Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Zappa, Frank
Kiadó: Rykodisc Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 90:58
Értékelés: 4/5
Frank Zappa, a legendás zeneszerző, gitáros, énekes, producer, társadalmi szatirikus és rendező gyakorlatilag egész, több mint négy évtizedes zenei pályafutása során okosan átható, gyakran szándékosan oldalas, csípősen sózott humorával, amellyel kíméletlenül kalapálta a mindenféle patológiával terhelt amerikai társadalom álszent mintáit, állandóan bosszantotta a hazai neoliberális elitet. Ez utóbbi manapság sajnos derék példakép a mi kedves kis Szlovéniánk valamennyi ügyeletes, kormányzó népboldogítójának is, akik ilyen perverz gyönyörrel vezetnek minket az általános romlásba.
Frank szatirikus gúnyolódása a republikánus kétszínűségen és elferdültségen – a Reagan-féle Amerika e két fő jellemzőjén, amely egocentrikus és dekadens módon dicsőítette a nyers, megveszekedett materializmus burjánzását, és elvetette a neoliberális gonosz magvát, amely ma, még inkább, mint valaha, uralja a globalizált világot – egyetlen más, az 1980-as években megjelent stúdióalbumán sem látszik olyan nyilvánvalóan, mint a „Thing-Fish” című dupla rockoperán. A kritikusok többsége a mai napig félreérti ezt a konceptuális klasszikust, amelyből nem hiányzik az öngúny, a maró cinizmus, az abszurd színház és a vécéhumor. Reagan korszaka Franknek valóságos aranybányát kínált a gúnyolódáshoz: a mérhetetlen vulgaritás, az értelmi nyomor, a materialista önzés, a káröröm vezérelte versengés, a rosszul leplezett rasszizmus, a xenofóbia, a homofóbia, a vallási (elsősorban keresztény) fundamentalizmus és az „Isten kezétől kiválasztott” USA lakosságának többségét jellemző primitív önelégültség mind kiváló céltábla volt.
A „Thing-Fish”, amely eredetileg háromlemezes box setként jelent meg, klasszikusan „zappás” színezetű, rendkívül avantgárd koncepciót tartalmaz: történet a történetben, amelyet az AIDS, az összeesküvés-elméletek, a Broadway-színház, az afroamerikai kultúra, a feminizmus és a homoszexualitás ihletett – vagyis az összes legforróbb, legvitatottabb téma, amellyel az amerikai társadalom a mai napig nem számolt el. Az album éppen akkor született, amikor az AIDS először tört be globális jelenségként, problémaként a köztudatba, és az összeesküvés-elméletekben sem volt hiány, amelyek máig nem hallgattak el. Ilyen például az, hogy a HIV-vírust valójában az amerikai kormány találta ki, hogy könnyebben ellenőrizhesse vagy eltüntethesse a nemkívánatos társadalmi kisebbségeket, például az afroamerikaiakat, a homoszexuálisokat és a túlzottan intellektuális pacifistákat. A történet egy rasszista, gonosz hercegről szól (egyszerűen Gonosz Hercegnek hívják), aki egyben színházi kritikus is, és egy titkos laboratóriumban veszélyes vírust kever ki, amellyel megszabadulna a gyűlölt afroamerikai népességtől. Ez különös iróniája a dolognak, hiszen ő maga afroamerikai, aki az amerikai kormány érdekeit szolgálja. A vírus okozta betegséget szigorú titokban egy csoport erőszakkal fogva tartott, nemkívánatos társadalmi csoportokhoz tartozó emberen próbálják ki. A vírus ismeretlen okokból allergiás mutációs degenerációt vált ki.
