Előadó: Into Eternity
Kiadó: Century Media
Megjelenés: 2006
Értékelés: 4/5
Előttem egy újabb meglehetősen meglepő jószág! Vajon mi pörög ezúttal a CD-lejátszómban? Az új Into Eternity album! A fiúk kanadai progresszív metalosok, akik az extrém metal elemeit viszik az alapjaikba, amelyek egyébként a klasszikus metaliskolából erednek. Ha azt mondom, „Painkiller”, felhúzva ötszörös sebességű agresszióra, talán közelebb kerülök az Into Eternityhez, ami azt jelenti, hogy a zenekar ritmikai felkészültsége valóságos, technikailag csiszolt thrash metal menetelés az album végéig.
A banda többféle énekstílust vonultat fel! Először is az extrémet! A brutális vokálok a death metal growloktól a hardcore-os, szenvedő macskanyávogásig terjednek, és sokszor szuperszonikus blastek kísérik őket. A másik oldalon viszont ott a tiszta ének, amely a Helstar- vagy a korai Fates Warning-féle „old school speed metal” rendkívüli dallamosságát hozza, meg a magas, eget hasogató visítás, ami minőségben még azt is eléri, amire maga Tim „Ripper” Owens (Beyond Fear, Iced Earth, ex – Judas Priest) képes. A dallamos ének ismérve, hogy robbanékony és erős minden regiszterben, és ebből az album egyetlen pontján sem enged. A különféle énekstílusok szövevénye ízlésesen követi a számok technikásan bonyolult, sokszoros tempóváltásait, és ez az a tényező, ami tovább fokozza a „The Scattering Of Ashes” kiszámíthatatlanságát.
Sajnos az Into Eternity megint azokhoz a metalzenekarokhoz tartozik, amelyek sokszínűségükkel csak a hűséges hallgatók szűk körét fogják megszólítani. A death metalosoknak túl dallamosak és „túl csiripelők”, a dallamos purista szemében túl extrémek. Pedig ez nem egészen így van. Ha nagyító alá vesszük az albumot, a mérleg nyelve elég gyorsan a klasszikusok, vagyis a dallamosság rajongói felé billen, és ennek oka jórészt a számok felépítése, amelyek, ahogy már említettem, a klasszikus heavy metal iskola alapjaiból merítenek (Judas Priest), azt viszont a stúdióban a „megbodybuildelt” srácok fizikailag kitolták a végsőkig. Így aztán minden szuperszonikus extrém aprításnak van alávetve, a hangszerek pedig az erő és az agresszió bizonygatásában egymással versengenek, ki kerekedik a másik fölé. A produkció ettől még korántsem homályos, a hangkép súlypontja inkább a magasabb fekvésekben van. A baszszusvonal közben megőrizte és kontrasztosan kiemelve hozza gyönyörű fémes csengését, és érezhetően testes. Ennek a zenekarnak a komplexitása talán összevethető a legendás Deathével. De csak az, semmi több. A stílusbeli párhuzamok kiesnek, ahogy a hangzásra vonatkozók is, és a floridai jellegzetes „thrash riffing”, a „palm muted schredding” sem található meg az Into Eternity kifejezésmódjában.
Ennek a metal „blitzkriegnek” a végeredménye egy hihetetlenül hallgatható, folyékony tíz számból (a bevezetőt nem számolva) álló leporelló, tömör 40 percbe sűrítve, felesleges nyújtás nélkül. Figyeljetek a zenekar extrém összeszokottságára, a bonyolult átvezető részeken belüli szünetekre, amelyek hatékonyan viszik át a lemez dinamikáját a legszellemesebb, izzó metalritmusok egész palettáján. A dupla lábgép igazi kis tüzes thrash metal iskola. Maga az érzet és a hangulat inkább az olyan thrash bandákhoz hasonlítható, mint az Annihilator vagy a seattle-i Nevermore, mint bármilyen dallamos progresszív metal zenekarhoz, már ha az Into Eternitynek egyáltalán „progresszív metal” előjelet adunk. A hangulat terén futólag, bizonyos mértékig szóba jöhet még a floridai Zero Hour is, de az Into Eternity korántsem hoz olyan mérgező fájdalmat hallgatás közben, mint az említett banda, pedig a Zero Hour egyáltalán nem használ extrém vokált. Az ember azt mondaná, hogy az Into Eternity ugyan nem nevel „gyengéd” dallamos power metal virágocskákat, de érdekes módon széles ívben el is kerüli az extrém metal elemeiből fakadó pusztító kíméletlenséget és a reménytelen elkárhozást.
Ez az album mindenkinek szól, aki szereti a technikai kidolgozottságot, a pontosságot, a motívumok színességét és a komplexitást, de ízlésesen folyó sablonba burkolva, ami gond nélkül száguld át a másodlagos asszociációs kérgen. Ti, death és black metal szélsőségek rajongói pedig kerüljétek az Into Eternityt és a „The Scattering Of Ashes”-t, mert nagy valószínűséggel bűzleni fog nektek! Mellette a leghálátlanabb hasonlattal élve még a „brutális” vagy „extrém” fogalmát is elveszíthetitek, amit mindig olyan tiszteletre méltó módon követeltek. Az Into Eternity a minőség fogalma, és talán elég az is, hogy a „The Scattering Of Ashes” hatalmas előrelépés a zenekar minden védjegyéhez képest (főleg az úgynevezett kiváló minőségű, vezető dallamos énekes, Stu Block friss beépítése után), amelyeket az előd, a „Buried In Oblivion” (2004) kínált, és amelyet mellesleg a német Hard Rock magazin (pedig ott csak pár soros rövid lemezkritikákat írnak) két évvel ezelőtt ezekkel a szavakkal köszöntött: „…a metalzene terén idén valószínűleg nem lesz már jobb album”. Szóval bűnre érdemes, de legalább egy próbát megér! Á, tényleg, mellesleg. Az album egy koncepciót hordoz, amit most nem bontunk szét. Egyszerűen: a halál egy új születés kezdete, a félelem pedig a tanulás legnagyobb akadálya. Már maga a borító is a lelket és egykori fizikai teste töredékeit ábrázolja – a port. Nos, és végül: egy kis plusz sötétség a produkcióban a jövőben jól jönne, drága srácok!
Felállás
Tim Roth – gitár, „death” ének
Stu Block – „clean” ének
Troy Bleich – basszusgitár
Jim Austin – dob
Produkció
Andy Sneap
Számlista
1. Novus Inceptum (1:40)
2. Severe Emotional Distress (3:55)
3. Nothing (3:56)
4. Timeless Winter (3:25)
5. Out (4:55)
6. A Past Beyond Memory (3:38)
7. Surrounded by Night (5:08)
8. Eternal (3:13)
9. Pain Through Breathing (3:52)
10. Suspension of Disbelief (4:28)
11. Paralyzed (3:11)
Az album hossza: 41:21
