Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Landmarq
Kiadó: Roadrunner Records
Megjelenés: 1995
Játékidő: 62:36
Értékelés: 3.5/5
A „The Vision Pit” a brit neo-prog rockerek, a Landmarq harmadik stúdióalbuma volt, egyben az utolsó Damian Wilson (Threshold) énekessel, aki nem sokkal később a szólókarrier mellett döntött. Ez volt az utolsó Landmarq-lemez azelőtt is, hogy Tracy Hitchings (ex-Quasar) érkezésével gyökeresen megváltoztatták a stílusukat, és ezzel elidegenítettek jó pár régi hívet, akik minőségben éppen akkoriban kezdték őket a neoprog hősei, például a Fish-korszakos Marillion, az IQ, a Pendragon és a Pallas mellé sorolni. A „The Vision Pit” producere nem más, mint Clive Nolan (Arena, Pendragon, Shadowland), és bár a banda művészi szintje az izgalmas szerzői ötletek terén kissé visszaesett az előző két albumhoz képest, főleg a kiváló „Solitary Witness” (1993) debütáláshoz mérve, még így is nagyon szolid teljesítményről van szó, egyben emlékeztetőről arra, mire volt képes ez a viszonylag mellőzött együttes a legjobb alkotói időszakában, mielőtt teljesen más csapattá vált ugyanazzal a névvel.
A „The Vision Pit” az energikus, szinte energiakatalizátor „Cutting Room” dallal nyit, amelyben hatalmas gitárriff és Wilson szokás szerint átütő hangja áll az előtérben. Uwe D’Rose gitárjátéka meglehetősen hasonló, de kicsit lágyabb, mint Karl Groomé (Threshold, Shadowland), így mindig jól illeszkedett Wilson éneklési módjához. A „Pinewood Avenue” ízletes neoprog finomság dinamikus gitárfutamokkal, susogó szintitextúrákkal, szinte jazzes dobátmenetekkel és erőteljes énekteljesítménnyel, a refrénben szép vokális harmóniákkal. Az „Infinity Parade (Part 1 to 5)” helyenként a Kansas valamelyik művére emlékeztet, ünnepélyes szimfonikus hangszerelést és melankolikus központi dallamot kínál, miközben Wilson vigasztalan hangja kiválóan összeköti az uralkodó epikus hangulatot.
Az éteri „Game Over”, amely „síró” gitárszólóval indul, tele van melankolikus részekkel, a központi zongoradallam pedig szépen simul Damian szenvedélyes énekéhez. Steve Leigh billentyűs a záró részben színes szintiszólóval gondoskodik arról, hogy a melankolikus szerzemény kissé futurisztikus beütést kapjon. Az „All Performers Stand Alone” kissé csibészes, szinte karneváli hangulatot árasztó dal, amelyben Wilson hangja sikeresen építi a drámát. Ez a szám egészében valahogy mégsem tud megfelelően kibontakozni és igazi „lendületet” kapni, mert a hangszeres rész alatt teljesen más irányba kanyarodik, ami lerombolja a pozitív ambientális hatást.
A „The Vision Pit” legjobb darabja kétségkívül a tizenegy perces eposz, a „Narovlya (Part 1 to 6)”, amelyet a csernobili atomkatasztrófa ihletett. A szövege egy érzelmes levél fordításán alapul, amelyet egy ukrán tanítónő hagyott hátra a tragédia kitörésekor. A borzolt gitárfutamok és az összességében sötétebb atmoszféra remekül illik Wilson szenvedélyes előadásmódjához. Ez a kiváló eposz az uralkodó szimfoprogrockos szerkezet ellenére a „The Vision Pit” összes száma közül a legközelebb áll a progresszív metálhoz, vagyis ahhoz, amit Wilson a Threshold tagjaként csinált. A gitár és a billentyűk melankolikus harmóniái feszült és szinte hátborzongató, jéghideg hangulatot teremtenek. A „Ten Millions And One”, amelyben egy leheletnyi folk prog beütés érezhető, barokkos hangszereléssel indul, ami sokat ígér, a dal egésze azonban meglehetősen átlagos benyomást hagy maga után. A „Bed Of Nails” titokzatos, akusztikus színezetű bevezetőt és sok színes tempóváltást kínál susogó billentyűs textúrákkal. Ezt két olyan szám követi, amelyet szinte minimális Wilson-közreműködéssel vettek fel. A főként hangszeres „Hanblechia (The Vision Quest)” orgonabevezetővel indul, amely valamilyen horrorfilm nyitányára emlékeztet, majd feszült ritmikus fokozás következik kórusharmóniákkal. A rövid instrumentális „To Do Or Die” inkább az album elejére illene, mint a végére, de nem baj, hiszen bónuszról van szó, amely nem szerepelt a lemez eredeti CD-kiadásán. Ez a rövid hangszeres ráadás tele van pompázatos szimfonikus hangszerelésekkel, amelyek helyenként úgy szólnak, mint egy drámai és komor filmzene.
A Landmarq a „The Vision Pit” megjelenése után nehéz szívvel vett búcsút Damian Wilsontól, aki jószerivel a fő oka annak, hogy az első három albumuk még mindig érdekes a neo-prog rock és a progresszív metál sok rajongójának. A szolid „The Vision Pit” a ritka, de ragyogó szerzői gyöngyszemeivel, amelyek megmentik a lemezt az átlagosságtól, továbbra is vonzó teljesítmény mindazoknak, akik szeretik Wilson szólókarrierjét és a Threshold-féle vonalat, és többször meglepődnek majd azon, hogy Damian hangja a szimfonikus prog rockban is ugyanolyan jól működött, mint a progresszív metálban. Kár, hogy a Landmarq a Wilson utódjával, Ian „Moon” Goulddal folytatott rövid kísérletezés után, a korábban említett Hitchings érkezésekor teljesen más irányba fordult, és manapság a neo-prog rock rajongói között többnyire feledésbe merült. Hogy Wilson távozása óta mindössze két stúdióalbumot adtak ki, sokat elárul a „modern” Landmarq alkotói lendületéről és színvonaláról.
Felállás
Damian Wilson – ének
Uwe D’Rose – gitár
Steve Gee – basszusgitár
Steve Leigh – billentyűk
Dave Wagstaffe – dob
Produkció
Clive Nolan
Számlista
1. Cutting Room (5:09)
2. Pinewood Avenue (6:24)
3. Infinity Parade (Part 1 to 5) (8:37)
4. Game Over (7:44)
5. All Performers Stand Alone (4:38)
6. Narovlya (Part 1 to 6) (11:09)
7. Ten Million And One (4:30)
8. Bed Of Nails (7:15)
9. Hanblechia (the Vision Quest) (4:39)
10. To Do Or Die (2:31)
