Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: Charisma Records
Megjelenés: 1977
Játékidő: 54:02
Értékelés: 4.5/5
A hetvenes évek végén, amikor az információ elérése és áramlása még jóval kevésbé volt intenzív, mint manapság, nem volt szokatlan, hogy sok zenerajongót alaposan meglepett, amikor a kedvenc előadója minden előzetes bejelentés nélkül új lemezzel jelentkezett – főleg akkor, ha már mindenki azt hitte, hogy a banda befejezte a működését. Ilyen meglepetés érte a progrock óriás, a Van Der Graaf Generator számos hívét is. 1976 végén, a remek „World Record” album megjelenése és Hugh Banton orgonista távozása után, ami a klasszikus felállás (átmeneti) végét jelentette, sokan biztosra vették, hogy a múlt század egyik legvizionáriusabb rockzenekarának története örökre véget ért.
A Van Der Graaf Generator tagjai azonban közben nem „dobták be a törölközőt”, sőt a lerövidített „Van Der Graaf” név alatt nekiláttak új zenét írni. Banton helyére Graham Smith hegedűs (ex-String Driven Thing) érkezett, aki dübörgő vonósaranzsaival gondoskodott ezeknek az örök zenei kísérletezőknek egy újabb rendkívül érdekes hangzásbeli evolúciójáról. Ugyanakkor visszatért egy „régi ismerős”, a (sajnos már elhunyt) Nic Potter basszusgitáros is, aki VDGG-tagként legutóbb a „H To He, Who Am The Only One” (1970) albumon hagyta rajta a nyomát. Temperamentumos basszusgitár-vonalaival derekasan pótolta Banton basszuspedálos hozzájárulását. Potteret és Smitht a nem hivatalos VDGG-főnök, a kultikus énekes, fődalszerző és gitáros, Peter Hammill hívta a bandába, miután mindketten kitűntek az „Over” (1977) című szólóalbumán.
Az új anyag megszületésénél, amely végül a „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” stúdióalbumként nyerte el végleges formáját, még a karizmatikus fúvós, David Jackson is közreműködött, de hamar rájött, hogy Banton nélkül a szaxofonjaival és fuvolájával semmiképp sem tud beilleszkedni a megváltozott hangzásvilágba. Jackson váratlan távozása komoly csapás volt Hammillnek, Potternek, Smithnek és a dobos hatalmasságnak, Guy Evansnek, ugyanakkor lehetővé tette, hogy a Van Der Graaf eddig feltáratlan hangzásbeli területekre merészkedjen. A „The Quiet Zone/The Pleasure Dome”, amelyben az újhullám korai elemei is felbukkannak, stílusában közelebb állt Hammill ezidőtájt készült szólólemezeihez: tömörebb, a szokásosnál közvetlenebb dalokat tartalmazott, ugyanakkor továbbra is azt a megalkuvást nem ismerő ütőerőt hozta, amely a VDGG-t mindig is jellemezte.
Mondhatnánk, hogy a legtöbb korábbi, jóval kiszámíthatatlanabb, kaotikusabb, sötétebb és improvizatívabb alkotásukhoz képest a „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” már szinte félig pop album, de ez kissé igazságtalan lenne, hiszen a felismerhető, „posztapokaliptikus” VDGG-esszencia még mindig ott van. A mennydörgő hangú énekes, Hammill futurisztikus víziói közben épp annyira háborodik fel a pusztulásra ítélt emberiségen, mint korábban, örökké eleven elektromos gitárjával pedig viszonylag jól pótolja Jackson fúvós betéteit.
Három társa is jól helytállt, különösen igaz ez Smith hegedűjére, amely remekül pótolta Banton egyébként pótolhatatlan orgonamesterkedéseit. Hammill szövegei szokás szerint tele vannak egy „szép új világ” futurisztikus látomásaival, amelyet az elidegenedés, az embertelenség, a kapzsiság és az apátia uralnak. Szinte hihetetlen, hogy ez a látnoki zenész milyen pontosan látta, milyen lesz a világunk nagyjából harminc év múlva, és ezt éneklés közben meglehetősen kíméletlenül adta át.
