Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Arena
Kiadó: Verglas Records
Megjelenés: 1998
Játékidő: 59:37
Értékelés: 5/5
A „The Visitor” címet viselő koncepciós remekmű fordulópontot jelent az Arena, a kiváló brit neo prog rock zenekar történetében. Az együttes egy homályos projektből indult, amelynek célja a korai Marillion zenei hagyományának folytatása volt, ezzel a monumentális stúdiólemezzel azonban végleg önálló szívvel-lélekkel bíró formációvá nőtte ki magát, amely ma a prog rock lángjának egyik legfontosabb éltetője. A zenekar két vezéralakja, a billentyűs varázsló Clive Nolan (Pendragon, ex-Shadowland) és a kultikus dobos, Mick Pointer (ex-Marillion) már az két kiváló előző lemezzel, a „Songs from the Lions Cage” (1995) és a „Pride” (1996) albummal bebizonyította, hogy az Arenában sokkal több egyéni művészi tűz lakozik, mint a 90-es évek progresszív rock-újjáéledésének legtöbb szószólójában. Hangszeres és szerzői tökéletesség iránti elkötelezettségük legalább a progresszív rock világán belül már nem maradhatott észrevétlen. Még azok is, akik korábban tudomást sem vettek a létezésükről, hirtelen kénytelenek voltak elismerni, hogy a „The Visitor”-ral a progresszív rock egyik klasszikusát hozták létre.
A „The Visitor” drámai koncepcióprojekt, amelyben a sötét hangulat és az összetett szövegek által elevenednek meg az egyes szerzemények drámai képei. A koncepció, amely Clive-ban külföldi tartózkodása alatt fogant meg, számos megmagyarázatlan, gyakran félig fantáziadús és elvont kérdést feszeget az életről és a halálról. Főszereplőként különféle alakok tűnnek fel, akik fontos életbeli megpróbáltatások és kísértések metaforái. Groteszk alakjaik addig teszik próbára a koncepció főszereplőjét, amíg meg nem jelenik a titokzatos, feketébe öltözött látogató a biciklin, aki a szerelem halálát testesíti meg. Számos vallási felhang is jelen van, köztük az egyházi képmutatás és a halál utáni élet kérdése. Clive koncepciója remekül illeszkedik az egyes dalok drámai természetéhez és rétegzett hangulataihoz, hiszen az elejétől a végéig feszültségben tartja a hallgatót. A védjegyüknek számító kelta melankóliából most is bőven jut.
Az albumon nincsenek hosszú eposzok, mint amilyen például a klasszikus „Solomon” és a „Sirens” volt, de a „The Visitor” egésze cserébe egyetlen nagy eposz, viszonylag rövid szerzeményekből összeállítva, amelyek az említett fantazmagorikus koncepció szétválaszthatatlan kollázsát alkotják. Az album dalainak többsége drámai stílushidat képez a szimfonikus progresszív rock és a progresszív metal között, amelyre jellemző Clive szintetizátoros bűvészkedésének, az ütős gitárfrázisoknak és a finom szólóknak a bőséges használata, valamint a ritmusszekció teljes foglalkoztatottsága. A kultikus basszusgitáros, John Jowitt (IQ, ex-Jadis) Pointerrel párban ezúttal is kiemelkedő ritmikai ötvözetet teremtett erőből és kifinomultságból.
A teljesen saját, messziről felismerhető hangzás felé vezető döntő lépést azonban a sokoldalú gitáros, John Mitchell érkezése jelentette, aki az „The Cry” (1997) EP-n és a „Welcome to the Stage” (1997) koncertlemezen mutatkozott be először a zenekar tagjaként. Mitchell nagy felfedezésnek bizonyult, és a progresszív rock harmadik hullámának egyik legkifinomultabb gitárosa, aki a slide gitár finom használatával olyan gitáróriások hangzási hagyományát viszi tovább, mint David Gilmour, Andy Latimer és Steve Rothery. Egyúttal kifejezetten ütős gitárfrázisokra is képes, amelyek az Arenából – ha kell – a legkeményebb neo prog rock zenekart faragják. A fenomenális énekes, Paul Wrightson karizmatikus előadásmódjával és nagy hangterjedelmével jelentős mennyiségű érzelmet visz a dalokba. Éneklésében rendkívüli finomsággal keveredik a harag, a melankólia és a titokzatosság. Sok rajongó bánatára a „The Visitor” Paul utolsó közös munkája volt a zenekarral, de a szintén nem kevésbé kiváló Rob Sowden érkezése után a gyász gyorsan véget ért. A nagy összekötő és fő dalszerző szerepében szokás szerint Nolan úr őrködik, aki virtuóz, „wakemanes” frázisait még kibővítette a finom hangzásfüggönyök nagyobb jelenlétével, amelyekkel az felhevült részeket hűti le.
