Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: IQ
Kiadó: Giant Electric Pea
Megjelenés: 2014
Játékidő: 53:07
Értékelés: 4.5/5
Öt év türelmetlen várakozás után az IQ, ez a kultikus brit neoprogrock-zenekar új albummal tért vissza a rajongók örömére. A lemez címe „The Road of Bones”, így a legújabb stúdiókiadvány rendkívül sötét természete már a címből kiolvasható. A komor, szorongató ambientes árnyalatok, amelyekhez gyakran nihilista és cinikus szövegek társulnak a zseniális énekes, Peter Nicholls tollából – melankolikus, titokzatos hangja ismét tele van fájdalommal és csalódottsággal a elkerülhetetlenül szakadék felé száguldó világ miatt –, az IQ-nál önmagukban nem újdonságok, a „The Road of Bones” mégis egy újabb szintet jelent az emberiség végzetes, „csontok útján” való rohanásának kigúnyolásában.
Meg kell említeni, hogy az IQ felállása az előző stúdióalbumuk, a „Frequencey” (2009) óta jócskán megváltozott. Mark Westworth (Darwin’s Radio) nem maradt sokáig a bandában, mivel hosszú árnyékot vetett rá az eredeti billentyűs, Martin Orford, így az IQ-hívek közül jó néhányat egyszerűen nem sikerült meggyőznie mint megfelelő utód. Az új IQ-billentyűs Neil Durant lett, a fusion-formáció Sphere3 egykori tagja, aki nehéz feladatát a „The Road of Bones” lemezen kiválóan teljesítette, bár Orford továbbra is külön kategória marad. A ritmusszekció is gyökeresen átalakult a „Frequency” óta, hiszen visszatért az eredeti dobos, Paul Cook és az eredeti basszusgitáros, Tim Esau. Utóbbi legutóbb 1987-ben dolgozott az IQ-val, és a kultikus basszusgitárost, Jon Jowittot (Arena, Ark, ex-Jadis, ex-Frost*) váltotta, aki húsz év sikeres együttműködés után inkább más projektjeinek szentelte magát.
Az IQ valamikor 2000 óta rengeteg időt igényel egy új stúdióalbum felvételéhez, de a fáradozásuk általában mindig bőségesen megtérül. Azok, akik élvezték a nagyon jó „Frequency” hallgatását, de valamit mégis hiányoltak rajta, és nem találták elég mélynek ahhoz, hogy az IQ-klasszikusok közé sorolják, a „The Road of Bones” lemezen, amely talán a zenekar történetének legsötétebb albuma, megkapják, amire vágytak. A banda az elejétől a végéig egy pillanatra sem lankad a hatalmas, melodramatikus atmoszféra felépítésében, miközben a levegőben végig ott lebeg valami szorongató és baljós.
Nicholls csodálatos éneke mellett, amely mindig is kissé Peter Gabrielre (ex-Genesis) emlékeztetett, ismét dicséret illeti kiváló szövegeit, amelyek gyakran a modern kor sötét és személyes tükrének hatnak, ahol minden érték eladható árucikké vált, a szerelem pedig puszta marketingtermék. Azért, hogy az IQ a „The Road of Bones” lemezen sem váljon túlságosan hasonlóvá a klasszikus Genesishez, elsősorban a gitáros, producer és fő dalszerző Mike Holmes gondoskodik, a banda egyetlen tagja, aki az eddigi összes albumukon szerepelt. Holmes egyszerre komplex és ütős futamaival, amelyek szabadon lélegeznek az egyes zenekari hangszerelések között, valamint rendkívül élénk produkciójával biztosítja, hogy az IQ ne a klasszikus Genesis puszta modern változataként szólaljon meg.
A „The Road of Bones” már az első másodperctől egy sötét, ambientes szakadékba szippantja a hallgatót, vagyis a nyitódallal, a „From The Outside In” című számmal, amely égető gitárfrázissal és hatalmas szimfonikus függönyökkel indul, és ezekre épül Nicholls melodramatikus éneke. Megrázó gitárimprovizációk törnek elő a zenekari hullámzásból, miközben Peter leplezetlen szarkazmussal, első személyben, távolságot tartva boncolgatja a beteg civilizációt. A torzított effektekkel és mellotronhullámokkal operáló hangszeres szekció tovább mélyíti a végsőkig feszült, sötét atmoszférát, amely egy pillanat alatt megrázza az összes régi rajongót. Az IQ tehát továbbra is a végletekig drámai hangulat fokozatos felépítésének mestere, ahol folyton történik valami rejtélyes és kiszámíthatatlan.
