Szerző: Rok Klemše
Előadó: Sanctuary
Kiadó: Century Media
Megjelenés: year_month
Játékidő: 53:33
Értékelés: 3.5/5
Mostanában már-már úgy tűnik, hogy a tíz-egynéhány éves kihagyás utáni visszatérés és a comeback albumok felvétele valóságos versennyé nőtte ki magát. Az indíték mindegy is: lehet pénzügyi szempont, középkorú válság, egy túl korán véget ért pálya folytatása vagy egyszerűen őszinte vágy a zenélésre – mindenképpen jó, hogy a fiatalabb generációknak (és nekünk) is van esélyünk élőben látni olyan zenekarokat, amelyeket addig csak kazettáról, CD-ről, bakelitről vagy mp3-ról élvezhettünk. Még jobb, hogy ezek a bandák bizonyítják: bőven maradt kimondatlan mondanivaló, a minőség pedig továbbra is az első helyen áll. Bizonyíték kell? Carcass, Gorguts, Cynic, Forbidden, idén pedig az At the Gates (oké, időnként becsúszik egy Illud Divinum Insanus is, de szerencsére a kivétel nem erősíti a szabályt). Egy jó hónapja közéjük sorolódtak az amerikai power metal iskola nagy visszatérői, a Sanctuary is, akiknek hattyúdala, az Into the Mirror Black jó huszonöt évvel ezelőtt jelent meg. Teljesen jogos tehát a kérdés: sikerült-e a Sanctuarynek is – hasonlóan az előbb felsorolt zenekarok némelyikéhez – megtörnie a negyedszázados csendet?
A válasz: igen is, meg nem is. A Sanctuary a 21. században ugyanis meglehetősen Nevermore-osan szól, ami a seattle-i formáció túl korai önfelszámolását ismerve – hiszen Warrel Dane és Jim Sheppard az elejétől tagja volt – nem is annyira váratlan. Aki azt várta, hogy a The Year the Sun Died a kultikus Refuge Denied/Into the Mirror Black páros egyenes folytatása lesz, csalódni fog: az új lemezen a Sanctuary ugyan nem szabadult meg teljesen a jellegzetes hangzásától, de az album leginkább egy olyan képlethez tartja magát, amelyet valahová a Nevermore, Dane szólólemezének árnyalata és a Sanctuary egy-egy kitörése közé lehetne helyezni. Rossz semmiképp sem, de egész más, mint amire számítottunk.
A Sanctuary ezúttal korszerűen, modernül szól, az epikus power/thrash helyét lassabb, sötét thrash vette át erősen hangsúlyozott groove-elemmel. A tempót tekintve is a dalok túlnyomó többsége középtempóban marad, és kevesebb a szólókitérő is, amelyekhez az első inkarnációban hozzászoktunk. A Lenny Rutledge/Brad Hull páros riffjei nem földrengetők, sőt, helyenként kifejezetten szárazra sikerednek. Máshol viszont újra a maguk teljes pompájában törnek elő a gitárharmóniák párbajainak ördögi játékai (például a Frozen, amely a legerősebben idézi az Into the Mirror Black korszakot). És pontosan ez a The Year the Sun Died legnagyobb gyengéje: a dalok minősége észrevehetően ingadozik. Az egyik oldalon van néhány pokolian jó, sodró rész, például a remek nyitó rohanás, az Arise And Purify, a Question Existence Fading, és főleg a központi ékkő, a Frozen, amely a legjobban emlékeztet a Sanctuary aranykorára. A másikon viszont nem kevés unalmas, egysíkú pillanat akad, mint a Let the Serpent Follow Me, a The World Is Wired és a The Dying Age. Közéjük a Sanctuary ugyan nagyon meggyőző balladás pillanatokat is bepréselt, amelyekből csak úgy árad a sötétség (I Am Low, The Year the Sun Died), de ezek inkább a Dead Heart In a Dead World-re hasonlítanak, mint a Veil of Disguise-ra.
Dane Halford-os sikoltozásából is csak ízelítőt kapunk (minimális betétek az Arise and Purify-ban és a Let the Serpent Follow Me-ben), de az előadása kiváló, jellegzetes, mély baritonja pedig az egész lemezt átható, sötét, apokaliptikusan nyomasztó hangulat fő hordozója. Dane láthatóan tisztában van kissé korlátozottabb énekhangi képességeivel, és valószínűleg ezért is marad biztonságosan a középső fekvésekben, amelyeket ugyan tövéről hegyére uralmaz, de közben kezd ismételni, és egydimenziósan hangzani (érdekes, hiszen élőben már bebizonyította, hogy a sikoltozás még mindig egész jól megy neki). Kár, mert Dane a „thought-provoking” szövegek szürke érzelmeit ezúttal is kiválóan zenésíti meg.
A The Year the Sun Died számos hiányossága ellenére szolid, sőt jó lemez, amellyel a Sanctuary belépett a huszonegyedik századba, és mégiscsak bebizonyította, hogy a varázsát – még ha az most egész más is – nem veszítette el. Csak azzal a különbséggel, hogy ezúttal talán nem a Sanctuary-rajongókhoz, hanem inkább azokhoz áll közelebb, akik a Nevermore-t hiányolják.
A Sanctuary a Day of Metal minifesztivál keretében 2015. március 10-én lép fel a ljubljanai Kino Šiškában!
Felállás
Warrel Dane – ének
Lenny Rutledge – gitár
Jim Sheppard – basszusgitár
Brad Hull – gitár
Dave Budbill – dob
Producer
Chris „Zeuss” Harris
Dallista
1. Arise And Purify
2. Let the Serpent Flow
3. Exitium (Anthem of the Living)
4. Question Existence Fading
5. I Am Low
6. Frozen
7. One Final Day (Sworn to Believe)
8. The World Is Wired
9. The Dying Age
10. Ad Vitam Aeternam
11. The Year the Sun Died
12. Waiting For the Sun