A „The Visitor” a drámai fordulatok, a magasztos diadalok és a megrázó vallomások albuma. A legjobb koncepcióalbumok hagyományában itt is nagyfokú az áramlás az egyes szerzemények között. Hátborzongató hangok vezetik fel az epikus klasszikust, az „A Crack In The Ice”-t, amely az album leghosszabb száma. Az ütős, mégis melankolikus gitárfrázisok kivételes érzékkel illeszkednek a harcias szintetizátorvonalak közé, miközben dinamikus dobátvezetések szaladgálnak közöttük. Wrightson rendkívüli, érzelmekben gazdag énekteljesítménye végig gondoskodik róla, hogy a drámai hangulat egy pillanatra se lanyhuljon. Elképesztő a kifinomult, váratlan átmenet a sötét, szinte brutális motívumokból a világosabb, optimistább színekbe, amelyet még drámaibb fordulat követ a komor, hátborzongató zárlatban.
A „Pins and Needles” a kifinomult akusztikusgitár-dallamnak, a magasan csengő szintetizátortextúráknak és a romantikus színezetű éneknek köszönhetően rövid időre lecsendesíti a drámai hangulatot. Ezt közvetlen átfolyás követi egy újabb klasszikusba, a kiváló „Double Vision”-be, ahol a síró gitárszóló és a teátrális ének széttépi a hallgató szívét. Clive szintetizátortextúrái hozzák a védjegyszerű neo prog rock pompát. Az „Elea” című instrumentális szerzemény rövid, de megindító ambientpillanatot hoz, a háttérben számos drámai szintetizátormintával és kórusharmóniával, az előtérben pedig Mitchell ínyenc gitárszólója ragyog.
A rendkívül drámai eposz, a „The Hanging Tree”, amelyben a sötét múlt ősi legendái és a halál utáni élet örök enigmája elevenedik meg, az album egyik csúcspontja. Akárcsak az „A Crack in the Ice”-ban, itt is az ejt ámulatba leginkább, milyen finoman haladnak át a gyengéd, szinte törékeny melankolikus akusztikusgitár-motívumok, az ütős frázisok és a szimfonikus-ambient kinyilatkoztatások között. A szelíd, akusztikus felvezetést drámai átmenet követi egy ütős, rétegzett szakaszba, ahol a gitár és a billentyűk hatalmas szólói csapnak le a hallgatóra. Az egészet Wrightson földöntúli énekteljesítménye fűzi egybe, amelybe annyi színes érzelmet önt, amennyit a mai népszerű énekesek többsége egész pályafutása alatt sem képes kifejezni. A legjobb rész a magasztos, szinte felvilágosult refrénnel érkezik, amelyben hihetetlen kifejezőerejű szépség és melankólia fonódik össze, miközben a háttérben hatalmas szintetizátorfüggönyök hömpölyögnek. A nagy fináléban pedig Mitchell egy újabb, az égbe törő slide-szólóval végleg megsemmisíti a konkurenciát.
Az „A State of Grace” rendkívül sötét alkotás, amelynek szövege az egyházi képmutatás körül forog. Paul teátrális előadása, amellyel beleéli magát egy pedofil pap szerepébe, aki édes szavakkal csalogatja ártatlan áldozatát, e kivételes szerzemény lényege. A szakrális, mégis hátborzongató hangulatról a rétegzett szintetizátorok, az időnkénti kórusharmóniák és a síró gitárfrázisok dinamikus kíséretei gondoskodnak. A rövid instrumentális „Blood Red Room”, amely narrációt és hátborzongató ambient szintetizátormintákat tartalmaz, hídként szolgál az „In the Blink of an Eye” felé, amely újabb fenomenális eposz a zenekar legjobb hagyományai szerint. Ez a kiváló szerzemény szinte szétfeszül a kataklizmikus energiától, a váratlan fordulatoktól és a lélegzetelállító szólóktól. Az ütős gitárfrázisok a kivételes ritmikai dinamikán át száguldanak a szokásos szintetizátoros bűvészkedés között, miközben Wrightson énekét ismét nem lehet eléggé dicsérni. Itt a legszebb módon nyer megerősítést a zenekar teljes nagysága a szimfonikus prog rock hagyomány és a prog metal elemek művészi összefonásában.