A címadó dal hosszabb szimfonikus bevezetővel indul, amelyben Durant törékeny zongorahangszerelésekkel és szintetizátor-improvizációkkal bizonyítja, hogy Orford igazi utódja, míg Nicholls ezúttal teljesen teátrális énekmegközelítést választ, amelyet hűségesen támogatnak a megvastagított basszusvonalak és az elektronikus ütőhangszerek színes kínálata. Különösen éteri hatás születik, amikor Peter hangja magasabb fekvésbe ér, és a háttérben hatalmas mellotronhullámzás kíséri. A fatalista atmoszféra vulkánkitörésként robban, amikor beszakadnak az égető gitárfutamok és a pusztító dobátmenetek, Durant szintetizátorának széles szimfonikus falaitól támogatva.
A majdnem 20 perces szimfoprogrock-szuperepikus „Without Walls” szokatlanul nyugodt, kellemesen ellazító, szinte balladai bevezetővel indul, ahol Nicholls hangjának és a szimfonikus díszítéseknek az összekapcsolódása fokozatosan egyre éterikusabb hangulatot emel. Persze mindez nem tart sokáig, így jön a (várt) átmenet egy sötét és ütős szekcióba, ahol a kezdeményezést a hevesen kavargó gitár- és billentyűimprovizációk veszik át, miközben Peter éneke jóval csípősebbé és ingerültebbé válik. Ez a számtalan grandiózus szimfonikus hangszerelésben és komplex ritmusváltásban bővelkedő eposz kifejezetten komor, sőt hátborzongató hangulatával sokakat kissé a „Dark Matter” (2004) albumról ismert epikus klasszikusra, a „Harvest of Souls” című számra fog emlékeztetni, amely eddig valahogy a legsötétebb teljesítménynek számított tőlük. A sötét felhők e hosszú szimfonikus körhinta vége felé mégis felszakadoznak, és fénysugár tör át rajtuk, amit elsősorban a záró epikus hangszerelés és Peter kissé pozitívabb énekmegközelítése biztosít, amely mégis enged egy reménysugarat a leírt emberiség számára. Egy olyan albumon, amelyen egyetlen gyenge pillanatot sem találni, ez az epikus csemege, amely a „már mindent látott” régi rajongókat is elképeszti, minden bizonnyal a csúcspont, és szép bizonyíték arra, hogy az IQ még mindig képes lenyűgözni irigylésre méltó ambientes dimenziójú szuperepikussal.
Néha sokkal nehezebb minőségi dalt írni, amely valamivel kompaktabb és, mondjuk így, egyszerűbb, mint egy szuperepikus, de az IQ-nak az ilyesmi sem okoz túl nagy gondot. Az „Ocean” érdekes hibrid a melodramatikus, szerelmes power-ballada és a szimfoprog-himnusz között, szinte klasszikus IQ-szintetizátortextúrákkal. Ezek úgy szólnak, mintha egyenesen a nyolcvanas évekből jöttek volna. Ez azt jelenti, hogy az összes régi rajongó, aki a nyolcvanas évek első fele óta követi a bandát, ismét a maga módján megkapja, amire vágyott.
Az „Until The End” mint az egylemezes/standard „The Road of Bones” záró szerzeménye, ahogy várható, az album nagy ambientes csúcspontja, ahol az IQ kisajtolja magából az összes legszebb hangzásbeli erényét, és leginkább Nicholls hangja ragyog, amely már az elején előkészíti a terepet a feszült utazáshoz az emberi lélek legbonyolultabb és legsötétebb kanyarjain át. A masszív orgonafutamok és szerteágazó szintetizátorfüggönyök itt dinamikusan olvadnak össze a felhevült gitárimprovizációkkal, miközben a harcias hangulatú ritmikai árnyalatok gondoskodnak a lehető legviharosabb ambientes levegőről, amelytől mindazok elégedettek lesznek, akik nagyra becsülik e kultikus neoprog-formáció eddigi legjobb alkotásait. A diadalmas, emelkedő, epikus befejezés – főleg az album oroszlánrészének általános sötét természetét tekintve – sokakat meglepetésként fog érni, ám az IQ tagjai Nichollsszal az élen mégsem olyan nihilisták, mint amilyennek első pillantásra tűnhetnek, bár a szintén kiváló Arenával együtt kétségkívül a neoprog legkomorabb nézőpontját ápolják.
