Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Blue Öyster Cult
Kiadó: Columbia Records
Megjelenés: 1983
Játékidő: 43:14
Értékelés: 4.5/5
A »The Revölution By Night« az amerikai hard rock nagyjai, a Blue Öyster Cult kilencedik stúdióalbuma volt. A megállíthatatlan „fekete ruhás ügynökök” ezzel akarták megtoldani a mesteri elődlemez, a »Fire of Unknown Origin« (1981) váratlan sikerét, de a nagy ambíciók kereskedelmi szempontból nem egészen jöttek be: bár a két felejthetetlen sláger, a »Take Me Away« és a »Shooting Shark« sokat pörgött az otthoni rádiókban, az album nem lett aranylemez. A legendás banda tagjai ezen azért nem görcsöltek túlzottan, hiszen művészi szempontból ez a lemez is a ravaszul felépített kompozíciók teljes diadala volt, ahol a himnikus dallamok a BÖC megszokott összeesküvős hangulatában fürdenek, okos szövegekkel és kiváló produkcióval megtámogatva, amelyért ezúttal a nagy hírű Bruce Fairbairn felelt (Yes, Bon Jovi, AC/DC, Chicago, Van Halen stb.).
Stílusában a »The Revölution By Night« a »Fire of Unknown Origin« által kijelölt úton haladt tovább, a hard rock és a pop elemeit keresztezve, azzal a különbséggel, hogy a komplex szintivonalak most még fontosabb szerepet kaptak, mint korábban. Érdemes megemlíteni, hogy 1971 óta először változott a zenekar klasszikus felállása: Albert Bouchard dobost még az előző turné közepén kirúgták. A dobok mögött Rick Downey váltotta, a banda egykori fénytechnikusa, aki csak átmeneti megoldás volt, és a koncertturné végén már el is hagyta őket.
A »The Revölution By Night« kivételes színvonaláról már a nyitó AOR-örökzöld, a »Take Me Away« is sokat elárul: Eric Bloom ritmusgitáros-énekes és a kanadai rockzenész, Aldo Nova közös szerzeménye ez, Nova a gitár- és billentyűs témák egy részét is hozzátette. Ez a csodálatos szám a időtlen BÖC-klasszikusok minden ismérvét magán viseli: hatalmas gitárfrázis, ultradallamos refrén és Bloom titokzatos éneke áll a középpontban, a szöveg pedig UFO-leszállásokról és a fekete ruhás férfiakkal való közeli találkozásokról szól. Donald „Buck Dharma” Roeser szólógitáros-énekes eközben élvezettel játszik egy szellemes szólót, amely mellett egyetlen gitárhős-rajongó sem marad hidegen. Az »Eyes On Fire« hatalmas power ballada melodramatikus zongorabevezetővel és epikus dallammal, megint csak Bloom rendezésében, és az atmoszférikus intenzitástól könnyedén végigfut a hátadon a hideg. A két gitáros összjátéka ismét valóságos balzsam a fülnek, a háttérben szóló szimfonikus textúrák pedig bőséges adag szuperdrámai hangulatról gondoskodnak.
A futurisztikus himnusz, a »Shooting Shark«, amely a suttogó-finom szintivonalak tengerében fürdik, és amelynek ritmusát Buck mindig kifejezetten éteri hangja diktálja, részben az MTV-n gyakran játszott klipnek is köszönhetően nagy rádiósláger lett. A csodásan nosztalgikus hangulatot okos szaxofon- és gitárszólók, valamint a szintik és a gitárok közti harmonikus díszítések sora támasztja alá, és ettől lesz belőle minden idők egyik legvarázslatosabb BÖC-klasszikusa. A kiváló szintitextúrák programozásáról nem más gondoskodott, mint a legendás billentyűs, Larry Fast (ex-Peter Gabriel, Nektar, Synergy), a basszusvonalakat pedig kifejezetten ehhez a klasszikushoz a megbecsült alkalmi zenész, Randy Jackson játszotta fel. A szerelmes szöveget a régi BÖC-munkatárs, Patti Smith egyik dala ihlette, aki akkor még Allen Lanier billentyűshöz volt férjnél. A „Veins” című epikus hard rock szám, időnként AOR-os szeszélyekkel, szintén rendkívül magas szinten tartja az album színvonalát, amiről egy újabb remek Buck-énekteljesítmény gondoskodik, miközben a szólógitár a váratlan ritmusfordulatok támogatásával fogadásból is „égetne” a hatalmas billentyűs vonalakon át.
