Kiadó/Label: Atomic Fire Records
Megjelenés dátuma/Release date: 2023. 10. 13.
Producer: Matt Smith
Játékidő/Running Time: 66.04 perc
Műfaj/Genre: Progressive Metal
6,5/10
(angol nyelvű változatért görgess lejjebb)
Theocracy – Mosaic, megjelent 2023. 10. 13-án az Atomic Fire Recordsnál
„A Theocracy kissé kegyvesztetté vált”
Az Atomic Fire Records a melodikus metal otthonaként úgy tűnik, átvette a zászlóvivő szerepét a Frontierstől. Csak remélni tudjuk, hogy nem esnek abba a hibába, hogy ezernyi duót, triót és kitalált szupergruppot kezdenek összerakni, ahogy a Frontiers tulajdonosa tette.
A Theocracy egy olyan zenekar, amely Matt Smith énekes, zeneszerző, szövegíró és multiinstrumentalista, tudatos és mélyen vallásos keresztény one-man projektjeként indult.
Először akkor hallottam róla, amikor kiadott egy rövid paródiát a Metallica St. Anger albumáról, pontosabban annak hangzásáról. Azonnal szimpatikus lett.
2003-ban Theocracy néven kiadott egy azonos című albumot, amelyen mindent ő énekelt, minden hangszeren ő játszott, a dobokat pedig programozta. 2008-ban jött a Mirror of Souls barátja, Jonathan Hinds gitáros és egy igazi, élő dobos, Shawn Benson segítségével.
2011-re sikerült valódi zenekart összehoznia a kompetens szólógitáros Van Allen Wooddal és a basszusgitáros Jared Oldhammel. Az igazi banda szelleme nagyon érződött az As the World Bleeds albumon, amely szerintem még mindig Matt munkásságának csúcspontja.
2016-ban minőségbeli visszaesés következett a nagyon halovány Ghost Ship megjelenésével, és Mattnek ekkor el kellett döntenie, hogy hogyan, mit és merre tovább.
Majdnem pontosan hét évet kellett várnunk, egészen 2023 októberéig, hogy a Theocracy megörvendeztessen és felvilágosítson minket egy új lemezzel, amelynek nagyon kézenfekvően a Mosaic címet adták. Időközben Van Allen Wood teljesen nem keresztényi tetteivel és viselkedésével kiérdemelte a kirúgást a zenekarból, helyére a Paladin tapasztalt gitárvarázslója, Taylor Washington érkezett, aki a Sinsidiousban némi vokált is kölcsönzött.
Mit főzött nekünk ezúttal Matt a társaival? Első hallgatásra, de a tizedikre is azt mondanám: a klasszikus Theocracy-minestrónét, az összes klasszikus hozzávalóval. Tiszta hangzás, melodikus kórusdallamok, tonnányi dupla lábdob, speed-power gitárfutamok és Matt meglepően gyenge éneke, amelyre mindjárt visszatérek. Persze ne feledkezzünk meg a keresztény színezetű szövegekről sem, amelyek tele vannak reménnyel, aggodalommal, önreflexióval és a Mindenhatóba vetett hittel. Hála Istennek (és ez nem véletlen szóvicc) Matt a szövegeiben sosem csap át prédikálásba, így minden tisztességes ateista, mint én is, a pokol tüzével való fenyegetés nélkül élvezheti a zenét és a szövegeket.
Ahogy a tanárnő feleségem is szokta, én is a dicsérettel kezdem, aztán jönnek a „de” utáni dolgok. A produkció kiváló, elég mély hangokkal ahhoz, hogy jogosan használhassuk a „metal” szót. A számok sorrendje jól átgondolt, szépen követik egymást a gyorsabb és a középtempós tételek, a kötelező balladával, a The Greatest Hope című számmal az album vége felé, a 19 perces Red Sea eposszal pedig egészen a végén. A zene első osztályú, skandináv típusú power metal egy csipetnyi progresszív és speed metal ízzel. Az új dobos, Ernie Topran kellően változatos ritmusalapról gondoskodik, az új szólógitáros, Washington pedig nagyon megdolgozott azért, hogy igazolja a szerződtetését. Vezérgitárja mindig az előtérben van, a szólói átgondoltak és szépen megkomponáltak, ugyanakkor teljesen alárendelődnek Matt szerzői megoldásainak. Az ember azt mondaná: na, ez egy igazán magas színvonalú power metal album!
