Szerző: Rok Klemše
Előadó: Paradise Lost
Kiadó: Century Media
Megjelenés: year_month
Játékidő: 50:10
Értékelés: 4/5
A death/doom metal brit keresztapái, a Paradise Lost jó nyolc évvel ezelőtt, a szívesen fogadott In Requiem-mel hosszú évnyi Depeche Mode-os hangzásokkal való kísérletezés után tértek vissza a Draconian Times-féle nehezebb, gothic gyökerekhez. Az In Requiem óta a Paradise Lost útja csak felfelé vezet, amit a két következő lemez is bizonyított: ezeken ugyan kisebb mértékben, de újra felvillant az agresszió és a melankólia rájuk annyira jellemző összecsapása. Úgy tűnt, a banda metalos újjászületésének fő felelőse Gregor Mackintosh, főleg a koszos death/doom/crust projektje, a Vallenfyre miatt, és csak idő kérdése volt, mikor fordulnak vissza a Paradise Lost tagjai a régi, „death” metalos ösvényekre. Vagy inkább az volt a kérdés, hogy Holmes hangszálai bírják-e még.
Nos, Holmes nem akart lemaradni a társa mögül, és nem csak a lábujját mártotta bele a death metal vizeibe, hanem teljesen alámerült benne, amikor tavaly hivatalosan is kiderült, hogy ő lett a svéd szuper death metal zenekar, a Bloodbath új énekese. Hogy a death metal a Paradise Lostba is beszivárgott, az az első kislemezzel, a No Hope In Sight-tal végleg egyértelművé vált, a doom atyái pedig a The Plague Within-nel bizonyítják, hogy ez az új-régi arculat nem holmi középkorú zenészek nosztalgikus kirándulása a múltba.
„Hagyjatok fel minden reménnyel, ti, akik ide beléptek” – áll Dante Pokla kapuja felett, és ez a felirat akár a The Plague Within-re is nagy betűkkel odakerülhetett volna, hiszen a Paradise Lost a sötétség kapuit tárja ki a komor, morbid No Hope In Sight-tal. Ennyire „metalosan” rég nem szóltak, a dal pedig egyszerre az „új és a régi” Paradise Lost tökéletes elegye. A Mackintosh/Aedy páros gitárjai újra erősen előtérbe kerültek, Mackintosh pedig rengeteg kiemelkedő gitármenetről gondoskodik, amelyek gyönyörűen egészítik ki Holmes torokhangú ordítását. Éppen az énekes okozza az album legkellemesebb meglepetését: nyers growlja sokkal jobban szól, mint a Grand Morbid Funeral-on, ahol erőtlennek és nem túl meggyőzőnek hatott. A The Plague Within growljai olyan dalokban, mint a No Hope In Sight és különösen a Beneath Broken Earth, fenségesen és fenyegetően szólnak, szinte úgy, mint a Lost Paradise-on negyed évszázaddal ezelőtt.
Az album kiemelkedő erénye mindenekelőtt az őszintesége, érezni, hogy a death metal elemek visszatérése nem holmi trendi húzás. A nyers, agresszív részek semmiképp sem hatnak erőltetettnek, a halálos doom-csapások, a gyorsabb gitárrészek és a középtempós gothic elemek dinamikája pedig könnyedén meggyőz arról, hogy a zenekar pontosan ezt akarta elérni. Talán ennek a legszebb bizonyítéka az album központi és leghosszabb dala, a Beneath Broken Earth, a death/doom klasszikusok tökéletes példája, amelyek húsz és több évvel ezelőtt megalapozták a banda státuszát. A komor, baljós hangulatot Mackintosh szomorkás riffjei festik meg, rajtuk pedig a fantasztikus Holmes, akinek monumentális üvöltése olyan sorokban, mint a „Hail to nothingness/You wish to die!”, kegyetlenül és megalkuvás nélkül emlékeztet az emberi mulandóságra. Ezt a Paradise Losttól évek, sőt évtizedek óta nem hallottuk.
De ha az egyik oldalon ott a ultralassú, morbid Beneath Broken Earth, a másikon felkínálják a Paradise Lost pályafutásának valószínűleg leggyorsabb dalát is, az album másik csúcspontját, a Flesh From Bone-t, amely a leghívebben közelít a zenekar death metal gyökereihez, a versszakokban pedig szinte blastbeat-sebességet ér el. A többi dal minősége sem marad sokkal el a két említett mögött, „töltelékanyag” csak jelzésképp akad a lemezen. A klasszikus zene elemei (az An Eternity of Lies zongorás-hegedűs nyitánya hasonlóan letaglózó érzést kelt, mint a Lux Aeterna a Requiem For A Dream zárlatában) és a kórusének (Return to the Sun) ismét gazdag, szakrális hangulatot festenek, a Punishment Through Time sludge-kitérője meglepetés, és erősen a Crowbarra emlékeztet, az egyetlen komoly mellélövésnek pedig csak a furcsa Cry Out bizonyul.
Túlzás lenne azt állítani, hogy az új album a Lost Paradise-korszakhoz való teljes visszatérés, de a The Plague Within mindenképp olyan lemez, amely simán megállná a helyét a Gothic, a Shades of God vagy az Icon mellett. Igaz, hogy ma már akad jó pár zenekar, amely jobban űzi a death/doomot, mint a Paradise Lost, de a The Plague Within-nel a banda megmutatja, ki a műfaj atyja, és több mint negyed évszázados pályafutás után is képes olyan súlyos anyagot letenni az asztalra, amely teljesen egy szinten van a legerősebb pillanataikkal. Ráadásul a The Plague Within lehet, hogy csak az „új” Paradise Lost alapköve, amely majd csak az utódján fog igazán beállni és megszilárdulni, és az talán a valóban tökéletes Paradise Lost-klasszikust hozza el. És továbbra is igaz, amit Milton írt: „A pokolban is érdemes uralkodni; jobb a pokolban uralkodni, mint az égben szolgálni.”
A Paradise Lost 2015. október 29-én hozza el a pestist a solkani Mostovnába!
Felállás
Nick Holmes – ének
Gregor Mackintosh – gitár, billentyűs hangszerek
Aaron Aedy – gitár
Stephen Edmondson – basszusgitár
Adrian Erlandsson – dob
Produkció
Jaime Gomez Arellano
Számlista
1. No Hope In Sight
2. Terminal
3. An Eternity of Lies
4. Punishment Through Time
5. Beneath Broken Earth
6. Sacrifice the Flames
7. Victim of the Past
8. Flesh From Bone
9. Cry Out
10. Return to the Sun
