The Sentinel

Szerző: Peter Podbrežnik

Előadó: Pallas
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 1984
Játékidő: 57:26
Értékelés: 5/5

A „The Sentinel” a legendás skót neo prog rockerek, a Pallas debütalbuma volt. Ők a Marillion, az IQ, a Pendragon és a Twelfth Night mellett a nyolcvanas évek közepén kibontakozó progresszív rock új hullámának legfontosabb képviselői közé tartoznak. A „The Sentinel” mindig izgalmas és vonzó koncepcióval áll elő: Atlantisz felemelkedéséről és bukásáról szól. A történet magja elsősorban az atlantiszi és a lémuriai civilizáció háborúja (utóbbi a keleti vetélytárs a világuralomért folyó küzdelemben). Emellett a koncepcióban számos párhuzam fedezhető fel a (akkor még mindig aktuális) hidegháborús témákkal is, a nyugat és a kelet „örök” konfliktusával. Atlantisz a szövegekben főként hatásos metaforaként jelenik meg két civilizáció összeütközésére.

 Az „őrszem” a szövegekben különleges védelmi mechanizmust, a két nagyhatalom közötti egyensúly fontos békefenntartó tényezőjét jelenti, amely (sajnos sikertelenül) megakadályozza, hogy a két fél végül elpusztítsa egymást (nagyjából olyasmi, mint az atomfegyver elrettentő ereje). A végső összecsapás elkerülhetetlen, és a koncepció végén mindkét hatalmas civilizáció elbukik. A Pallas persze nem az első prog rock zenekar volt, amely az Atlantisz-témához nyúlt: a legendás német Eloy a legjobb albumán, az „Ocean” (1977) című lemezen már megpróbált rámutatni, hová vezethet a két különböző világ és ideológia közötti háború. A Pallas viszont azon kevesek közé tartozott, akik a nyolcvanas évek közepén „mertek” koncept­albumot kiadni, még ha nem is pontosan úgy, ahogy eredetileg szerették volna.

Meg kell említeni, hogy az album létrejöttének és produkciójának története meglehetősen érdekes, szinte drámai. A produceri munkát nem más végezte, mint a legendás Eddy Offord (leginkább az Emerson, Lake & Palmerrel és a Yesszel való együttműködéseiről ismert). Az 1984-ben megjelent eredeti verzió ugyanis még távolról sem tükrözi a zenekar valódi ambícióit és elképzeléseit. A banda az albumot jóval összetettebb műnek szánta, az élén az ambiciózus „Atlantis” szvittel, de az EMI kiadó rákényszerítette őket, hogy változtassanak az eredeti terveken. Az album így megjelenésekor szégyenszemre megbukott, hiszen a három kereskedelmibb szám sem érte el a kívánt hatást, a rajongók pedig évekig alaposan be voltak csapva, mert az „Atlantis” szvitet nem hallhatták egészben, csak különböző kislemezek és az album félmegoldásos eredeti kiadása együttesen adta ki. Ez a nagy hiba, amely majdnem a zenekar feloszlásához vezetett, csak sok évvel később nyert orvoslást.

A zenekar eredeti víziója először az album 2004-es újrakiadásán került a közönség elé, amikor végre a teljes „Atlantis” szvittel jelent meg, és ez a kritika is erről a verzióról szól, hiszen nemcsak az egyik legjobb stúdió-debütalbumról van szó, hanem a neo prog rock történetének egyik legjobb lemezéről is. Míg az EMI diktátuma szerint készült változaton a kereskedelmibb szerzemények dominálnak, az „Atlantis” szvitnek pedig csak három része hallható, hibás számsorrendben, az újrakiadás igazi csemege. Különösen a második felét fantasztikus szimfonikus hangszerelések, a hetvenes évek szimfonikus prog rockjának legjobb hagyományait követő, intelligens gitárfrázisok, valamint szokatlan eposzi jelleg és kivételes koherencia jellemzi az egyes szerzemények és az Atlantisz pusztulásáról szóló koncepció között.

