Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Snapper Records
Megjelenés: 1991
Játékidő: 58:59
Értékelés: 4/5
A „The World” a kultikus brit neo prog rockerek, a Pendragon pályájának egyik legfontosabb albuma: diadalmas visszatérés az ambiciózus neo prog rock mércéhez a „Kowtow” (1988) meglehetősen sikertelen popkacsintgatása után.
A legtöbb neo prog rockos kortárssal ellentétben, akik előszeretettel nyúltak sötétebb témákhoz, a Pendragon mindig nagy pozitivista volt: még a komoly társadalmi problémákat is jókora adag optimizmussal dolgozta fel a szövegeiben. A „The World”-ön a romantikus ábrándozások mellett új, felfedezetlen helyekre vezető utazásokról, a klasszikus szerelmes „csicsergésről” is hallunk, de akadnak olyan szövegek is, amelyek hivalkodás nélkül érintenek bizonyos szociális és ökológiai gondokat. A neo progban található sok kiváló szövegíróval szemben a zenekar vezére, Nick Barrett gitáros-énekes ezen a téren sosem remekelt igazán.
Különleges hangja is, mint mindig, ízlés kérdése: lehet, hogy teljesen a szívetekhez nő, lehet, hogy kitűnő gitártechnikája miatt nem zavar, és az is lehet, hogy egyszerűen nem bírjátok elviselni. Egy jobb énekessel a Pendragon manapság akár a neo prog rock élvonalában is lehetne, de a makacs frontember legalább annyira bízik az énekes képességeiben, mint a gitárosiban. A legtöbb refrénben állandó, tisztességes támasza a billentyűs varázsló, Clive Nolan, aki már többször – leggyakrabban saját zenekarában, a Shadowlandben – bebizonyította, hogy egészen rendes énekes.
Az egyetlen igazi mínusz, ami árnyékot vet a „The World”-re és a Pendragon többi stúdiókiadványára egészen a „Pure” (2008) című albumig, a bizonyos motívumok megválasztásának jókora eredetiség-hiánya: ezeket a zenekar több mint nyilvánvalóan a hetvenes évek legjobb prog rock bandáitól, élükön a Genesisszel és a Pink Floyddal kölcsönzi. Barrett játékstílusát mindig erősen ihlette David Gilmour (Pink Floyd) megközelítése, így ez a hasonlóság, főleg ott, ahol slide gitárt használ, még feltűnőbb. A Fish-korszakos Marillion hangzásvilágával való rokonság sem véletlen, hiszen a két zenekar szinte unokatestvér. A Pendragon a „The World”-ön ott folytatta a hiteles neo prog rock nyelvezetet, ahol a Marillion a kilencvenes évek elejére már „kinőtte”.
A nyitó „Back in the Spotlight” már élesen megmutatja, hogy a zenekar tele volt lendülettel és vággyal, hogy visszatérjen a magas prog rock színvonalhoz, amellyel a nyolcvanas években kultikus státuszt vívott ki magának. A feloldó, rendkívül pozitív és egyúttal emelkedett hangulatot elsősorban Nolan finom billentyűs textúráinak és Barrett dallamos gitárfutamainak kiváló párosa teremti meg, amit Fudge Smith dobos játékos ritmikai díszítései támogatnak meg. Remek nyitány, amely a produkciót leszámítva derekasan nyolcvanas évekbeli illatot árasztanak, ugyanakkor – főleg Nolan érdeméből – megmutatja a zenekar új, kicsit érettebb arcát is.
A melankolikus, kissé nosztalgikus „The Voyager” epikus tétel megmutatja a zenekar született tehetségét a dallamosság és a komplexitás ügyes ötvözésére. A számtalan bonyolult hangszerelés és a váratlan ritmusváltások ellenére egy pillanatra sem veszítik el a dallamot. Az álmodozó akusztikusgitáros bevezető már jelzi, hogy nagy intenzitású szerzeményről van szó. Barrett „síró” szólói, amelyeket David Gilmourtól tanult el, lenyűgöző melankolikus pecsétet nyomnak a számra, miközben a háttérben drámai szintetizátorfüggönyök hullámzanak.
A „Shane” is hosszú, „kelta” bevezetőt kínál, amely egyformán tetszhet a Pink Floyd és az Iron Maiden rajongóinak, majd közepes tempójú power balladába megy át, sok slide-betéttel és a háttérben kísérő zenekari hangszereléssel. Barrett énekregisztere valóban meglehetősen korlátozott, de érzelmi elkötelezettségét soha nem lehet szemére vetni. A „Prayer” átlagos balladaként indul, nem sok jót ígér, de egy epikus motívum lassú felépítése dobos-menetelésen keresztül pozitivista hangulattal itatja át a számot, ami elég ahhoz, hogy a zenekar minden rajongóját lenyűgözze.
A több mint 21 perces, melodramatikus „Queen of Hearts” epikus tétel, amely háromrészes szvitként épül fel, jóval érdekesebb szerzemény, rengeteg fenomenális gitár- és billentyűbetéttel és kelta hangszereléssel, amitől minden prog rock revival-rajongó megnyalja a száját. Az epikus motívumok és a szellemes ritmusvilágok elegánsan váltogatják egymást, miközben megmarad a dallamos szerkezet és az epika. Különösen magával ragadó a záró „The Last Waltz”, amely valahol himnusz és power ballada között jár félúton. A záró ökológiai ébresztő, az „And We’ll Go Hunting the Deer” hosszú szintetizátoros bevezetővel büszkélkedik, amely hangulatában még kissé „Oldfield-esen” is szól, majd ízléses akusztikus hangszereléssel megrakott atmoszférikus balladába megy át. Kár, hogy Barrett énekének mélysége meglehetősen szegényes, a kívánt epikus hatást a refrénben ugyanis csak Nolan énekes kíséretével sikerül elérnie.
A „The World” a neo prog rock hagyományának továbbvitelében kulcsalbum volt a kilencvenes években, amikor a műfaj már nem volt népszerű. Zenei oldalról Barrett gyenge énekhangján kívül semmit sem lehet felróni neki. Lelkesedhet érte mindenki, aki a progresszív rock dallamosabb, kicsit könnyedebb megközelítését kedveli, de közben a magas technikai felkészültséget is imádja. Az album a prog rock revival egyik legszemléletesebb megtestesülése, ami egyaránt érthető pozitív és negatív tulajdonságnak, hiszen az újítás és a komoly prog rockos kalandvágy hiánya egészen a közelmúltig szinte krónikus betegsége volt a Pendragonnak. Érdemeik viszont a prog rock óriásainak zenei örökségének megőrzésében, modern produkciós ruhába öltöztetésében, és ezzel a közönség érdeklődésének fokozatos feléledésében egy szinte kihalt műfaj iránt vitathatatlanul nagyok voltak és maradtak.
Felállás
Nick Barrett – gitár, ének
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Peter Gee – basszusgitár
Fudge Smith – dobok
Produkció
Nick Barrett
Számlista
1. Back in the Spotlight (7:39)
2. The Voyager (12:15)
3. Shane (4:25)
4. Prayer (5:21)
5. Queen of Hearts (21:46)
a) Queen of Hearts
b) … a Man Could Die Out Here …
c) The Last Waltz
6. And We’ll Go Hunting Deer (7:14)