Az album az energikus „Lizard Play” című dallal nyit, amely sok akusztikus gitárt, jazzes hangulatú dobrohamot és játékos hegedűfutamokat tartalmaz, miközben Peter különleges énekesi kaméleonságával ejt rabul. A „The Habit Of The Broken Heart” a gitár és a hegedű közti szókimondó improvizációval büszkélkedik, miközben az előtérben viszonylag finom hangszerelés áll, így a féktelen kísérletezés és a dallamos befogadhatóság éppen megfelelő keveréke születik meg. A „The Siren Song” és a „Last Frame”, amelyekben Peter melankolikus énekét megrendítő zongora-, illetve hegedűaranzsok kísérik, meglehetősen introspektív hangulatú, de még mindig rendkívül energikus szám, és kissé Hammill ez időszaki szólóteljesítményeire emlékeztetnek.
A bájos „The Wave” balladát finom, szimfonikus hangszerelés hordozza, Hammill pedig „angyali” énekmódjával remekül kitölti a titokzatos atmoszférát. A bombasztikus-epikus „Cat’s Eye/Yellow Fever (Running)” kétségkívül az album egyik csúcspontja: a posztapokaliptikus titánok itt minden ágyúból lőnek, főleg Smith hegedűs mutatványai, amelyek kiválóan kiegészülnek az ingerült gitárfutamokkal és a harcias dobkrosszokkal. Hammill mestert, aki itt egyenesen a pokol szívébe száll alá, megint „szétveti a düh”, hiszen az általános apokalipszis közepette torkig van mindenféle vallási kuruzslóval.
A „The Sphinx in the Face”, ez a tömörebb darab, szokatlan, kissé funkys ritmusokat, Jackson szaxofonját és dicséretes Potter-féle basszusgitár-improvizációkat tartalmaz. A futurisztikus „Chemical World” jóval kaotikusabb és kiszámíthatatlanabb alkotás, rengeteg improvizációs szárnyalással, miközben Hammill mester számtalan groteszk hang hullámzása közepette a vokóderrel is eljátszadozik. A „The Sphinx Returns”, az album rövid zárása, a „The Sphinx in the Face” kissé újrahangszerelt, drámai motívumát tartalmazza.
Az album 2005-ös újrakiadásán mind a három bónuszdal külön figyelmet érdemel. Az első, a „Door” nagyon ütős szerzemény, számos ingerült gitárfutammal és különös hangeffektekkel, amelyek fölött diadalmasan parancsol a tomboló, mennydörgő hangú énekes. A melankolikus instrumentális „Ship of Fools”, amely a „Cat’s Eye” kislemez B-oldalaként jelent meg, gyönyörű szimfonikus hangszerelést tartalmaz, a „The Wave” demóváltozata pedig jóval koszosabb, szinte „punkos” hangzású, ettől Hammill énekbeli dühe még fenyegetőbbnek hat.
A Van Der Graaf 1977-ben ugyan négy kulcsfontosságú „generátorából” kettő nélkül dolgozott, mégis még mindig elég energiát vezetett át magán ahhoz, hogy a „The Quiet Zone/The Pleasure Dome” újabb remek alkotás legyen, amely pozitív, újító módon különbözött korábbi mesterműveitől. A Van Der Graaf 1977-ben turnéra indult, amelyen később vendég, koncerttag gyanánt Charles Dickie csellista is elkísérte őket. 1978-ban David Jackson általános meglepetésre visszatért a bandába, és velük lépett fel a londoni Marquee klub két (záró) koncertjén. Ez a két fellépés felkerült a „Vital” (1978) című dupla koncertalbumra, amely a legendás zenekar Van Der Graaf-inkarnációjának hattyúdala lett. Hammill 1978 után az önálló pályájára koncentrált, amelyben időnként (egykori) VDGG-társai is segítették, főként Evans, Jackson és Potter. A VDGG-rajongóknak egészen 2005-ig kellett várniuk, amikor a klasszikus felállás végre visszatért a „Present” című új stúdióalbummal.
Felállás
Peter Hammill – ének, gitár és zongora
Guy Evans – dobok és ütőhangszerek
Nic Potter – basszusgitár
Graham Smith – hegedű
David Jackson – szaxofon a „The Sphinx in the Face” és a „The Sphinx Returns” dalokban
Producer
Peter Hammill
Számlista
1. Lizard Play (4:29)
2. The Habit of the Broken Heart (4:40)
3. The Siren Song (6:05)
4. Last Frame (6:15)
5. The Wave (3:15)
6. Cat’s Eye / Yellow Fever (Running) (5:21)
7. The Sphinx in the Face (5:59)
8. Chemical World (6:12)
9. The Sphinx Returns (1:18)
