Előadó: Alliance
Kiadó: Escape Music
Megjelenés: 2008
Értékelés: 4/5
Alig a harmadik album olyan fickóktól, akik legalább két jó évtizede nagyon-nagyon jól ismerik egymást, és bár az előző lemez megjelenése óta közel tíz év telt el, a „Missing Link” (1999) teljesen logikus folytatása. A Robert Berry (Hush, GTR, 3, szólókarrier, Ambrosia), Gary Pihl (Sammy Hagar, Boston), David Lauser (Sammy Hagar) és Alan Fitzgerald (Montrose, Gamma, Night Ranger) fémjelezte kvartett ez alatt az idő alatt egy szép csomag kiváló anyagot rakott össze, amelyet a melodikus hard rock és az AOR minden rajongójának feltétlenül ellenőriznie kellene.
A négyes a könnyedebb hard rock tipikusan amerikai változatát kínálja. Érződik, hogy a srácok sokáig barátkoztak Sammy Hagarrel, és az dallamosság meg a fülbemászóság ezúttal is magában hordozza azt az egyébként teljesen szelíd, de az amerikai bandákra sokszor jellemző kacérkodást a blues és az R&B elemeivel, amely finom fátyolként borítja be az album összes dalának lényegét. Az azonos című bemutatkozóhoz és utódjához, a „Missing Link”-hez képest viszont a „Road to Heaven” érezhetően több dallamot kínál, és eddig a legkevesebb „Sammy Hagar-barátkozást”.
Robert Berry énekesként nagyot lépett előre, dallamos, meleg hangja az előző két lemezhez képest még magasabb fokú dallamosságra van kihegyezve a „The Road to Heaven” kedvéért. A kvartett pontosan tudja, mit akar, és pontosan tudja, mit csinál a stúdióban. Ebben teljes az összhang a srácok között. Produkciós szempontból a klasszikus szimbiózis szép példájáról van szó: a zenekar minden alkotóeleme tisztán és egyenletesen kap helyet, középen az énekkel, ahol a hangulatok megteremtése érdekében bármikor lehetségesek kisebb eltérések. Ennek köszönhetően az albumon végig szép adag dinamikus áramlásnak és hangulatváltásnak lehetünk tanúi. Már a nyitó, lángolóan tömör Road To Heaven is hangsúlyos gitárriffet kap, hiszen az albumot be kell indítani. A rá következő I Can Breathe egyenesen a rádiós lejátszásra van kitalálva, puhább pop rock vizek felé kanyarodik, de hatalmas, fülnek mohón édes, dallamos refrénnel. A Make A Stand gyönyörű ballada, amellyel a fiúk bizonyítják, mekkora mesterei a nagy dallamoknak, amelyeket tömörséggel és motivikus kifejezőerővel házasítanak. Az Anything Goes aztán megint padlógázt ad, az album újra több kemény rockos lendületet kap, amilyen még az olyan angol AOR bandákra is jellemző, mint a Heartland, a Newman vagy a Shadowman, egyébként pedig hallgatás közben az embert végig nem hagyja el az érzés, hogy a Foreigner, a Bad English vagy a Night Ranger amerikai hagyatékát hallja viszont.
Az említett párhuzamok önmagukban is elég okot adnak arra, hogy a melodikus rock minden igazi rajongója feltétlenül meghallgassa ezt a lemezt. Gyorsan megkedvelhető, rendkívül dallamos, ugyanakkor nagyon dinamikus, motívumaiban és hangulatában végig változatos album. Tekintve a tagok óriási elfoglaltságát, akik általában csak e-mailben tartják a kapcsolatot, és mp3-felvételeket cserélgetnek, reméljük, hogy „The Road To Heaven” utódjára nem kell megint közel egy évtizedet várnunk. Az Alliance öreg motorosok, akik pontosan tudják, hogyan kell bánni a melodikus rock műfajával, és hogyan lehet a szerzői és stúdiómunka csúcsára vinni. Rendkívül pozitív kicsengésű rocklemez, tökéletes arra, hogy levezessük a mindennapokban ránk nehezedő feszültséget és súrlódásokat.
Felállás
Robert Berry – ének, basszusgitár
Alan Fitzgerald – billentyűs hangszerek
Gary Pihl – gitár
David Lauser – dobok
Produkció
Alliance
Számlista
1. Road To Heaven
2. I Can Breathe
3. Make A Stand
4. Anything Goes
5. Like Me Like That
6. Broken Glass
7. We Don’t Talk
8. Comin’ Home
9. Nothing Else I Can Do
10. Walkin’ Away
11. Remember Those Days
12. Not Done Till It’s Done
13. Much More Innocent
Az album hossza: 52.32