Ezzel azonban az IQ-val töltött idő a „The Road of Bones” lemezen még távolról sincs vége, mert a bónuszlemez több mint 45 perc további zenét tartalmaz, és szinte az összes szerzemény minőségében teljesen egyenértékű az album „reguláris” részével. A „Knucklehead” átitatódik elektronikus ütőhangszerekkel és számos digitális szintetizátormintával, miközben a rendkívül gazdag mellotronfüggönyök lassan építik a feszült hangulatot. Egy kis Holmes-akusztikusgitár a változatosság kedvéért mindenképp jól esik Peter éneke mellett, amely ismét végsőkig fatalista és rezignált szöveget közvetít, miközben a háttérben a mellotronfüggönyök idővel egyenesen hátborzongató és baljós dimenziókat öltenek. Az „1312 Overture” komplex instrumentális szerzemény, amely a végsőkig átitatódik szerteágazó szintetizátorimprovizációkkal, miközben az intelligensen időzített dobátmenetek kivételes fusion-merészséget sugároznak.
A „Constellations” című, irigylésre méltó ambientes dimenziójú epikus mestermű, amely váratlan elektronikus bevezetővel indul, minőségében teljesen egyenértékű az album „reguláris” részével (vagyis az első lemez anyagával). A technikai tökéletességet briliáns szimfonikus hangszerelések és vokális-lírai teatralitás keveri, és ez ismét elbűvöli az összes régi rajongót. A „Fall and Rise” kiváló instrumentális bevezetőt tartalmaz zamatos basszusvonalakkal és érzékeny, cinekre épülő dobátmenetekkel, miközben Nicholls vokális teatralitásával ismét kivételes ambientes varázslatról gondoskodik. A közbeékelt akusztikusgitár-közjátékok tovább színesítik a „mély”, kontemplatív hangulatot. A kiváló „Ten Million Demons” epikus refrénjével tűnik ki, miközben a háttérben hatalmas szimfonikus függönyök uralkodnak, amelyek elmélyítik a baljós atmoszférát, és ebben Nicholls rendkívül sikeresen űzi ki belső démonait.
A „Hardcore” valamivel kevesebb mint tizenegy percével az egyik a második/bónuszlemez két eposza közül, és a „The Road of Bones” dupla változatának legsötétebb és legfatalistább pillanatai közé tartozik. Nicholls kifejezetten teátrális éneke Peter Gabriel legjobb hagyományai szerint, a kavargó gitárfutamok és szimfonikus hullámzások szárnyán szépen építi a melodramatikus atmoszférát, amelyen titokzatos árnyak törnek át, és ahol minden sötét sarokban, mint az erkölcsileg hírhedt emberiség lelkiismeret-furdalása, gúnyos démonok lappanganak. Érdekes, hogy az IQ úgy döntött, a „reguláris” részre nem került anyag inkább bónuszlemezként jelenik meg, és így nem lesz egy egységes album második fele, noha, mint említettem, minőségben szinte semmiben sem marad el a „reguláris” mércétől.
A „The Road of Bones” mindazt tartalmazza, amire az IQ-hívek az elmúlt öt évben türelmesen vártak, így biztosan nem lesz határa a lelkesedésüknek, amikor rájönnek, hogy a neoprog mesterei hosszú idő után ismét egy új stúdiómesterművet alkottak. Szinte klasszikus felállásban, amelyből csak Orford hiányzott, akit most szinte alig hiányolni, olyan, megdöbbentő ambientes dimenziójú albumot vettek fel, amely minden hallgatót, akiben van legalább egy szikrányi intellektuális és spirituális érzék, tetőtől talpig megráz. Az IQ ugyanakkor annyi új és főleg érdekes zenét alkotott, hogy a rajongók még sokáig élvezhetik az újabb meghallgatásokat; egészen addig, amíg ki nem jön a következő stúdióalbum, ami a legvalószínűbb, hogy a következő öt évben fog megtörténni.
Felállás
Peter Nicholls – ének
Mike Holmes – gitár
Neil Durant – billentyűs hangszerek
Tim Esau – basszusgitár és basszuspedál
Paul Cook – dobok és ütőhangszerek
Produkció
Michael Holmes
Számlista
1. From the Outside In (7:24)
2. The Road of Bones (8:32)
3. Without Walls (19:15)
4. Ocean (5:55)
5. Until the End (12:00)
CD 2 (Bónuszlemez)
1. Knucklehead (8:10)
2. 1312 Overture (4:17)
3. Constellations (12:24)
4. Fall and Rise (7:10)
5. Ten Million Demons (6:10)
6. Hardcore (10:52)
