Too Old To Rock’n’Roll: Too Young To Die!
Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1976
Értékelés: 4/5
Az egyik kérdés, amelyre Ian Anderson az interjúkban még ma is gyakran válaszol: tényleg túl öregek a Jethro Tull a rock ‘n’ rollhoz? Eléggé ízléstelen, mondhatni szinte groteszk kérdés, a mai időkben is, amikor az évek – legalábbis zeneileg – alig látszanak rajtuk, és szerencsére a zenekar minden tagja friss és egészséges. 1976-ban, abban a mára már távoli évben viszont, amikor úgyszólván zenei és egyéb erejük csúcsán álltak, ezzel a szellemes címmel és hangulatában sem kevésbé hancúrozó, szövegileg pedig tökéletesen az ő szarkasztikus stílusukban fogant albummal még egyszer kesztyűt dobtak az akkori zenekritikusoknak, akik a viszonylagos fiatalságuk ellenére már a zene dinoszauruszaiként tekintettek rájuk. A kritikusok persze nem fogadták túl lelkesen ezt az albumot, sőt, a közelgő punk árnyékában kéjesen szétszedték. Ennek egyik következménye, hogy a zenekar rajongóinak többsége is a mai napig az „aranykor” egyik gyengébb lemezeként tekint rá, abból az időszakból, amikor egymás után jöttek a kiváló albumok.
Magamnak is jó időbe telt, mire ez a lemez befészkelte magát a szívembe az egyik kedvencemként (de nem a legjobbként!). Ami szerintem a legtöbb rajongót zavarja, az elsősorban az, hogy bár a rengeteg zenekari hangszerelés és akusztikus betét most sem hiányzik, a zenekar ezúttal ismét a korai munkáit uraló rövidebb, blues- és hard rock-irányultságú hangzáshoz tért vissza, lemondva a progresszív, bonyolult felépítésű kompozíciókról az olyan eposzok stílusában, mint a „Thick As a Brick” (1972), az „A Passion Play” (1973) vagy a „Baker St. Muse” (Minstrel In The Gallery, 1975), és a „Warchild” (1974) albumon még fellelhető popos hatások legkisebb morzsájáról is. A dalok többsége ezúttal sokkal könnyedebben szól. Vidám, évődő hangulatuk miatt jelentős ellentétet alkotnak a viszonylag borongós elődjükkel, a „Minstrel in The Gallery”-vel. Pedig csak néhány hónap telt el a két lemez megjelenése között, a különbség mégsem lehetne szembetűnőbb.
A „Too Old To Rock’n’Roll” Ian és David Palmer legszorosabb együttműködését jelenti a zenekari hangszerelések megírásában, amelyek azonban a számuk ellenére is a zenekar hard rockos oldalának vannak alárendelve. Ez ezúttal újra hangsúlyosabb, hiszen a zenekar másik nagy ütőkártyája, Martin Barre nem fukarkodik felpörgetett gitáros mesterműveivel. A hangzásváltásban bizonyára része van az amerikai basszusgitáros, John Glascock érkezésének is (korábban a flamenco-rockos Carmen tagja volt), aki az felejthetetlen mókamester Jeffrey Hammond-Hammond helyére lépett. Glascock meglehetősen eredeti játékstílusával kiváló utódnak bizonyult, sőt, szerintem a zenekar történetének legjobb basszusgitárosa volt. Annál szomorúbb, hogy a szegény fickó három évvel az album megjelenése után egy szívműtét szövődményeibe belehalt, így épp a legalkotóbb éveiben távozott. Ian igazán szép gesztusa, hogy az album újrakiadását neki ajánlotta.
Fontos megemlíteni azt is, hogy a „Too Old To Rock’n’Roll” eredetileg musicalnek, illetve rockoperának készült, amely egy megöregedett rocker/motoros életét mutatta volna be az 50-es évek végéről, aki 20 évvel később a „régi szép idők” utáni nosztalgiában él, amikor még ő volt a „nagy arc”. Az egész végül konceptuális, szatirikus önparódiává alakult, amellyel ismét ugratták a zenekritikusokat, akik megint nem értették az üzenetet. Melyik zenekarnak lenne ugyanis akkora tökei, hogy ennyi iróniát merjen megengedni magának a saját rovására? (Be kell vallani, hogy sem a The Who, sem az ELP nem engedett meg magának ilyesmit, pedig mindkettő mindig hajlott rá.)
