösebben vissza sem pillantva. A címadóval induló nyitány az egyik várt pompás csúcspontot hozza. A billentyűk és a frázisok kombinációja a fülbemászó énekes refrénnel azonnal megfogja az AOR-rajongót. A Swan Song jelzi, hogy Mangold és csapata valójában abból az időből jött, amikor a progresszív rock nagyon népszerű volt. A szám összetettebben hangszerelt, kifejezetten epikus és pompázatos jellegű. Az albumon zavaró a Try To Let Go refrénje, amely a lehető legmodernebb akar lenni, a plusz „Oh-Oh” felkiáltások pedig többet ártanak az amúgy ígéretesen felépített refrénnek, mint amennyit használnak. Ez a szám az album végérvényes mélypontja. A hosszt illetően pedig az volt a megjegyzés, hogy a Touch legalább 20 percnyi kiváló zenét megtakaríthatott volna a „Tomorrow Never Comes” utódjára.
A bluesos keringő, a Scream The Sky is a 40 évvel ezelőtti idők hírnöke marad, amikor a rock a rádióhullámok kegyeit hajszolta. Itt van a balladai (és hangszerelésében felfrissített) Glass is, amelyet Mangold már az utolsó American Tears albumon is felvett, de a „Tomorrow Never Comes” lemezen jóval jobban gyújt, és meggyőzőbben illeszkedik az album többi anyagához. A zenei fogékonyság kivételes érzékét igazolja a lenyűgöző ballada, a szívszaggató Trippin’ Over Shadows is. Általában a „Tomorrow Never Comes” nyitó és záró szakasza a legerősebb és a legmarkánsabb. A refrének bőr alatti csáberőt és azonnali vonzerőt árasztanak. Egyértelműen ezek uralják az albumot (Fire And Ice). Zeneiségből tehát rengeteg van. Produkciós szempontból az építőkockák rendkívül ügyesen vannak kontrasztba állítva, a hangkép pedig így optimalizált. A zenekar mesterien navigál a modern hangpasztellek és a hagyományos hangzások között – ez főleg a billentyűkre igaz, ahol minden lépésnél hallani a nyolcvanas évekre jellemző szintetizátorok zizegését, amely produkciósan modernizált. Diadalmasan és pompázatosan szól az album zárása is a Wanna Hear You Say és a Run For Your Life számokkal. Az utóbbi, akárcsak a (középen található) Lil Bit Of Rock ‘N’ Roll, a régi iskolás rock and roll és az invazív zeneiség kiváló keresztezése, amelyen a hetvenes évek végének arénarockja nevelkedett. A refrének fogékonyságát a refrénismétlések harmonizált kiáltásai fokozzák, amelyekben időnként a klasszikus Def Leppard rajongói is otthon érezhetik magukat (pl. Let It Come).
A „Tomorrow Never Comes” nagy produkciós és stilisztikai csiszoltságú mű. Ambiciózusan megtervezett album, amely a zenekar nagy vágyát sugározza, hogy a legjobbat nyújtsa. A nyolcvanas évek természetesen messze mögöttünk vannak, a mai idők pedig a rock fejlődése szempontjából egészen mások. De valami világos marad. Egy olyan albumot, mint a „Tomorrow Never Comes”, csak olyan kvartett vehet fel, amely a hetvenes években lélegzett és élt, és a zsebében van a „Touch” klasszikus. A „Tomorrow Never Comes” tele van dalokkal, tömve gazdag hangszerelésekkel, bőséges ki- és belépőkkel. Rengeteg cizellálással, fényezéssel és aprólékos kidolgozással. Rendkívüli elkötelezettségű alkotás, amely kicsit túlzásba is esett. Az album hosszabb ideig kúszik a bőr alá, mint egyébként, főleg ha 20 perccel rövidebb lenne. Mégis teljes mértékben megjutalmazza az AOR-zene minden hívét. Mindenképp figyelmet érdemlő album, amelyet nem szabad olyan teljesítménynek tekinteni, amellyel a Touch túl akarná szárnyalni az időtlen és örökzöld debütalbumot, hanem olyannak, amely világosan megmutatja, hogy a kvartettben még mindig bőven van magas oktánszámú üzemanyag egy új, lenyűgöző zene megalkotásához. Mindenesetre egy nagyon egyedi, archaikus-rusztikus arculattal.
Szerző: Aleš Podbrežnik
Számlista:
1. Tomorrow Never Comes
2. Let It Come
3. Swan Song
4. Try To Let Go
5. Fire And Ice
6. Trippin’ Over Shadows
7. Frozen Ground
8. Lil Bit Of Rock N Roll
9. Glass
10. Scream At The Sky
11. Wanna Hear You Say
12. Run For Your Life
Felállás:
Craig Brooks – gitár, ének, vokál
Mark Mangold – billentyűk, ének, vokál
Doug Howard – basszusgitár, vokál
Glenn Kithcart – dob, vokál
