Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: It Bites
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5
A kultikus brit prog pop fúziósok, az It Bites újra itt vannak a „The Tall Ships”-szel, első stúdióanyagukkal csaknem húsz év után. Megjelenése után már végérvényesen kijelenthető, hogy jó húzás volt, és sikeres a legendák visszatérése. Ezalatt, az 1989-es feloszlás és az újraegyesülés között elhagyta őket a karizmatikus énekes-gitáros, Francis Dunnery, aki úgy döntött, inkább a családjának és az egyéni karrierjének szenteli magát, mintsem hogy még egyszer új zenei kalandba vágjon. A többiek nem ültek tétlenül, és a helyére a stúdiómunkában megállíthatatlan John Mitchellt találták meg.
Mitchell a progresszív rock rajongói előtt valószínűleg leginkább mint az Arena nevű neoprogresszív zenekar kiváló gitárosa ismert, emellett pedig számos más együttes és projekt jelenlegi és volt tagja, például a Kino, a The Urbane, a Blind Ego, a Frost és így tovább. John tinédzserkora óta elkötelezett It Bites-rajongó volt, így nem meglepő, hogy mindkét kézzel kapott a felkínált hely után, amikor megkereste őt John Beck billentyűs és a mostanra már volt basszusgitáros, Dick Nolan. A „The Tall Ships” basszusgitártémáit Nolan helyett végül maga Mitchell és Beck játszotta fel. Az It Bites nem sokáig maradt trió: időközben megtalálták az igazi basszusgitárost Lee Pomeroy személyében (ex-Mike Oldfield, Rick Wakeman, Take That), akinek sikeresen kell majd pótolnia Nolant. Utóbbit a zenekarból az dobta ki, hogy túl lazán állt az új zene felvételéhez.
Dunnery cipőjébe lépni Mitchell számára rendkívül hálátlan szerep volt, és ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, amikor a pótolhatatlan énekes karizmát cserélik le, ez a lépés két táborra osztotta a rajongókat. Azokra, akik elfogadhatatlannak tartják, és azokra, akik érdeklődéssel várták, mit hoz magával az új arculat. Részleges választ már a nagyon szolid koncertalbumon, a „When The Lights Go Down”-on (2007) kaptak, ahol Mitchell az It Bites-klasszikusok találó előadásával bizonyította, hogy kétségkívül minőségi választás (gitártudását soha nem vonta kétségbe senki, hiszen a modern prog egyik legjobb gitárosáról van szó).
Melankolikus, befelé forduló, vallomásos énekstílusával, amely olyan énekesek legjobb hagyományaiból táplálkozik, mint Peter Gabriel és Ray Wilson (mindketten ex-Genesis), kicsit még rokon is Dunneryvel, bár hiányzik belőle annak karizmája, teatralitása, főleg pedig humorérzéke. A korábbi It Bites Dunnery érdemeként mindig a tréfás aranzsmák és a csavaros szövegek mestere volt, és sosem vette magát túl komolyan, míg Mitchell verziója a „The Tall Ships”-en valamivel, mondjuk így, komolyabb és melankolikusabb hangvételt hoz, ez viszont egyben az egyetlen komolyabb hiányossága is.
Mindenben másban az új felállásban is sikeresen követik védjegyüknek számító hagyományt: erősen romantikus hangulatokat teremtenek gazdag szimfonikus hangszerelésekkel, többrészes gitárpasszázsokkal és finom énekharmóniákkal, amelyek a bonyolultabb hangszeres részek és a dallamos átvezetések, refrének közötti rendkívüli folyékonysággal varázsolják el a hallgatót. Az eredeti romantikus nosztalgia – ami olyan jellemző rájuk – és Mitchell stílusa hozta hangszeres finomságok egyesítésének kiváló példája a címadó dal, amely könnyedén az album egyik legjobb darabja. Az ő gitárja és John Beck közötti összjáték, aki a billentyűin még mindig a rendkívül meleg és rétegzett zenekari hangszerelések mestere, az egész albumon irigylésre méltó szinten van.
A régi, aranykori It Bites-hangzást teljesen követő dal kiváló példája a nagyon nosztalgikus-romantikus „Fahrenheit”, amely annak idején talán még sláger is lehetett volna. Mitchell itt magas fekvésben is nagyon jól eltalálja Dunnery egykori varázsát. A „The Tall Ships”-en viszont végig erősen érződik az ő hozzájárulása a zeneszerzéshez és az egyes hangszerelésekhez, hiszen a hangszeres részek az újabb felállásban érezhetően bonyolultabban szólnak, mint egykor, és számos stílusbeli párhuzam található a korábbi projektjével, a Kinóval is, ami tényleg nem meglepő. Biztosan azért is, mert Beck egykor a Kinóban is a bajtársa volt. Hogy egyre jobban vonzzák őket a bonyolultabb és ambientesebb vizek, azt a záró, több mint 13 perces nagylemezdarab, a „This Is England” bizonyítja, amellyel a leginkább megközelítik a klasszikus, Genesis-féle szimfonikus progresszív rockot.
A „The Tall Ships” nagyon sikerült lemez, amely eredményesen mutatja be a már-már leírt prog pop fúziós mesterek új arcát, akik Mitchell érkezésével megkapták az amúgy is több mint szükséges új alkotói lendületet, ami az albumon az elejétől a végéig érezhető. Mitchell és Beck hangszeres-alkotói szövetsége valóban álomszerű, ezért a jövőben jogosan remélhetünk tőle még jobb eredményeket. A „The Tall Ships”-ből – egy nagyobb adag humort leszámítva, ahogy már mondtam – semmi sem hiányzik, ami ne idézné fel az ő legjobb időiket. Egykori varázsukból annyi van rajta, hogy a hosszú évek óta hűséges rajongók többsége elégedett lesz, de teljesen értelmetlen lenne a Dunnery-korszak albumaihoz hasonlítani, amelyek tréfás hangvételükkel külön fogalomnak számítanak. Ezeket nagyon nehéz lesz valaha túlszárnyalniuk.
Mindazonáltal ezzel a lemezzel meggyőzően bizonyítják, hogy új arculatukban is egyedi különcök maradnak, akik manapság túl kevéssé poposak ahhoz, hogy nagyobb kereskedelmi sikert érjenek el, és túl kevéssé progosak ahhoz, hogy az örök kísérletező puristákat is kielégítsék. Akárcsak a régi verzió, az új It Bites is egyfajta csemege minden széles látókörű zenei gurmenak és mindazoknak, akik ma hiányolják az olyan zenekarokat, mint a Genesis, a The Alan Parsons Project, a Fish-korszakos Marillion és a Queen (ezen az igazi Queent értem Freddie Mercuryval, és nem a mai projektet Paul Rodgersszel).
Felállás
John Mitchell – ének, gitár, basszusgitár
John Beck – billentyűk, basszusgitár, vokál
Bob Dalton – dob, vokál
Produkció
It Bites
Dallista
1. Oh My God (5:47)
2. Ghosts (4:45)
3. Playground (5:32)
4. Memory Of Water (4:49)
5. The Tall Ships (6:17)
6. The Wind That Shakes The Barley (8:12)
7. Great Disasters (4:59)
8. Fahrenheit (5:16)
9. For Safekeeping (5:27)
10. Lights (4:54)
11. This Is England (13:34)
Az album játékideje: 69:32