A legtöbb olvasót valószínűleg érdekelni fogja a koncepció rövid összefoglalója, amely szerintem még ma is eléggé szellemes, és jól illik mind a zenéhez, mind a hangulathoz. A történet főszereplője az öregedő rocker, Ray Lomas, akit elsodortak az új társadalmi trendek, és az egyik utolsó, aki még hű marad zenei eszményeihez. Egy nap részt vesz egy dekadens tévés vetélkedőn, ahol megnyeri a fődíjat („Quizz Kid”). A társadalmi trendek azonban annyira megváltoztak, hogy a pénzt egyáltalán nem tudja úgy elkölteni, ahogy szeretné. Miután másnap meghívják a nyereményjáték következő fordulójára, elindul egy rendkívül drága szállodába („Crazed Institution”), ahol a bejáratnál könnyűvérű, gazdag és elkényeztetett lányba botlik, akit leginkább a pénztárcája vastagsága érdekel („Salamander”). Salamander beül egy taxiba, és meghívja Rayt a saját privát bulijára („Taxi Grab”). Mielőtt azonban Ray eldönthetné, hogy elfogadja-e a meghívást, kiszállnak egy szórakozóhely előtt. Ott a könnyű nő egyedül hagyja Rayt a bárpultnál, miután előtte megparancsolja neki, hogy várja meg a megbeszélt időpontban. Itt Ray összefut egy régi ismerősével a „régi szép időkből”, és a korsók mellett hosszú beszélgetésbe bonyolódik vele („From a Dead Beat To an Old Greaser”). Egy óra múlva Ray otthagyja a lehangolt haverját, akinek előtte még a fejére olvassa, hogy a múltban él, és elindul oda, ahol Salamanderrel megbeszélték a találkát. Az persze sehol nincs, és egy óra múlva a becsapott Ray káromkodva indul haza („Bad-Eyed And Loveless”).
Másnap a vonaton megint a régi időkről kezd ábrándozni, amikor még ő volt a nagy „arc”, és a lányok csak úgy tapadtak rá („Big Dipper”). Hazaérve a régi motorján, amelyet Doris névre hallgat, éjszakai körútra indul, ahol morgolódás közben elveszíti a figyelmét, balesetet szenved (nagy valószínűséggel öngyilkosságot akart elkövetni), és súlyos állapotban kórházban találja magát („Too Old To Roc’n’Roll : Too Young To Die”). A felgyógyulása alatt feltűnik a színtéren egy új rockszupergroup, amely gondoskodik arról, hogy a zenei trendek ismét Ray javára forduljanak. Amikor kikerül a kórházból, újra elfogadottnak és megfiatalodottnak érzi magát („Pied Piper”), ehhez hozzájárul a baleset utáni plasztikai műtét is, amely húsz évvel fiatalabbá teszi. Egy könnyű lány társaságában tett autózás és egy eleven éjszaka után otthonában azon kezd gondolkodni, hogy az élet végül is nem is olyan rossz, és új távlatok nyíltak meg előtte („The Chequered Flag (Dead Or Alive)”). Hamarosan meghívják a szólóalbuma felvételére. A történet az új szerepének beharangozásával ér véget: sütetlen rocksztár lesz belőle. A koncepció egyes jeleneteit egy szellemes képregény is megörökíti. Rendkívül eredeti ötlet, amit sokszor hiányolok.
Mindeközben nem lehet nem észrevenni, hogy Ray és Ian Anderson összehasonlítása magától adódik, hiszen Ray alakja a borítón és a képregényben is hihetetlenül hasonlít Ianéra. Ezzel folytatódik a zenekar központi figurájának Ian által megteremtett mitológiai képe, amelyet már az „Aqualung” (1971) albumon is megalkotott. Ian mindazonáltal többször is tagadta, hogy önéletrajzi műről lenne szó, hiszen akkor még fiatal volt (29 éves). A koncepció lényege az volt, hogy bemutassa, mi történne, ha a zenekar zenéje már nem lenne népszerű, és helyét átvennék az állandóan változó zenei trendek, de végül, mindennek ellenére, diadalmasan visszatérne a feledésből.