A kísérleti alanyok saját magukról készült bizarr karikatúrákká változnak (egyikük látható az album borítóján) – ők a „mammy nuns”, vagyis magyarul a mami-apácák, óriási, krumpli alakú fejjel és kacsacsőrrel a száj helyén. A Gonosz Herceg úgy dönt, hogy a megváltozott, agymosott szerencsétlenek maroknyi csapatát saját színházában használja színészként, amely kizárólag az elkényeztetett fehér angolszász (WASP) elitnek szól. Ehhez háziasszonyruhába öltözteti őket, kezükbe fakeresztet és amerikai zászlócskákat nyom. A mami-apácák színielőadását, akik valójában a Gonosz Herceg kezében lévő marionettek, Harry és Rhonda jön megnézni, az uralkodó fehér angolszász elit tipikus, meglehetősen buta és elkényeztetett képviselői. Az album második fele elsősorban szatirikus módon szórakozik ezzel a párral és elhallgatott szexuális múltjukkal: Harryvel, a titkolózó homoszexuális fiúval, és a fiatal Rhondával, az egykori pornósztárral, azaz húsból való felfújható szexbabával.
A Gonosz Herceg ravasz manipulációinak segítségével a házasságuk az előadás megtekintése után radikálisan rosszabbra fordul, illetve felbomlik: Rhonda idővel fasiszta feministává változik, míg a magába húzódó, túlzottan konformista Harry az asszony radikális, férfiasodó átalakulása miatt elveszíti minden vágyát a nők iránt, és meleg lesz. Mindez (a kigyúrt, szőrtelenített, tangát viselő férfiak és a nyakkendős, aktatáskás férfiasodó nők) természetesen csak egy újabb gonosz kormányzati terv része a teljes társadalmi ellenőrzésre és az egészséges emberi kapcsolatok minden nyomának megsemmisítésére. A Gonosz Herceg a kormányzati intézmények metaforája. A rendkívül éleslátó és intelligens társadalomkritikai koncepció és maguk a szövegek akkoriban annyira vitatottak voltak, hogy az album eredeti terjesztője, az MCA – mivel úgy érezte, a szövegek leleplezik – megtagadta az album forgalmazását, és a megjelenés jó időre elhalasztódott.
A „Thing-Fish” eredetileg színházi produkciónak is készült, amely azonban csak 2003-ban látta meg a napvilágot, vagyis tíz évvel Frank halála után. Az albumon a főbb szerepeket a hosszú ideje együtt dolgozó gitáros/énekes Ike Willis játszotta Thing-Fish/narrátorként, a legendás dobos Terry Bozzio Harryként, az ő felesége, az egykori Playboy-nyuszi és énekesnő Dale Bozzio Rhondaként, a régi szaxofonos/énekes Napoleon Murphy Brock a Gonosz Hercegként, az AOR-énekes Bob Harris a fiú Harryként, a kultikus gitáros Johnny „Guitar” Watson Brown Mosesként, a gitáros/énekes Ray White pedig Bagolyként/Gowkinként/Jane Cowhoonként. Ami az egyes zenészeket illeti, az albumon Frank gitár- és szinklavier-játéka mellett az 1980-as évek kedvenc zenésztársainak krémje működött közre: Steve Vai gitáron, Chad Wackerman dobon, Tommy Mars billentyűn, Ray White gitáron, Ed Mann ütőhangszereken és Arthur Barrow basszusgitáron.
Míg az abszurdan zseniális „Thing-Fish”-koncepció Frank hosszú pályafutásának egyik legnagyobb szatirikus győzelme, a zenei tartalma nem jelent különösebb csúcsot egy ilyen kaliberű zeneszerzőtől, főleg az újítást illetően, hiszen a dalok többsége már megjelent korábbi albumokon, csak éppen helyenként újraaranzsálva, megváltoztatott szöveggel, és kiegészítve a beszélt szöveggel, amely színházi módon, egyes párbeszédekkel, illetve monológokkal építi a koncepciót. Az átdolgozott művek többsége eredetileg olyan korábbi albumokon szerepelt, mint a „Zoot Allures” (1976), a „Tinseltown Rebellion” (1981), a „You Are What You Is” (1981) és a „Ship Arriving Too Late To Save A Drowning Witch” (1982).