„DE”
Sosem jó jel, ha a számcímek felénél szótárhoz kell nyúlnod. Csak viccelek.
A Theocracy hasonló gonddal küzd, mint a Sonata Arctica, vagyis a fő- és egyetlen szerző, Matt Smith ugyanabban a cipőben jár, mint a fő- és egyetlen szerző, Tony Kakko. Mindkettejük szerzői fogásai annyira belsővé váltak, hogy egy rutinos power metal hallgató azonnal megjósolja, merre kanyarodik a dallam, mi lesz a következő rím, és mikor jön a ritmusváltás. Röviden: a számok kiszámíthatók. Ez a tény azért is különösen zavaró, mert a lemez az igazán kiváló Flickerrel indul, ami egy igazi power metal atombomba. Aztán sajnos a következő dalok nem érik el ezt az intenzitást és életkedvet.
A másik gond Matt éneke. A HammerFallos Joacim hangjához hasonlóan nagyon dallamos, megbízható, az énekdallamok érdekesek és fülbemászók, de érthetetlenül, ahogy mondani szokás, gyenge. Még nem döntöttem el, hogy a felvételi technika a hibás, vagy a hangszálak. Mindenesetre Matt nyafogása idegesítő tud lenni, akárcsak Joacimé.
És végül: a heavy metalban kevés kompozíció érdemli meg a 19 perces hosszt. A Red Sea határozottan nem tartozik közéjük. Túl sok az ismételt dallamminta, túl hosszúak a hangszeres részek, és érdektelenek a ritmusok. Ha elviselhető 8-9 percre rövidítenék, bőven elég lenne.
Végső vélemény: a Mosaic jobb az elődjénél, főleg a már említett Flickernek és az ultradallamos Return to Dust videoklipes kislemeznek, valamint a már szintén említett Washingtonnak köszönhetően a szólógitáron. Viszont nem éri el a kiváló és a maga idejében friss Mirror of Souls, albumot, az utolérhetetlen As the World Bleedsről nem is beszélve. Sajnos.
Szerző: Igorac
Theocracy – Mosaic, megjelent 2023. 10. 13-án az Atomic Fire Recordsnál
„A Theocracy kissé kegyvesztetté vált”
Az Atomic Fire Records a melodikus metal otthonaként úgy tűnik, átvette a zászlóvivő szerepét a Frontiersről. Csak remélni tudjuk, hogy nem esnek abba a hibába, hogy ezernyi duót, triót és kitalált szupergruppot kezdenek összerakni, ahogy a Frontiers tulajdonosa tette.
A Theocracy egy olyan zenekar, amely Matt Smith énekes, zeneszerző, szövegíró és multiinstrumentalista, tudatos és mélyen vallásos keresztény one-man projektjeként indult.
Először akkor hallottam róla, amikor kiadott egy rövid paródiát a Metallica St. Anger albumáról, pontosabban annak hangzásáról. Azonnal szimpatikus lett.
2003-ban Theocracy néven kiadott egy azonos című albumot, amelyen mindent ő énekelt, minden hangszeren ő játszott, a dobokat pedig programozta. 2008-ban jött a Mirror of Souls barátja, Jonathan Hinds gitáros és egy igazi, élő dobos, Shawn Benson segítségével.
2011-re sikerült valódi zenekart összehoznia a kompetens szólógitáros Van Allen Wooddal és a basszusgitáros Jared Oldhammel. Az igazi banda szelleme nagyon érződött az As the World Bleeds albumon, amely szerintem még mindig Matt munkásságának csúcspontja.
2016-ban minőségbeli visszaesés következett a nagyon halovány Ghost Ship megjelenésével, és Mattnek ekkor el kellett döntenie, hogy hogyan, mit és merre tovább.
Majdnem pontosan hét évet kellett várnunk, egészen 2023 októberéig, hogy a Theocracy megörvendeztessen és felvilágosítson minket egy új lemezzel, amelynek nagyon kézenfekvően a Mosaic címet adták. Időközben Van Allen Wood teljesen nem keresztényi tetteivel és viselkedésével kiérdemelte a kirúgást a zenekarból, helyére a Paladin tapasztalt gitárvarázslója, Taylor Washington érkezett, aki a Sinsidiousban némi vokált is kölcsönzött.