De térjünk át a zenére. A „Quizz Kid” szellemes hard rock szám, gúnyos akusztikus bevezetővel, jó zenekari hangszereléssel és évődő refrénnel. Benne van az album központi motívuma is, amely a címadó dalban is visszatér. Amikor nagy stílusban beleszállnak a zenekar erejének fő központjai, vagyis Ian fuvolaszólói és Martin gitárriffelése, tanúi vagyunk a dal energetikai csúcspontjának. A kiváló gitárpasszázsok és a remek akusztikus betét mellett végig lenyűgöz Ian hangszínének állandó változtatása is. A „Crazed Institution”, a folk rockos akusztikus ballada, egy újabb burleszk alkotás (főleg a szöveg miatt), amelyben egész sor évődő fuvolapasszázs, durva gitár, bluesos ritmus és kiváló zongora található. Az album akusztikus folk balladái közül újabb a „Salamander”, amely az egyik fő gyöngyszeme is. Különösen lenyűgöző a remek akusztikusgitáros bevezető. A „Taxi Grab” pörgős, bluesosan fűszerezett hard rock szám. A szájharmonika-passzázsok kivételes jelleget adnak neki. Még jobban elvarázsol az elektromos és az akusztikus gitár szép összefonódása. A „From A Dead Beat To An Old Greaser” szolid ballada, amelyet a beatnemzedéknek ajánlottak (Jack Kerouac & Co). Kivételes nosztalgiával és érzelmekkel van tele, amelyeket Ian melankolikus éneke teremt meg, zenekari hangszerelésekre, szaxofonpasszázsokra és nyugodt gitárra építve. Következik még egy bluesos színezetű kísérlet, az akusztikus ballada, a „Bad-Eyed And Loveless”, amely szerintem az album leggyengébb darabja, néhány, Ian viszonyai között meglehetősen magas énekes próbálkozással. Sokkal érdekesebb alkotás a „Big Dipper”, az egyik jobb szám, újabb jó hard rock, amelyet energikus riff, szellemes fuvolapasszázsok és szolid refrén jellemez. A címadó dal az évek során az album egyetlen klasszikusává vált, bár nem kínál semmi kiemelkedőt. Fő erénye elsősorban a hangulat, amely végig változik a gúnyostól a szomorúig. Ian mellett vokálban Maddy Prior (Steeleye Span) is csatlakozik háttérénekesként, aki további bájt ad a központi refrénnek. Végig a motívumok drámai váltakozása uralkodik, kiterjedt zenekari hangszerelésekkel és klasszikus gitárriffel. Az önirónia a kiváló „you are never too old to rock’n’ roll” sorral zárul. A „Pied Piper” folk rockos ballada kivételesen pozitív hangulattal, remek refrénnel és ízléses zenekari hangszerelésekkel, amelyekben a zongora az úr. Úgy szól, mint egy filmdráma boldog befejezése, amikor a főszereplő új életet kezd. Megint az egyik jobb szám. A „The Chequered Flag (Dead Or Alive)” kiváló zárás, tele kiterjedt zenekari hangszerelésekkel, és remek refrént is tartalmaz. Ian éneke ezúttal egy szemernyi cinizmust sem tartalmaz. Egy mű, amelyet általában rendkívüli finomság jellemez.
Az újrakiadás mindkét bónuszdala nagyon szolid. Az „A Small Cigar” egyszerű akusztikus folk ballada kiváló zongorás befejezéssel, amely a híres brit bulldog szatírájaként hat. A „Strip Cartoon” pedig egyenesen az egyik legszellemesebb darab a pályafutásukban, amelyben különösen Martin gitáros mesterműveinek rajongói jönnek majd ki jól.
Vagyis tényleg elkezdtek a Jethro Tull ezzel az albummal az erejük felével játszani, és magukat megöregedett zenei fosszíliáknak tekinteni, akik már pályafutásuk alkonyán vannak, ahogy az akkori zenekritikusok többsége gondolta? Nagyon, nagyon messze ettől. Az album az elejétől a végéig tele van energiával és remek hangulattal, bár jóval kiszámíthatóbb, mint amit tőlük megszoktunk. Úgy gondolom, hogy az album fő tartóoszlopa a mindig mellőzött Martin Barre, aki a gitáros hozzájárulásával fel tudja emelni a szürke átlagból, és megkedveltetni még azokkal is, akiknek a progresszív rocknál vagy a folk rocknál jobban esnek a hagyományosan közvetlenebb rockzenei formák. A „Too Old To Rock’n’Roll” véletlenül sem tartozik a mesterműveik közé, mégis nagyon szolid és mellőzött album, amelynek a hangulata a zenekar történetének egyik legjobbika. A „Too Old To Rock’n’Roll: Too Young To Die!” albummal a Jethro Tull egy pillanatra visszatekintettek addig megtett zenei útjukra, feltöltötték az akkumulátorokat, és peckesen elindultak pályafutásuk egyik legizgalmasabb korszaka felé, ahol az erdei ösvények és a paraszti mesterségek szélén keresték az ihletet.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, szájharmonika, elektromos gitár, ütőhangszerek
Martin Barre – elektromos gitár
John Glascock – basszusgitár, háttérének
Barriemore Barlow – dob, ütőhangszerek
John Evans – zongora
VENDÉGZENÉSZEK:
David Palmer – zenekari hangszerelés, a zenekar karmestere
Vako Orchestron – szaxofonszóló a „From A Dead Beat To An Old Greaser” dalban
Maddy Prior – háttérének a címadó dalban
Angela Allen – háttérének a „Crazed Institution” és a „Big Dipper” dalban
Produkció
Ian Anderson
Számlista
1. Quizz Kid (5:10)
2. Crazed Institution (4:48)
3. Salamander (2:52)
4. Taxi Grab (3:56)
5. From A Dead Beat To An Old Greaser (4:08)
6. Bad-Eyed and Loveless (2:12)
7. Big Dipper (3:38)
8. Too Old To Rock ‘n’ Roll: Too Young To Die (5:42)
9. Pied Piper (4:35)
10. The Chequered Flag (Dead or Alive) (5:24)
Az album hossza: 42:25
Bónuszdalok az újrakiadásról (2002):
11. A Small Cigar (3:39)
12. Strip Cartoon (3:17)