Az egyes részekhez új vokálok és szinklavier került, Frank akkori kedvenc hangszerjátéka, amely a szenvedélyes zenekari hangszerelések további atmoszféráját teremtette meg. Éppen a régi ötletek/klasszikusok új köntösben való felélesztése a fő oka annak, hogy a „Thing-Fish” zeneileg nem éri el az olyan korábbi dupla mesterművek újító nagyságát, mint az „Uncle Meat” (1969) vagy a „Joe’s Garage” (1979). Ennek ellenére minden Frank Zappa-rajongó ma is talál rajta elég koncepcionális-hangzásbeli finomságot ahhoz, hogy az évekig tartó mellőzés után különleges becsben tartsa, mint Frank egyik legfontosabb szatirikus művét. Tekintve, hogy Frank 1984-ben a „Thing-Fish” mellett még három stúdióalbumot adott ki szinte teljesen új anyaggal, a régi ötletek friss köntösben való újrahasznosítását a szinklavier, a burleszk párbeszédek sokasága és a hozzáadott éneklés segítségével egyáltalán nem lehet felróni neki.
Az album felvezetése, a „Prologue” torzított, súlyos rockgitárriffet és gúnyos színezetű basszusvonalat tartalmaz. Ike Willis mint Thing-Fish itt kezdi el elbeszélését a titkos laboratóriumról, amelyben a Gonosz Herceg teszteket végez az erőszakkal begyűjtött „kísérleti nyulakon”. Willis „brotha” szlengje szándékosan a harlemi nyelvjárásra emlékeztet, hogy az underground afroamerikai kultúra tipikus képviselőjeként hangozzék. A hátborzongató kísérlet egy szifiliszszerű betegségen keresztül végül elfajul, és genetikai mutációkat okoz a kísérleti nyulakon, amiről a „The Mammy Nuns” mesél, ami eredetileg élőben született nehéz rockos instrumentálisként. Az eredeti változata „The Mammy Anthem” címmel hallható a „You Can’t Do That On Stage Anymore, Vol. 1” (1988) dupla koncertalbumon. A Gonosz Herceg összegyűjti a teremtmények maroknyi csapatát, és háziasszonyruhába öltöztetve megtanítja őket fellépni saját magánszínházában. Ekkor kezdődik a mami-apácák színielőadása, amikor az elkényeztetett pár, Harry és Rhonda a „Harry & Rhonda” című dalban megérkezik megnézni a szerencsétlen teremtményeket. A két fehér angolszász protestáns elborzad a bizarr előadástól, mert a groteszk teremtmények fellépés közben megszórják őket vizelettel, amiről Harry azt hiszi, hogy csak valami mesterségesen előállított anyag, miközben az üresfejű Rhonda teljesen kikel magából. A házaspár hirtelen a színházi székekhez láncolva találja magát, mégis még mindig azt hiszik, hogy az egész csak az előadás része.
A „Galoot Up-Date” a „The Blue Light” klasszikus átdolgozott, alternatív változata, amely eredetileg a „Tinseltown Rebellion” (1981) albumon jelent meg. A bizarr előadás és Harry és Rhonda szellemi folyamatainak fokozatos átalakítása, akik civakodás közben a székekhez láncolva ülnek, folytatódik. A „The ‘Torchum’ Never Stops”, amelyben a jelenet hirtelen a Gonosz Herceg titkos laboratóriumába költözik, a „Zoot Allures” (1976) népszerű standardjének, a „The Torture Never Stops”-nak az alternatív változata azzal a fontos különbséggel, hogy a főénekes szerepét Ike Willis tölti be. A laboratórium groteszk, központi színterét egy szokatlan akváriumtartály egészíti ki, benne egy műmalaccal, amelyet különleges kábelek kötnek össze, és amelyek veszélyes laboratóriumi anyagok átfolyatására szolgálnak. Az akváriumtartály mellett amerikai zászló és Ronald Reagan kedves, cowboykalapos képe áll. Willis fennkölt-groteszk énekes alakítását a háttérben félig kínlódó, félig orgazmikus női visítás egészíti ki, miközben a Gonosz Herceg bizarr kísérleteit végzi a zombikon.