A „Shadow Of California”, amelynek vokális parancsnoka az örök „zsörtölődő”, Bloom, ahogy a címe is mutatja, meglehetősen sötét hangulatú, a szövege pedig összeesküvős: egy titokzatos kaliforniai autópályáról szól, ahol éjszaka „furcsa dolgok” történnek. Mindez vigyorgó gitárfutamok és fokozódó ritmusok társaságában zajlik, a szövegben pedig többször elhangzik az album címe is. Ennek az érdekes kompozíciónak a csúcspontja a hatalmas, többszólamú refrén, a rövid hangszeres részben pedig még némi improvizációra is vetemednek. A sötét hangulatot tartja a „motoros” beállítottságú „Feel The Thunder” is, ahol hatalmas szimfonikus hangszerelések és pokoli gitárfutamok uralkodnak szokatlanul felhúzott ritmus mellett, miközben Bloom úr ismét az (túl)régen titkolt titkokon háborog, és közben olyan húzós refrént is odatesz, amely időnként úgy szól, mint egy heavy metal forradalomra szóló felhívás mennydörgés kíséretében.
A „Let Go” társadalmilag elkötelezett rock’n’roll szám, skandáló refrénnel Bloom hatáskörében, amely stílusában nem a legjobban illeszkedik az album egész hangzásvilágába, ugyanakkor több stílusbeli kapcsolat is van közte és a „Dominance And Submission” között, vagyis egy tipikus „buliszám”, amely elsősorban a koncertközönség bevonására szolgál, és ahol az örök fekete ügynökök sötét oldala átmenetileg átadja a helyét a puszta mulatozásnak. Valójában komoly esélyes a zenekar történetének legrosszabb dalára. A „Dragon Lady” viszont ismét határozottan feljebb emeli a lemez színvonalát. Hihetetlen, hogyan teremt Buck éteri hangjával újra és újra nosztalgikus varázslatot, miközben a zenekar tagjai a kezdeti „fenntartások” ellenére lassanként hipnotikus dallamot építenek fel, amely csak úgy izzik az erőteljes gitárfutamoktól és a megzabolázatlan dobátvezetésektől. Az album zárása, a „Light Years Of Love”, amelyben Joe Bouchard basszusgitáros veszi át a főénekes szerepét, kiválóan felépített szerelmes ballada nosztalgikus refrénnel és a háttérben hatalmas szintivonalakkal.
A „The Revölution By Night” megvolt benne mindaz a védjegyszerű hangzásbeli fogás, amiről a fekete ruhás ügynökök verhetetlen csapatát ismerni lehet, ráadásul a suttogó szintitextúráknak köszönhetően az aranyozott hangszerelés még kifinomultabb lett, ami csak tovább növelte vonzerejüket az AOR-barát rádióadók minden rajongója számára. Minden lépésen érezhető, hogy a Blue Öyster Cult még mindig élvezettel kísérletezett gátlástalanul az akkoriban újító szintetizátor-technológiával, és folyamatosan továbbfejlesztette kivételes dalszerzői nyelvezetét és víziós szemléletét, ami az évek során megszolgálta nekik az amerikai hard rock színtér legfőbb tekintélyeinek járó címet.
Felállás
Eric Bloom – ritmusgitár, ének
Donald ‘Buck Dharma’ Roeser – szólógitár, ének
Allen Lanier – billentyűs hangszerek
Joe Bouchard – basszusgitár, ének a „Light Years of Love” című számban
Rick Downey – dobok
VENDÉGZENÉSZEK:
Larry Fast – billentyűs hangszerek és programozás a „Shooting Shark” című számban
Aldo Nova – gitár és billentyűs hangszerek a „Take Me Away” című számban
Randy Jackson – basszusgitár a „Shooting Shark” című számban
Gregg Winter – vokál az „Eyes on Fire” című számban
Marc Baum – szaxofon a „Shooting Shark” című számban
Produkció
Bruce Fairbairn
Számlista
1. Take Me Away
2. Eyes on Fire
3. Shooting Shark
4. Veins
5. Shadow of California
6. Feel the Thunder
7. Let Go
8. Dragon Lady
9. Light Years of Love
