Kiadó: Dissonance Productions
Megjelenés dátuma: 2020. 5. 15.
Produkció: Tokyo Blade
Az album hossza: 55.49 perc
Stílus: Heavy Metal / N.W.O.B.H.M.
Értékelés: 8.5/10
A Tokyo Blade a klasszikus metalkorszak, pontosabban a hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján kirobbant N.W.O.B.H.M. mozgalom újabb nagy veteránja. Tisztelet a zenekar vezetőjének és gitárosának, Andy Boltonnak a megalkuvást nem ismerő kitartásáért, megingathatatlan makacsságáért, elkötelezettségéért és állhatatosságáért. Egy rövid bevezető itt elkerülhetetlen, hiszen a Tokyo Blade a klasszikus idők kultikus fényének legendája, abból az időből, amikor a metal még ártatlan gyerek volt, tele álmokkal és nagy reményekkel. Két stúdióalbum után a Tokyo Blade teljes művészi ürességbe tévedt, és közben kétszer fel is oszlott. Az 1983-ban megjelent, azonos című debütalbum és a „Night Of The Blade” (1984) a heavy metal univerzum kultikus klasszikusai, amelyek a műfaj megformálásában is részt vettek, és mindenki ismeri őket, aki ad valamit a metalos hitvallására. Ezután a zenekar a feledés homályába merült: sikertelenül próbálkozott különféle műfaji vizeken, és nagyon furcsa albumokat adott ki. Így természetesen az egész vonalon megbukott. Amint feláldozta az igazi logóját a helyébe lépő, jellegtelen, méltatlan firkálmányokért, egyértelművé vált, hogy a lélek és a szív már nem őszinte, és a zenekar kizárólag a kereskedelmi sikerre hajt. A Tokyo Blade csak az utóbbi évtizedben, vagyis nagyjából 2010 óta kezdett magához térni, és a „Thousand Men Strong” (2011) meg az „Unbroken” (2018) albumokkal végre újra megtalálta az igazi kapcsolódást a gyökereihez. Különösen az utóbbi több mint méltó örököse a zenekar klasszikus korszaka hagyatékának.
Érdekes, hogy a Tokyo Blade mostani felállása tulajdonképpen a „Night of the Blade” korabeli, azzal a különbséggel, hogy Alan Marsh az első lemezen énekelt, majd kihagyta a „Night of the Blade”-et és az összes utódját, hogy aztán rövid időre újra csatlakozzon, első alkalommal 1995-ben. A „Dark Revolution” egyébként megőrizte és konzerválta a nyolcvanas évek szellemét, csak éppen a Tokyo Blade időgéppel utazott közel 40 évet a múltból a jelenbe. Negyven? Az ördögbe, hogy repül az idő.
Rögtön leszögezem: Marsh még mindig kiválóan énekel. A „felső vokális regiszterének” nevezhető hangja, amely a remek „head voice” technikára épül, a korához képest még mindig lendületes, átütő, tüskés, ultra-muzikális és fülbemászó. Pont ahogy az az energia megköveteli, amely az új albumon is a nyolcvanas évek első felével keresi a rokonságot. A dalok érdekesen, alapvetően nagyon egyszerűen vannak felépítve, és erősen fertőző zenei végeredményt hoznak, hiszen szinte mindig az a-moll – G-dúr – F-dúr vonalon és ennek variációin mozognak, abból pedig persze nem marad túl sok. A frázisok alatt tüskés dobpofonok dübörögnek, amelyek kizárólag az abszolút vágtát ismerik. Képzeld el a korai Saxon-riffek (egészen a „Denim And Leather”-ig) és a Judas Priest „Screaming for Vengeance” (1982) korszakbeli frázisainak keverékét, amelyeket viszont már szinte paranoiásan terhelnek meg a tercharmóniákban vezetett cikornyák, ami egyébként az N.W.O.B.H.M. hagyományosságának védjegye. A middle eight részek természetesen itt vannak, bennük a klasszikus szólókkal. Szóval ha a Tokyo Bladet a korai Iron Maidennel hasonlítod össze, az utóbbiak már igazi „progresszív” bonyolítók.
A „Dark Revolution” azonnal bemászik a fülbe. Ebben a tekintetben hipnotikusan hat, mint egy frissen ropogós zsemle. Rögtön megfog. Hatalmas energiából, oktános feszültségből, pimaszságból, gúnyos botránkozásból és okkult babonákból nincs hiány. Egy kicsit azonban szemet szúr, hogy az „Unbroken” óta csak két év telt el, és az album ezért már nem hat olyan frissnek, ihletettnek és kihívónak, mint az elődje. Sok dal hasonló kulcsban íródott és hasonlóan lett hangszerelve, bár rendkívüli szívvel és égő hévvel játsszák őket, ami sokat számít! Ez érződik az egész lemezen, és ez igaz Alan Marshra is, aki gőgös hangjával lelket lehel a számokba. Mégis, a dalokat úgy hangszerelték, hogy egytől egyig meglehetősen hosszúak, az album pedig a csaknem 56 percével igazi „kolosszus”, ami egy ilyen stílusú lemeznek persze jócskán túl sok. Elég lenne kevesebb mint 40 perc. Nehéz kiemelkedő pillanatokat keresni. A dalok egyenrangúan állnak egymás mellett, személy szerint a Perfect Enemyt emelném ki, de a végső ítéletet ezúttal rátok bízom.
Ahogy mondtam … A banda végre úgy nyergelte meg acélpegazusát, ahogy kell, megtalálta a kapcsolatot a gyökereivel, és a „Dark Revolution” az elődjén bemutatott óiskolás recept hithű folytatása, vagyis a zenekar a mai szerzői esztétikát értelmesen kötötte hozzá az első két album gyökereihez. Ezért a „Dark Revolution” a zenekar legjobb korszakának merész folytatása. 2020-ra frissítve, azaz aktualizálva. A produkció megőrzi a kellemes élőséget és a rendkívüli tömörséget. A dalok sorban osztják a pofonokat, és az albumon egyetlen szám sincs, amely akár véletlenül balladásan szólna. Csak kompromisszumok nélküli roham, mindent letarolva. A N.W.O.B.H.M.-korszak rajongói az „Unbroken” után (újra) elégedettek lehetnek, hiszen a Tokyo Blade a „Dark Revolution”-nel sikeresen törlesztett még egyet a rajongók felé felhalmozott adósságai közül. Ők évek óta joggal kesergtek azon, hogy a zenekar képtelen újra felvenni a kapcsolatot a nyolcvanas évek első felében futott korszakával. Isten hozott még egyszer (újra) otthon, fiúk!
Szerző: Aleš Podbrežnik
Dallista:
1. Story of a Nobody (05:08)
2. Burning Rain (05:56)
3. Dark Revolution (05:07)
4. The Fastest Gun in Town (04:16)
5. Truth Is a Hunter (04:51)
6. Crack in the Glass (05:04)
7. Perfect Enemy (05:09)
8. See You Down in Hell (04:46)
9. The Lights of Soho (04:34)
10. Not Lay Down and Die (05:28)
11. Voices of the Damned (05:26)
Felállás:
Alan Marsh – ének
Andy Boulton – gitár
John Wiggins – gitár
Andy Wrighton – basszusgitár
Steve Pierce – dob