A „That Evil Prince” azt a pillanatot jeleníti meg, amikor a Gonosz Herceg a groteszkül eltorzult zombik társaságában a színpadra lép, és megjelenésével és báját bevetve elbűvöli Rhondát és megrémiszti Harryt. A háttérben a „Civilization Phaze III” (1994) szinklavieres standardjének, az „Amnerika”-nak egy korai változata hallható. A „You Are What You Is” klasszikus, eltekintve a közbeékelt bizarr Thing-Fish/Ike Willis-monológtól, szinte semmiben sem különbözik az 1981-es, azonos című stúdiómesterművön megjelent eredeti változattól. Ugyanez igaz a „Mudd Club”-ra, amely azt a pillanatot jeleníti meg, amikor Harry és Rhonda hirtelen megszabadul a kényszerűen viselt székektől, és egy táncklubban találja magát. Ezúttal a korabeli jupi klubszíntér szatírájáról van szó. Bizarr táncuk addig tart, amíg meg nem jelennek a keresztény fundamentalisták, akik erőszakosan félbeszakítják a bulit. A következő „You Are What You Is”-klasszikus, a „The Meek Shall Inherit Nothing” beszélt szatírával és megváltoztatott szöveggel feldolgozott változatán Zappa ismét az amerikai keresztény-fundamentalista szektákat/kultuszokat tűzi tollhegyre. A jelenet itt a Las Vegas közepén álló The Aladdin Hotelbe költözik, közelebbről egy szcientológiaszerű vallási kultusz főtisztelendő vezetőjének, Quentin Robert De Nameland szobájába, akit a Zappa-hívek először a „Joe’s Garage” dupla mesterművön ismerhettek meg. Őfőtisztelensége egy pincérnő alakú felfújható szexbabával foglalatoskodik. Ez utóbbi valójában Rhonda fiatalabb változata. Itt lelepleződik az amerikai vallási vezetők minden álszentsége.
A „Clowns On Velvet” először élőben hangzott el instrumentálisként. A felvételt, amelyen a legendás jazz fusion gitáros, Al DiMeola is közreműködött, a „Tinseltown Rebellion” albumon kellett volna kiadni, de DiMeola megtagadta a megjelenését. A „Harry-As-A-Boy”-ban Harry és Rhonda egy különleges audiovizuális eszköz segítségével meglátja Harry múltjának egy jelenetét, amikor kiderül, hogy ebben az időszakban, mielőtt megismerte a promiszkuus bimbót, Rhondát, homoszexuális hajlamokat táplált. Rhonda, aki akkoriban két lábon járó szexbaba volt, elborzad a láttán, miközben Harry fiatalabb változata megpróbálja elmagyarázni, hogy a nyakkendős, aktatáskás feministákkal való első találkozásának traumája miatt elvesztette minden étvágyát a nők iránt, és meleg lett. Itt következik be az első nagyobb szakadás a házastársak között, és kezdődik bizarr szellemi átalakulásuk.
Ezt követi a vitatott klasszikus, a „He’s So Gay”, valószínűleg az album legismertebb dala, amely megjelenésekor alaposan felháborította a konzervatív, republikánus Amerika nagy részét. Pimasz dallama és burleszk vokalizációi, élükön a gúnyos refrénnel – a szövegről nem is beszélve –, felvitte a vérnyomását minden látszólag szerető családapának, aki nyakkendőben, aktatáskával a hétvégi szentmise után titokban, a felesége tudta nélkül melegklubokba jár. A hazai szlovén színtérrel való bármilyen hasonlóság a véletlen műve. Itt tűnik fel a jelenetben a kultikus blueskitáros és énekes, Johnny „Guitar” Watson egy Brown Moses nevű afroamerikai prédikátor szerepében. Ez a figura megjelenésében gyanúsan emlékeztet a jól ismert amerikai rizsmárka, az Uncle Ben’s jól ismert bácsijára.
