The Rise Of Jimmy SIlver
Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Voodoo Vegas
Kiadó: Saját kiadás
Megjelenés: 2013
Játékidő: 34:22
Értékelés: 4.5/5
Jó dolog manapság új arcokkal találkozni az eredeti rock ‘n’ roll bűn és kicsapongás világában. Főleg, ha az együttes Nagy-Britanniából jön, arról az országból, amelyről tudjuk, hogy ma az előre megrendezett, rövid életű kereskedelmi sikertörténetek egyik gyártója: ehhez csinos fiúkat és lányokat kölcsönöz, akikről aztán kiderül, hogy jobb, ha maradnak a reggeli tejberizsüknél, ahelyett hogy a rock ‘n’ roll nevű varázslatot próbálják megteremteni!
A Voodoo Vegas kicsapongó, újkori rock ‘n’ roll lázadó banda. A hetvenes évek egyfelől az AC/DC-t adták, másfelől a Lynyrd Skynyrdet, harmadrészt a punkot, aztán jött a nyolcvanas évek, és az első, aki ezeket a tartalmakat nagyon hatékonyan a saját kevercsévé gyúrta, a Guns N’ Roses volt. Ők ismét a feje tetejére állították a rockvilágot. Pozitív értelemben, persze. A Voodoo Vegasról nyugodt szívvel állíthatjuk, hogy kifejezésmódjuk esszenciájában ott van mindaz, amit az imént felsoroltam.
Régen volt már olyan debütalbum, amely ilyen rock ‘n’ roll-hitelességet, ilyen meghamisítatlanságot és elsősorban ekkora vágyat sugárzott arra, hogy a zenész kimondja, amiért a szíve dobog. Bátorság és őszinteség! Bár azt állapítottuk meg, hogy a „The Rise Of Jimmy Silver” című bemutatkozó lemez zenéje nem egy párhuzamot mutat a rock néhány úttörőjének alakjával és munkásságával, az első pillanattól világos, hogy olyan zenekar áll előttünk, amely rendkívüli elszántsággal és szigorú elhivatottsággal végzi a dolgát. Ezért a lemez az első másodpercétől az utolsóig a lehető leghitelesebben szól. A Voodoo Vegas pedig annak ellenére, hogy a rock ‘n’ roll aranykorának retró nosztalgiájával kopogtat, nem a bevált, sikeres „paródiaeladás” lapját játssza ki, a The Darkness vagy a Steel Panther mintájára. Ezt a srácok (és Maryl, a gitáros lány, hogy pontosak legyünk) félretették.
Az album tetőtől talpig felajzott rockos repesz, amelyet csak hangosan lehet élvezni! Csak a lemez kitéréseit, vagyis a legérdekesebb művészi fűszerezésű pillanatait emelném ki. A nyitó King Without A Crown remek összeütközése a Guns N’ Roses és az AC/DC elemeinek. Magában hordozza a punkos kölyökképűség beépített élét, amely az elemi módon felpaprikázott rock ‘n’ roll riffen lovagol. A reszelős, robbanékonyan domináns és áthatóságával kifejezetten invazív ének, tele „bad ass” energiával és a kicsapongás energiájával, Lawrence Case énekes prédikációjával egy szempillantás alatt leveszi az embert a lábáról. A hang a különben is felpaprikázottan élő produkció mellett is rendkívüli tekintélyt tart. Lawrence kivételes parancsnok a stúdióban. És azon kívül is. Az együttes ezt már tavaly megerősítette számos koncerttel a régi kontinensen. Ezeken olyan előadók előtt nyitottak, mint az Uriah Heep, Glenn Hughes, a The Wildhearts és Gilby Clarke, ami azt jelenti, hogy a Voodoo Vegas már a legelején sok fontos pozícióban lévő embert meggyőzött, akik kezükben tartják a zeneipar fogaskerekeit. Energiában és szerzői arculatban ehhez erősen közelít a záró Jimmy Silver is. A No More a refrénben punkenergiát sűrít. A refrénbe belopózott a „Clash-icizmus”, amely összeköthető az I Fought The Law refrénjével, még ha a dal eredetileg a The Crickets előadásában született is. Ezt a dalt a The Clash mellett feldolgozta többek között a Dead Kennedys és a The Stray Cats is, és a punkszíntér világméretű porondján ugyanolyan kedvelt kedvenc, mint a megkopott hard rockerek között a Smoke On The Water. Ennek az energiának egy része átcsorgott a Voodoo Vegas No More című dalának refrénjébe. Mondhatjuk, hogy ez az album egyik legkarizmatikusabb refrénű dala! A What I Pay az akusztikus gitáros bevezető, a tamburin, a természetesen tökéletes blues-elmélyültség, főleg pedig a slide gitárszóló révén némi Lynyrd Skynyrd-érzést ébreszt. A Mary Jane című dal felkelti azt az erogén lázat, amely a rock ‘n’ roll alapelve, és amelyről a Guns N’ Roses híres. Ezt a félballadás Lost In Confusion sem kerüli el, amelybe a Voodoo Vegas gyönyörű vezérmotívumot szőtt, ami hatékonyan tartja egyben a szerzeményt. A Ferry Song olyan lehet, mint egy részeg evangélium emléke a Svédország és Dánia közötti tengeri járatok egyikéről; rendkívül szórakoztató dal, ismét tele mérgesen rockos, kicsapongó töltettel, amelyet helyenként a szájharmonika és a honky tonk zongora tüzel, amit a The Rolling Stones rajongói tökéletesen felismernek!
Ez egy olyan banda, amely úgy tud dalt építeni, hogy az üzenetének lényegében teljes erejével hasson! Egy szempillantás alatt beszippant igazságszerető, megalkuvást nem ismerő lázadó karakterével. Bármibe fog, azt nagy szenvedéllyel és odaadó elszántsággal csinálja. A „The Rise Of Jimmy Silver” album megfelelő mértékben változatos a rock úttörői által még a hetvenes években lefektetett, ismerős alapokon belül, ezért retró nosztalgiával hat. Ugyanakkor éppen ez az említett hitelesség, amellyel az együttes a munkájához áll, az az esszenciális tartalom, amely gondosan újracsomagolt rock ‘n’ roll köntösének őszinteségét szüli, és vele együtt a legfontosabbat is. A rockvarázslat időtlenségét, ami a fiatal bandáknál manapság sajnos egyre ritkább erény!
Felállás
Lawrence Case – ének, szájharmonika, tamburin
Nick Brown – gitár
Meryl Hamilton – gitár
Ash Moulton – basszusgitár
Matt Jolly – dob
VENDÉGZENÉSZEK:
Stevie Vann Lange – kísérővokál a 2., 8. és 9. dalban
Stephen Green – zongora, hangszerelés, Hammond-orgona
Pedro Ferreira – ütőhangszerek, kísérővokál
Produkció
Pedro Ferreira
Számlista
01. Intro
02. King Without A Crown
03. Bullet
04. No More
05. What I Pay
06. Interlude
07. Mary Jane
08. Ferry Song
09. Lost In Confusion
10. So Unkind
11. Jimmy Silver