Szerző: Primož Novak
Előadó: Meshuggah
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: year_month
Játékidő: 58:55
Értékelés: 4.5/5
A Meshuggah tíz évvel ezelőtt valószínűleg nem gondolta volna, hogy pont miattuk indul majd be egy új trend a metalban. Azt meg még kevésbé, hogy minden új albumukat úgy várják majd, mint azoknak a nagy zenekaroknak a lemezeit, akik a fesztiválokon a nap záróbandájaként lépnek fel.
Amikor 2008-ban megjelent az ObZen, rajta a forradalmi Bleed című számmal, a rajongótábor abnormális mértékben megnőtt. Előtte ugyanis a zenekar nem aratott igazi sikert, eltekintve az Ozzfest keretében lenyomott amerikai turnétól. A lemezeket fárasztó volt hallgatni, bonyolultak voltak és túlságosan nem konvencionálisak. De az idők változtak, a Meshuggah alkalmazkodott a tömegekhez, elengedte a kusza koncepciókat, és így lett a technikásabb metal éllovasa. Mindezt kosz és émelyítő refrének nélkül! Az ObZen kétségkívül mestermű. A Koloss esetében viszont beigazolódott, hogy a groove-ra hangsúlyt fektető Meshuggah jobban akar tetszeni a tömegeknek. A Koloss viszonylag jó fogadtatást kapott, de elég sok kritika arra tapadt rá, hogy az albumról hiányzik a lényeg – a kiszámíthatatlanság. A The Violent Sleep Of Reason tehát javítóvizsgának is tekinthető. A Koloss idején időnként úgy tűnt, hogy a zenekar kifulladt.
Egy dolog kétségkívül összhangban van a zenekar stílusával: a Meshuggah nem puhult el. Pedig sokkal élvezhetőbbek, mint korábban. A Meshuggah esetében azonban igaz, hogy még mindig érzelemmentesen agresszívek, cirkalmak nélkül, ami a djent bandáknál dallamos énekben, melódiákban és bájos ambient részekben jelenik meg. A Meshuggah hamarosan betölti a 30-at, és a djent zenekarok özönében joggal kérdezheted: mit tudnak még mutatni?
Sok kétely eloszlik már az első számnál, a „Clockworks”-nél, ami valószínűleg a legintenzívebb szám a „Bleed” (ObZen – 2008) óta. A dinamikus ritmikájú dalban a Tomas Haake nevű eszelős dobos játéka dominál, aki ennyi év után is megdöbbent a megtört ritmusaival és poliritmiáival, és egyértelművé teszi, hogy a káosz még korántsem szűnt meg. Haake már az elején megmutatja, hogy a fusion jazz még mindig jó példakép neki. Bár az egész tömegesen és modernül szól, érezni, hogy a zenekar a Chaosphere (1998) albumból is merített ihletet. A „Clockworks” hét percig egy pillanatra sem enged. Ez az a szám, amitől a régi és az új rajongók is megnyalják majd mind a tíz ujjukat, ráadásul minden bonyolultan játszani vágyó dobos elemezni fogja. A „Clockworks” tökéletes nyitószám. A nyolchúros gitárok ereje pedig azonnal tudtunkra adja, hogy a Meshuggah itt is verhetetlen, noha az utóbbi időben rengeteg zenekar jelent meg nyolc- vagy többhúros gitárokkal, de a Meshuggah erejét nem érik el. A második szám, a „Born In Dissonance” meglehetősen tipikus dal, ezt publikálták elsőként. Nem más, mint átlagos szám, amely nem esik túlzásba a kiszámíthatatlansággal és furcsa fordulatokkal.
A harmadik szám, a „MonstroCity” ismét a Meshuggah igazi arcát mutatja; rendkívül ütős, részben atmoszférikus gitárok, Fredrik Thordendal gitáros pedig atonális szólójával még felteszi az i-re a pontot. Ha Thordendal talán nem is nyűgöz le, a szám ütőerejének annál meggyőzőbb. A lassabb „By The Ton” című számmal a zenekar a „Nothing” albumot érinti. A lassúság ellenére a Meshuggah szinkópált riffekkel tartja a komplexitás szintjét, de főleg az érezhető, hogy kacérkodnak a sludge metallal. A címadó szám ismét megmutatja, mennyire intenzív tud lenni a Meshuggah. Ez megint kiváló példa arra, hogyan tud a zenekar érdekesen felépíteni egy végig fokozódó dalt. Akárcsak az előző számokon, itt is jól látszik, mennyire fontos a Meshuggah-nál a jobb kéz használata. A svéd kvintett ugyancsak szeret játszani a tempóváltásokkal. Jó példa erre az „Ivory Tower”, amelynek a második fele egészen más tempójú, mint az eleje.