A „(Don’t Forget to) Breathe”-ben visszatér a fantazmagorikus hangulat, amelyben az éjszakai rémálmok elevenednek meg, élükön vámpírokkal és vérfarkasokkal. A felvezető rész homályos gitárpasszázsokat tartalmaz, különleges effekten átvezetve, miközben Wrightson éneke ismét átitatódik kivételes melankóliával. A zárlatban ismét lenyűgöz egy magasztos, mégis megrázóan szomorú motívum felépítése. A „Serenity” című instrumentális szerzemény síró slide-gitárszólóból és ambient hangzásfüggönyökből épül fel. Erre a rövid gyászmisére a „Tears in the Rain” következik, újabb hatalmas eposz ünnepélyes billentyűs felvezetéssel és szarkasztikus énekteljesítménnyel egy szomorú bohócról (Clive számos metaforájának egyike, ezúttal az őrületre). A kelta fűszerezésű szimfonikus harmóniák és a finom érzékű zongorapasszázsok a zárlatban a koncepcióalbumok történetének egyik legjobb átvezetéséhez vezetnek.
A titokzatos ének és az ambient függönyök robbanásszerűen torkollnak a következő epikus klasszikusba, az „Enemy Without”-ba, amely az album drámai, rendkívül dallamos csúcspontja. E hatalmas szerzemény lényege a magasztos refrénben rejlik (újabb főhajtás Wrightson úr előtt), amely fülbemászó vokális harmóniákból épül fel. A drámai szintetizátorvonalak ismét kivételes módon illeszkednek a rétegzett gitárfrázisok közé, indulatos ritmikai átmenetek társaságában. Ez a felejthetetlen himnusz a mai napig a koncertjeik egyik csúcspontja. Közvetlen átmenet következik a végletekig felhúzott, ütős „Running From Damascus”-ba, ahol nem hiányzik Nolan billentyűs bűvészkedése, a gyilkos ritmikai átmenet és Mitchell gitármágiája. Közben meglepő módon újra felcsendül az „A Crack in the Ice” refrénje és fő motívuma. Wrightson éneke még egy kivételes előadáson keresztül fejezi ki a főhős vágyakozását a fény és a megváltás után.
A záró prog rock orgazmusról a címadó szerzemény gondoskodik, amelyről akár a végső kinyilatkoztatásként is beszélhetnénk, amelyben a koncepció főhőse megtalálja a belső békéjét. Ez a monumentális dal azzal az ambientvarázzsal büszkélkedik, amelyet általában a progresszív rock patetikus stílusának legnagyobb mestereinél, például a Pink Floydnál vagy a Camelnél lehetett csodálni. Kifejezően gazdag természete kivételes szerzői és hangszeres érettséget áraszt, miközben Mitchell záró slide-szólója a végsőkig megrázza a hallgatót. A kritika szerzője szégyenkezés nélkül bevallja, hogy leírhatatlan finomságától többször megnedvesedik a szeme.
A „The Visitor” sötét hangulatú progresszív rock eposz, amellyel a zenekar megalkotta az első remekművét. Ez a csodálatos koncepcióalbum a 90-es évek progresszív rockjának egyik klasszikusa, amelynek ott a helye minden rendes lemezgyűjteményben. A „The Visitor” megjelenésekor számos nagyon jó fogadtatásban részesült, de nem hozott érzékelhető kereskedelmi sikert, amilyet odaadásukkal és szorgalmukkal kétségkívül megérdemeltek volna. Sikeres turné követte, amelynek során Paul kiváló színészként is megmutatkozott, a „The Visitor” koncepció különböző figuráinak megformálásával. A „The Visitor” a kimagasló teljesítmények albuma. Az Arena ezen végleg megszilárdította művészi önállóságát, a szélesebb zenei világnak bemutatta John Mitchell gitárzsenijét, és útjelzőt állított az új évezred progresszív rockja számára.
Felállás
Paul Wrightson – ének
John Mitchell – gitár és vokál
Clive Nolan – billentyűs hangszerek és vokál
John Jowitt – basszusgitár és vokál
Mick Pointer – dob
Produkció
Clive Nolan és Simon Hanhart
Számlista
1. A Crack In The Ice
2. Pins And Needles
3. Double Vision
4. Elea
5. The Hanging Tree
6. A State Of Grace
7. Blood Red Room
8. In The Blink Of An Eye
9. (Don’t Forget To) Breathe
10. Serenity
11. Tears In The Rain
12. Enemy Without
13. Running From Damascus
14. The Visitor