A „The Massive Improve’lence”, amelyet a háttérben kiterjedt basszusgitár- és dobimprovizációk támasztanak alá, az egész album egyik legbizarrabb pillanata (és nem kevés van belőlük), amikor a sznob pár fiatalabb és idősebb változata találkozik, kiderülnek elferdült szexuális hajlamaik, és Harry és Rhonda házassága Thing-Fish asszisztenciájával, a Gonosz Herceg pártfogása alatt végleg felbomlik. Az „Artificial Rhonda”-ban, amely ennek az avantgárd rockopera első részének lezárása, Rhonda fiatalabb változata erotikus táncot lejt a főtisztelendő Quentin előtt. Ezúttal a „Zoot Allures” standardjének, az „Ms. Pinky”-nek szellemesen átdolgozott változatáról van szó.
A második lemez a „The Crab-Grass Baby”-vel nyit, amely groteszk, elektronikusan programozott vokalizációk kombinációját tartalmazza, amellyel a mami-apácák éneklését szimulálják, valamint „normális” vokalizációkat. A háttérben torzított riff és ismétlődő basszusvonal hömpölyög. A dal végén Harry meleg/fiatalabb változatának beszélt szövege tör be, akit ismét kiválóan alakít a vén dobosmacska, Bozzio. Ő ragyog a „The White Boy Troubles”-ben is, amely Harry traumáival való végső leszámolást és végső átalakulását homoszexuális puhánnyá mutatja be. Thing-Fish eközben felfedi előtte a főtisztelendő Quentin igazi, romlott arcát, és tovább térít belőle a mami-apácák rajongóját. A „Ship Arriving Too Late To Save a Drowning Witch” albumról származó „No Not Now” klasszikus alternatív változatán a elpuhult Harry részt vesz egy vad bulin/orgián, amelyen jelen van a főtisztelendő Quentin és jövendőbeli menyasszonyának múltbeli, pornóváltozata is, aki pincérnővé válik a fiatal keresztény fiúk vidám társasága számára.
Egy újabb szuperprovokatív szatíra, a „Briefcase Boogie” azt a drámai pillanatot mutatja, amikor megjelenik Rhonda felnőtt változata, a Mikulás-ruha hiperszexuális változatába öltözve, miközben Harry szadomazochista szerelésben elégíti ki új barátait, élükön Thing-Fish-sel és Abdula nővérrel (a mami-apácák egy újabb bizarr képviselője). Rhonda idegösszeomlást kap, amikor az elpuhult Harry nem törődik az új, hiperpornós külsejével, hanem inkább a mami-apácákkal mulat, élükön Abdula nővérrel. Dühében, miközben kigúnyolja egykori férjét, radikális változtatás mellett dönt: fasiszta feministává lesz aktatáskával, nyakkendővel, szemüveggel és kontyba tűzött hajjal.
A „Brown Moses” blues-gospel hibridben, az album egyik ritka dalában, amely nem tartalmaz beszélt szöveget, Johnny „Guitar” Watson ragyog a főének szerepében, akit a kísérő vokálokban Zappa, Ike Willis, Ray White és Napoleon Murphy Brock kísér. A kabaréjazzes burleszk, a „Wistful With a Fist-Full”, amelyben a főéneket a Gonosz Herceg, vagyis Napoleon Murphy Brock veszi át, elegáns zongoraaranzsmán támasztja alá. Ez eleinte éles ellentétben áll a grimaszoló énekével, amely a groteszkség fokozódásával idővel egyre inkább alkalmazkodik a zongorán játszott jazzaranzsmánok egyre kaotikusabb és skizofrénebb természetéhez. A „Drop Dead” a nagy finálé, amikor véget ér a színielőadás, és az egykori házastársak teljesen megváltoztak. Míg Rhonda fasiszta-feminista változata elborzad az egykori házastársa elpuhult változatán (mert homoszexuális) és a Gonosz Hercegen (mert sötét bőrű tudós/színházi kritikus), Harry a mami-apácákkal töltött orgia után a hetedik mennyországban van. Ennek a szatirikus rockoperának a záró felvonása, a „Won Ton Ton” a központi jelenetet mutatja be, ahol most az egykori házastársak játsszák a főszerepet a színpadi attrakciókban: az alázatos Harry szadomazochista szerelésben, térden kúszó féregként, miközben a fasiszta szerelésű Rhonda kontyos frizurával és szemüvegben ostorral csépeli. A kompozíció szövege a „No Not Now” visszafelé felvett változata, ami már a címéből is kiolvasható.