Az album egyik izgalmas pillanata kétségkívül a „Stifled” és a „Nonstrum” páros, ahol az előbbi szépen átfolyik az utóbbiba. A „Stifled” inkább groove-os szerzemény, és nyugodt, ambient átmenettel zárul, amely a „Nostrum”-ban brutális folytatást kap: itt Haake dobcsel-trükkjei emelkednek ki, a szám második felében pedig a gitárok mutatják meg kíméletlen erejüket. A két szám közötti kapcsolat azt sugallja, hogy a Meshuggah-nak még van némi mozgástere egy érdekes konceptalbumhoz.
A Meshuggah a vége felé sem enged. Az „Our Rage Won’t Die” egy régebbi kiadványt idéz, de az egész szépen a zenekar modern köntösébe van öltöztetve. Az egészet ezúttal az „Into Decay” zárja, ami lassú, de nem nyugodt és nem álmodozó. A sludge-os felhang ismét megmutatja az album sokszínűségét, a végén pedig kiderül, hogy a Meshuggah újra csúcsterméket tett le az asztalra.
Az album megírása nem csak a dobos és a gitárkettős irányítása alatt zajlott. A sokszínűség elég nyilvánvaló. Ahol a dob kiemelkedik, ott több mint egyértelmű, hogy a számot Haake írta. Ezúttal a basszusgitáros, Dick Lövgren is szerzőként vett részt, aki nem csak a saját részét játszotta fel. Mårten Hagström és Fredrik Thordendal gitármunkája kétségkívül kidolgozott. Thordendal ragaszkodik atonális, disszonáns szólózási stílusához, ami nála mindig is bevett szokás volt. A legkevésbé érdekes elem Jens Kidman énekes, aki ugyan szépen artikulál és érdekes vonalakat visz, de az éneke túlságosan egysíkú. Emellett több mint nyilvánvaló, hogy már nincs meg benne az az erő, ami egykor.
Az album egyik érdekesebb vonása maga a felvételi megközelítés. A zenekar ugyanis visszatért az analóg erősítőkhöz. A Meshuggah a digitális erősítők egyik fő képviselője volt, de ezúttal változásra vágytak, ami láthatóan jól megtérült. Ráadásul az egészet élőben vették fel, így az album a végén még természetesebbre sikerült. Az organikusabb megközelítéssel a Meshuggah semmit sem veszített. Modernül és eredetien szólnak. A hangzás és a atmoszféra révén pedig az egész még mindig olyan benyomást kelt a hallgatóban, mintha valami disztópikus világba lenne zárva.
Tomas Haake, aki ennek a lemeznek a ritmikai diliházáról gondoskodott, a szövegekért is felel. Haake-nek mindig is gazdag volt a szókincse, és minden albumon más témákat jár körül. Ezúttal aktuális eseményekkel foglalkozott, és a maga módján értelmezi a terrorizmust, a természeti katasztrófákat, az extremizmust, a vallási dogmákat, a politikai viszályokat és így tovább.
A Meshuggah nem változott. Produkciós szempontból a lemez valóban masszív, a stílus pedig ugyanaz marad. A hangszerek jól elkülönülnek, még a basszusgitár is szépen hallatszik. Olyan komoly kísérletező kitérők viszont már nincsenek, mint amilyeneket több mint tíz éve csináltak. Anyagilag sem érné meg. A hitelességüknek ez azért nem árt. Ha más nem, a Meshuggah következetes és stabil.
A Meshuggah a The Violent Sleep Of Reasonnel, ezzel az erőteljes, sokszínű és összetett lemezzel bizonyítja, hogy még mindig a csúcson van. Az album a múltba is kacsint, és minden bizonnyal új rajongókat nyer meg magának, no meg azt a maroknyi régit is.
Felállás
Jens Kidman – ének
Fredrik Thordendal – gitár
Mårten Hagström – gitár
Tomas Haake – dobok
Dick Lövgren – basszusgitár
Produkció
Meshuggah, Tue Madsen (keverés, mastering)
Számlista
- Clockworks
- Born In Dissonance
- MonstroCity
- By The Ton
- Violent Sleep Of Reason
- Ivory Tower
- Stifled
- Nostrum
- Our Rage Won’t Die
- Into Decay