Mit főzött nekünk ezúttal Matt a társaival? Első hallgatásra, de a tizedikre is azt mondanám: a klasszikus Theocracy-minestrónét, az összes klasszikus hozzávalóval. Tiszta hangzás, melodikus kórusdallamok, tonnányi dupla lábdob, speed-power gitárfutamok és Matt meglepően gyenge éneke, amelyre mindjárt visszatérek. Persze ne feledkezzünk meg a keresztény színezetű szövegekről sem, amelyek tele vannak reménnyel, aggodalommal, önreflexióval és a Mindenhatóba vetett hittel. Hála Istennek (és ez nem véletlen szóvicc) Matt a szövegeiben sosem csap át prédikálásba, így minden tisztességes ateista, mint én is, a pokol tüzével való fenyegetés nélkül élvezheti a zenét és a szövegeket.
Ahogy a tanárnő feleségem is szokta, én is a dicsérettel kezdem, aztán jönnek a „de” utáni dolgok. A produkció kiváló, elég mély hangokkal ahhoz, hogy jogosan használhassuk a „metal” szót. A számok sorrendje jól átgondolt, szépen követik egymást a gyorsabb és a középtempós tételek, a kötelező balladával, a The Greatest Hope című számmal az album vége felé, a 19 perces Red Sea eposszal pedig egészen a végén. A zene első osztályú, skandináv típusú power metal egy csipetnyi progresszív és speed metal ízzel. Az új dobos, Ernie Topran kellően változatos ritmusalapról gondoskodik, az új szólógitáros, Washington pedig nagyon megdolgozott azért, hogy igazolja a szerződtetését. Vezérgitárja mindig az előtérben van, a szólói átgondoltak és szépen megkomponáltak, ugyanakkor teljesen alárendelődnek Matt szerzői megoldásainak. Az ember azt mondaná: na, ez egy igazán magas színvonalú power metal album!
„DE”
Sosem jó jel, ha a számcímek felénél szótárhoz kell nyúlnod. Csak viccelek.
A Theocracy hasonló gonddal küzd, mint a Sonata Arctica, vagyis a fő- és egyetlen szerző, Matt Smith ugyanabban a cipőben jár, mint a fő- és egyetlen szerző, Tony Kakko. Mindkettejük szerzői fogásai annyira automatizálódtak, hogy egy rutinos power metal hallgató azonnal megjósolja, merre kanyarodik a dallam, mi lesz a következő rím, és mikor jön a ritmusváltás. Röviden: a számok kiszámíthatók. Ez a tény azért is különösen zavaró, mert a lemez az igazán kiváló Flickerrel indul, ami egy igazi power metal atombomba. Aztán sajnos a következő dalok nem érik el ezt az intenzitást és életkedvet.
A másik gond Matt éneke. A HammerFallos Joacim hangjához hasonlóan nagyon dallamos, megbízható, az énekdallamok érdekesek és fülbemászók, de valahogy… nyersen szólva erőtlen. Még mindig nem tudom, hogy a felvételi technika a hibás, vagy a hangszálak. Mindenesetre Matt nyafogása idegesítő tud lenni, akárcsak Joacimé.
És végül: a heavy metalban kevés kompozíció érdemli meg a 19 perces hosszt. A Red Sea határozottan nem tartozik közéjük. Túl sok az ismételt dallamminta, túl hosszúak a hangszeres részek, és érdektelenek a ritmusok. Ha elviselhető 8-9 percre rövidítenék, bőven elég lenne.
Végső vélemény: a Mosaic jobb az elődjénél, főleg a már említett Flickernek és az ultradallamos Return to Dust videoklipes kislemeznek, valamint Washingtonnak köszönhetően a szólógitáron. Viszont nem éri el a kiváló és a maga idejében friss Mirror of Souls albumot, az utolérhetetlen As the World Bleedsről nem is beszélve. Sajnos.
Szerző: Igorac
Számlista:
1. Flicker
2. Anonymous
3. Sinsidious (The Dogs Of War)
4. Return To Dust
5. The Sixth Great Extinction
6. Deified
7. The Greatest Hope
8. Liar, Fool, Or Messiah
9. Red Sea
Felállás:
Matt Smith – ének
Taylor Washington – gitár
Jonathan Hinds – gitár
Jared Oldham – basszusgitár
Ernie Topran – dob