Néhány korábbi mesterművéhez képest a „Thing-Fish” zeneileg nem jelentett különösebb újítást, hiszen az albumon hallható dalok eredeti változatai közül sok már korábban megjelent, ám Frank kitartó tükörtartása a kortárs amerikai társadalom elé ezúttal talán minden addiginál nagyobb koncepcionális győzelmet aratott. Koncepcionális kalapáccsal való ütésben, abszurditásban és groteszkségben a „Thing-Fish”-sel csak a „Joe’s Garage” és a „You Are What You Is” mesterművek mérhetők össze. Ez az az album, amelyen Zappa a kíméletlen társadalmi szatirikus szerepében aratott diadalt, a zenei zseni szerepében pedig szellemesen újraaranzsált régi klasszikusokkal és őrült szinklavier-hangszerelésekkel nyűgözött le. Sajnos mindazok a társadalmi problémák, amelyeket Frank akkor szatirizált, amikor a neoliberális disznókapitalizmus, amely ma a világ nagy részét uralja, még csak épp megszületett, manapság jobban égetnek, mint valaha, ezért egy Frank szintű, intelligens zenei szatirikus jelenléte, aki intelligens, provokatív humorral legalább egy kissé eloszlatná a társadalmi hétköznapok apatikus szürkeségét és komorságát, bizony nagyon hiányzik a világszíntérről.
Felállás
Frank Zappa – gitár, szinklavier
Steve Vai – gitár
Ray White – gitár
Tommy Mars – billentyűk
Chuck Wild – broadway zongora
Arthur Barrow – basszusgitár
Scott Thunes – basszusgitár
Jay Anderson – akusztikus basszus
Ed Mann – ütőhangszerek
Chad Wackerman – dob
Steve De Furia – szinklavier-programozás
David Ocker sy- szinklavier-programozás
Thing Fish: Ike Willis
Harry: Terry Bozzio
Rhonda: Dale Bozzio
Evil Prince: Napoleon Murphy Brock
Harry-as-boy: Bob Harris
Brown Moses: Johnny „Guitar” Watson
Owl-Gonkwin-Jane Cowhoon: Ray White
Produkció
Frank Zappa
Számlista
CD1:
1. Prologue (2:56)
2. The Mammy Nuns (3:31)
3. Harry and Rhonda (3:36)
4. Galoot Up-Date (5:27)
5. The ‘Torchum’ Never Stops (10:32)
6. That Evil Prince (1:17)
7. You Are What You Is (4:31)
8. Mudd Club (3:17)
9. The Meek Shall Inherit Nothing (3:14)
10. Clowns on Velvet (1:51)
11. Harry-As-A-Boy (2:34)
12. He’s So Gay (2:44)
13. The Massive Improve’lence (5:07)
14. Artificial Rhonda (3:32)
CD2:
1. The Crab-Grass Baby (3:48)
2. The White Boy Troubles (3:34)
3. No Not Now (5:49)
4. Briefcase Boogie (4:10)
5. Brown Moses (3:01)
6. Wistful Wit a Fist-Full (4:00)
7. Drop Dead (7:56)
8. Won Ton On (4:19)
