Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Symphony X
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2002
Játékidő: 66:57
Értékelés: 3.5/5
Ez durva elmozdulás az előző lemeztől. A gitár agresszív, a riffekben keményebb, mint valaha. Persze a fő ok a produkció, ami erősen eltakarta a billentyűk és a zenekari hangszerelések munkáját, ezzel együtt pedig Mike Pinella kivételes tehetségét. A nyitó „Inferno (Unleash The Fire)” gyönyörűen tüzesen, dinamikusan pompázatosan indul, fényes, hatalmas gitárpengetéssel, de az átvezetés után rögtön átcsap egy kemény, a fülnek egyszerű félhangos neo thrashelésbe (ezért a produkció a hibás, mert a gitárt tolja előtérbe). A lemez egyik legnagyobb újdonsága Russell Allen énekes döntése is, hogy agresszíven, rekedtesen énekel, olyannyira, hogy már az ének és a morgás határán jár. Ezt rögtön a nyitódalban hallani, és nem is ez az egyetlen ilyen szám. A refrének felé vezető átvezetésekben vagy magukban a refrénekben viszont Russell a megszokott, jellegzetes „normál” hangján énekel. Vagyis a zenekar mindent az agresszióra tett fel.
Persze nem lehet folyton ugyanazt csinálni. A banda újításokkal kísérletezik, és ezen az albumon a Symphony X nagyon dühösen szól, még soha nem hallottuk ilyennek! Minden teljesen alá van rendelve a végletekig vitt gitárzúzásnak és a szupszonikus száguldásnak a gitároktatás skáláin át. Az „Accolade III” az egyik olyan szám, ahol a zenekar középutat keres a dallam és az agresszió között! Tekintve, hogy a „Five – The New Mithology Suite” azon egyedülálló, hiperdallamosan fertőző alkotások egyike, amely a „sovány” produkció (a basszusvonalat alig hallani!) ellenére is zeneiségében gyakorlatilag tökéletes, és ezért a progresszív metal mércéjének abszolút felmagasztosulását jelenti, még szembetűnőbb a különbség az utódjával, a „The Odyssey”-vel.
A címadó, 24 perces ep Odüsszeusz kalandjairól elsőre kissé naivnak hat. A bevezető (első rész) émelyítően karácsony előtti hangulatú filmes aláfestésre emlékeztet, mintha valamelyik „Home Alone”-ból vették volna. A dal semmiképp sem rossz, de ahhoz képest, amit a görög mitológia ihletésére például a Virgin Steele hozott ki mindkét „The House of Athreus” albumon, korántsem képes ilyen meggyőzően életre kelteni Odüsszeusz történetét. A szerzemény ugyanakkor tele van ütős passzázsokkal, dinamikus váltásokkal és persze minőségi szólókkal (utóbbi legalábbis az iskolás szempontokhoz mérten igaz).
Nem tudom, milyen szerződés köti a zenekart a kiadóhoz, de az biztos, hogy a „The Odyssey”-t túl gyorsan „kinyomták”. A dalok, a címadó és az „Accolade III” kivételével, úgy hasonlítanak egymásra, mint tojás a tojásra. Az előző lemezen éppen a kivételes kompozíciók sokszínűsége teremtett magas színvonalú atmoszférát. Ez most hiányzik. A „The Odyssey” nem sugároz olyan intenzív érzéseket és varázslatot, és a súlyát tekintve sem veszi át a „V: The New Mithology Suite” helyét. Szinte teljes egészében a szonikus gitárszólózás gyakorlására épül. Szédítő átvezetések akadnak, de hogy ezek felemeljék a hangulatot, azt ezúttal utópisztikus elvárás (a 24 perces epikus kalandot leszámítva). Így maga a produkció, amely Romeo gitárját „nullára” tolja, és a szelíd ötlethiány olyan lemezt hoz, amelyen még maradt némi alkotói tartalék. Más oldalról a „The Odyssey” fogadható fokozatos stílusváltás albumaként is. Várjuk hát meg, mit hoz a jövő.
Felállás
Russel Allen – ének
Michael Romeo – gitár
Michael Pinella – billentyűs hangszerek
Michael LePond – basszusgitár
Jason Rullo – dob
Produkció
Michael Romeo
Számlista
1. Inferno (5:32)
2. Wicked (5:32)
3. Incantations Of The Apprentice (4:21)
4. Accolade II (7:06)
5. King Of Terrors (6:19)
6. The Turning (4:44)
7. Awakenings (8:21)
8. The Odyssey (24:09)
– Part I: Odysseus Theme / Overture
– Part II: Journey To Ithaca
– Part III: The Eye
– Part IV: Circe (Daughter Of The Sun)
– Part V: Sirens
– Part VI: Scylla And Charybdis
– Part VII: The Fate Of The Suitors / Champion Of Ithaca