Ami a „The Sentinel”-t és a Pallas eredeti verzióját elsősorban a műfaj egyik legérdekesebb képviselőjévé teszi, az Euan Lowson fantasztikus énekteljesítménye. Ő Fish (ex-Marillion), Geoff Mann (Twelfth Night) és Peter Nichols (IQ) mellett kétségkívül a neo prog legkarizmatikusabb énekesei közé tartozik. Igazi kár, hogy nem sokkal a „The Sentinel” megjelenése után elhagyta a zenekart, és felhagyott a zeneiparban való munkálkodással.

Az első három „bemelegítő” szám a zenekar ütősebb, mondjuk úgy, valamivel kereskedelmibb arcát mutatja, a folytatás viszont, az „Atlantis” szvit vezetésével, amely több egymásba kapcsolódó számra van „szétszabdalva”, igazi manna minden prog rock rajongónak. Az energikus „Shock Treatment” a mai napig a zenekar egyik legkedveltebb dala, amiről elsősorban Lawson kiváló éneke, valamint Niall Matthewson gitárfrázisai és Ronnie Brown szintetizátoros, futurisztikus hangszerelései közötti kivételes áramlás gondoskodik, miközben Derek Forman a dobátvezetések szükséges tömörségét biztosítja.

A „Cut And Run” baljós gitárfrázisokkal és kiszámíthatatlan átvezetések, valamint következetesen kiváló ének nyomán fokozódó drámaisággal operál. Különösen lenyűgöző a hirtelen átmenet a pompázatos instrumentális szakaszba, amely úgy szól, mintha valami sci-fi filmből vágták volna ki. Az himnuszszerű „Arrive Alive” igazi, telivér Pallas-klasszikus, amely a mai napig nem hiányozhat egyik koncertjükről sem, és egyben messze az album legrádióbarátabb dala (persze a szokásos Pallas-mércével mérve). A szintetizátoros részek magas fokú eposzisága, az erőteljes gitárfrázisok, a ritmikai dinamika és a hatalmas refrén, amely valamiféle csatadalként hangzik, amellyel a zenekar forradalomra hív, a dallamosság és a kísérletezés tökéletes keverékét adja, amellyel az „Arrive Alive” a nyolcvanas évek felejthetetlen klasszikusai közé emelkedik.

Az album viszont csak az első három szám után indul be igazán. Az „Atlantis” szvit a kiváló első résszel, a „Rise and Fall”-lal nyílik. Két részből álló kompozícióról van szó, amelyen keresztül a hallgató először kap igazi bepillantást ennek a legendás zenekarnak a prog rock képességeibe és teljes virtuóz potenciáljába. A szimfonikus hangszerelések, a gitárfrázisok és a szellemes szólók összhangja végig magas színvonalú. Ugyanígy Lowson énekes „elbeszélése” a legendás civilizáció felemelkedéséről és bukásáról szóló következő fejezetről. Az egészet, ahogy az illik, dallamos refrén is megkoronázza, amelyet nem felejt el az ember olyan könnyen.

Az „East West” jóval melankolikusabb szerzemény, szinte már ballada, szívfacsaró énekkel, amelytől megfagy az ember vére, és drámai betétekkel basszuspedálon, zongorán és mellotronon. Maga a szöveg és az előadásmód szinte hátborzongató, különösen mindazoknak, akik még emlékeznek az idők, amikor a fegyverkezési verseny és a hidegháború teljes gőzzel zajlott. A „March on Atlantis” az első részében kissé megnyugtatja a drámai hangulatot, sőt a (látszólagos) optimizmus aurájával is megajándékoz, de a folytatás gyorsan visszahozza a hallgatót a realitás talajára. Az instrumentális rész néhány nagyon jó, szintetizátoros zenekari effektet és dinamikus dobátvezetést tartalmaz. Több helyen érezhető, hogy a Pallas sokat tanult híres prog rock elődeitől, az élen a Genesisszel és a Yesszel, bár ezt meglehetősen sikeresen leplezik.

