Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Manilla Road
Kiadó: Zyx Music
Megjelenés: 2017
Játékidő: 61:04
Értékelés: 4/5
Mark »The Shark« Shelton és az amerikai rock- és metaliskola kultikus eredetű, epikusan pogány sötét lelkeinek csapata, vagyis az egyedülálló Manilla Road nem ismer nyugalmat! Alig két év után így jött a világra az új stúdióalbum. Ha még jól számolok, a „To Kill A King” ennek a hosszú életű, a kansasi Wichitából származó bandának a 21. stúdiólemeze.
Az a időtlen figura, aki a zenekar kiváló és remek életműve mögött áll, tovább él. Nemcsak a színpadokon, hanem a stúdióban is. Vagyis új zenével. Az elődjével, a „The Blessed Curse”-szel (2015) Shelton, a zenekar első számú zeneszerzője az unalmas „Mysterium” után végre újra megtalálta a kapcsolatot a gyökerekkel és az aranykorral, amikor a Manilla Road a „Crystal Logic”, „The Deluge”, „Open The Gates”, „Mistification” és társai albumokat adta ki… Azok az évek elmentek, és a Manilla Roadtól nem szabad sem követelnünk, sem várnunk a régi idők összefoglalóját. Azt viszont jogosan követelhetjük, hogy energiával és ihlettel teli albumot kapjunk, tele kiváló, jellegzetes riffekkel, amelyet sötét, epikus hangulat, misztika és okultista, vészjósló drámai színház itat át – márpedig ebben a Manilla Road mindig is nagy mester volt.
A „To Kill A King” így nemcsak rendkívül kedvelhető követője a színvonalas elődnek, a „The Blessed Curse”-nek, hanem egy árnyalattal még retróbb hangzású lemez, amely még intenzívebben keresi a kapcsolatot a zenekar aranykorával.
A produkció természetesen ósdi, maradi, és Shelton ebben egy tapodtat sem fog engedni. Ennek ellenére a hangzás rendkívül élő, szerves, helyenként úgy hat, mintha koncertdemó-felvétel lenne. A pergődob hangjához hozzá kell szokni. Megint vékonyan szól, mintha egy dobozból jönne, de ez nyilván tetszik Sheltonnak, és akkor így van rendjén.
A „To Kill A King” ismét tele van fantáziával és misztikával. Sötét kilátásokat festő album, amelynek főhőse az őrület és a fájdalom szövevényében vergődik, gonosz szellemek kísértik és bűnös kísértésekbe csalják. A gitárfrázisok és a ritmusok nagyon hasonlóak a lemez dalai között. Az album viszonylag rövid idő alatt született, és nagyon gyorsan fel is vették. A Manilla Road mindig is így állt hozzá az új anyag készítéséhez. A dalok többsége közepes tempóban halad. A középső hangszeres részekben Shelton uralkodik a maga festői szólóival, amelyeket kapásból, nagyon ösztönösen, ősi érzéssel játszott el, utólagos stúdiócsiszolás nélkül. Ez a kemény legény vokálban is megint főszerepet kap a jellegzetes hangjával. Hellroadie ezúttal inkább csak vokális kíséretet ad, és nem lép a főénekes pozíciójába, az Sheltoné. Ő pedig sosem számított jó énekesnek. Igazából gyenge vokalista, és most sem lesz nehéz észrevenni, hogy az orrhangon éneklő bácsit szívesen kiviszi az ideális dallamvonalakból. Ez azonban nem újdonság, és így van rendjén. A Shark „üreges” hangszíne viszont rendkívül különleges, jellegzetes, védjegyszerű, és a hard rock és a metal világában valójában egyedülálló. Ez a Manilla Road nyerő pókerkombinációja is, amellyel különleges helyet és kultstátuszt vívott ki magának a régi iskolás metal térképén.
A dalokat mind magas fokú muzikalitás fűszerezi. Tele vannak sötét epikus esztétikával, valamint komor pompával és bombasztikussággal. Az új album dalai közül a pompa és az epikusság tekintetében a nyitó címadó, tízperces epikus minisuite viszi el a pálmát. Rögtön utána jön az album egyetlen igazán felgyorsult pillanata, a Conqueror. Egyébként epikus induló követi az epikus indulót egészen a záró Blood Islandig. Innen az érzés, hogy az album talán egy árnyalattal túl hosszú, és tíz perccel kevesebb zene is elég lett volna.
A lényeg tehát az a felismerés, hogy Shelton és csapata még mindig elég ihletet talált egy derekas új anyaghoz. A Manilla Road a jó egy órás játékidő alatt végig megtartja az igazi (értsd: old school) oktános, nyers energiát és az okultista, vészjósló misztika hatalmas érintését, amely feszültségben tartja a hallgatót, bár – mint mondtam – az album lehetett volna egy kicsit rövidebb. A „To Kill A King” minden vonásában és elemében „már ellenőrzött” és „már hallott”, ezért bizonyíték arra, hogy a Manilla Road a mai időkben nem tud más albumot felvenni. Szerencsére a „To Kill A King” nagyon szép és még mindig minőségi termék, az anyag pedig méltón helyt fog állni a koncertszínpadokon is, amikor a zenekar repertoárjában a régebbi klasszikusok mellett kap helyet. A „To Kill A King” albummal a Manilla Road bebizonyította, hogy még nem való a raktárba, bár az aranykor elmúlt.
Felállás
Mark „The Shark” Shelton – gitár, ének
Bryan „Hellroadie” Patrick – ének
Phil Rose – basszusgitár
Neudi – dobok
Producer
Mark „The Shark” Shelton
Számlista
01. To Kill A King
02. Conqueror
03. Never Again
04. The Arena
05. In The Wake
06. The Talisman
07. The Other Side
08. Castle Of The Devil
09. Ghost Warriors