A „Rise and Fall” folytatása kevésbé érdekes, mint az első rész, de azért vonzó, hullámzó szintetizátoreffektekkel él, amelyek fokozzák a feszült hangulatot, valamint Euan narrációjával, amely azonnal Fish hasonló vállalkozásait idézi a Marillionnál. Niall Mathewson, aki egyébként számos érdekes szólóbetéttel és szellemes frázissal bizonyít, gitáros pályafutásának ebben a szakaszában még nem érte el egy Steve Rothery (Marillion) vagy Mike Holmes (IQ) kifejezőerejét, legalábbis a gitáros finomság szintjét tekintve, később azonban szép fejlődésen ment át, és ma a legjobb neo prog gitárosok közé tartozik. 

Az album zárása három kiváló eposzt tartalmaz, amelyek közül nehéz volna kiemelni a legjobbat. Az első a „Heart Attack”, amely egy jó adag drámát és pompát kínál. Lowson ismét számos énekes akrobatikával bizonyít, és énektudását gyakorlatilag az utolsó cseppig kihasználja, miközben az egyes szakaszok közötti átvezetések és a hangszerelés folyékonysága a hetvenes évek legjobb prog rock zenekarainak szintjén áll. A középső rész még a Genesisszel is mutat néhány párhuzamot, elsősorban a pásztori, szinte „ó-angol” hangulat és szimfonikusság lehelete miatt.

Az „Atlantis” akár az album csúcspontjának is nevezhető, hiszen a zenekar minden legjobb, illetve legjellemzőbb elemét tartalmazza. Vagyis nem hiányzik az ütősség és a dráma, ahol a billentyűs hangszerek pompázatos szimfonikus hangszerelései és a ingerült gitárfrázisok vívnak az uralomért. Euan éneke ismét fantasztikus, és az eposzi refrénben éri el a csúcsot. A történet sikeres elmeséléséről effekteken át vezetett narráció is gondoskodik, amely egyúttal futurisztikus hangulatot teremt, bár Atlantisz elsüllyedése állítólag még időszámításunk előtt, ezer évekkel ezelőtt történt. A záró „Ark of Infinity” a koncepcióban bekövetkező végső katasztrófa és a civilizációk pusztulása ellenére a melankólia és az ünnepélyes légkör meggyőző keverékét tartalmazza, vagyis rendkívül sikerült lezárása ennek az elsőrangú albumnak.

A „The Sentinel” újrakiadása, vagyis a 2004-es verzió a nyolcvanas évek progresszív rockjának legjobbjai közé tartozik, és tisztán megmutatja, milyennek kellett volna lennie az albumnak már az eredeti, 1984-es megjelenéskor. Valójában legalább két fokkal jobb albumról van szó, amely, ha már akkor megfelelő formában jelenik meg, könnyedén felvehette volna a versenyt akár a Marillion legendás debütjével is. Az albumra zenei szempontból tényleg nem lehet semmi rosszat mondani, ráadásul Offord fantasztikus produkciója is megkoronázza. A „The Sentinel” egyébként nem a zenekar története első albuma, hiszen már 1981-ben kiadtak egy koncertalbumot „Arrive Alive” címmel, de ez a legismertebb és még mindig a legjobb alkotásuk, amelyet a jövőben aligha fognak valaha túlszárnyalni.

Felállás

Euan Lowson – ének, vokál
Graeme Murray – basszusgitár, gitár, vokál
Ronnie Brown – szintetizátor, nagyzongora, vokál
Niall Mathewson – gitár, szintetizátor, vokál
Derek Forman – dob, ütőhangszerek

Produkció

Eddy Offord

Dalok listája

1.Shock Treatment
2.Cut and Run
3.Arrive Alive
4.Rise and Fall. part 1
5.Eastwest
6.March on Atlantis
7.Rise and Fall, part 2
8.Heart Attack
9.Atlantis
10.Ark of Infinity