Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Pendragon
Kiadó: Toff Records
Megjelenés: 1996
Játékidő: 75:45
Értékelés: 4.5/5
A Pendragon, a neoprogresszív rock melodikus vonulatának brit bajnoka ötödik stúdióalbumával, a „The Masquerade Overture”-rel karrierje egyik legjobb pillanatát hozta össze. Kereskedelmi státusza ekkoriban, főleg Közép-Európában és a volt Varsói Szerződés országaiban, lassan erősödni kezdett, otthon viszont még mindig az ismeretlenség volt a sorsuk. A zenekar főnöke, a gitármester és énekes Nick Barrett az előző lemez, a „The Window of Life” (1993) után – amely egyébként nagyon szolid munka volt, de rengeteg túlságosan is nyilvánvaló hangzásbeli kapcsolódás nyomta a hetvenes évek bizonyos progresszív rock klasszikusaihoz – úgy döntött, hogy kicsit kevésbé hallgat a múlt zenei mércéire, és jobban bízik a saját szerzői fantáziájában. Ez jót tett a „The Masqureade Overture” hangzásának, ahol az egyes szekciók sokkal eredetibben szólnak, bár még mindig jól érezhető, hogy a prog rock „aranykorának” melyik zenekarai hatottak a legjobban Nick szerzői stílusára.
Barrett, aki régtől fogva a zene és a szövegek fő szerzője, a „The Masquerade Overture” kovácsolásakor úgy döntött, hogy maximálisan kihasználja régi billentyűs cimborája, Clive Nolan (Arena, ex-Shadowland) tehetségét, így nem meglepő, hogy az album talán a zenekar történetének legjobb szimfonikus hangszereléseit tartalmazza. A két remek zenész szokás szerint a komplex harmóniák és a szimfonikus aranzsmanok központi alkotója, a változatos ritmikai finomságok megalkotásában pedig a basszusgitáros Peter Gee és a dobos Fudge Smith is fontos szerepet játszik.
A „The Masquerade Overture”-t – mint az összes kilencvenes évekbeli Pendragon-albumot – kifejezetten pozitív, könnyed hangulat jellemzi, vagyis ebből a szempontból mindig is sokban különböztek a progresszív rock új hullámának hasonló zenekaraitól, amelyekhez a sötétebb, ambientesebb motívumok álltak közelebb. Barrett éneke, amely talán éppen az a kulcstényező, ami eldönti, hogy valakinek bejön-e a Pendragon vagy sem, sosem tartozott az erősségei közé, annál jobb viszont gitárosként, aki Dave Gilmour (Pink Floyd) erős hatása alatt játszi könnyedséggel sző és fejleszt ötletes variációkat és melankolikus szólókat. Ebben remekül kiegészíti Nolan billentyűs birodalma, az egyes dalok pedig szinte szétfeszülnek a gazdag, szimfonikus hangszerelések súlya alatt. A Pendragon mindig is a fülbemászó dallamok mestere volt, és ez most sincs másként.
Az album a címadó, szakrális hangulatú instrumentálissal indul, amely orkesztrális, neoklasszicista nyitány rengeteg mellotronhullámzással és drámai, operettes vokális harmóniákkal. Az egész ambient szempontból erősen emlékeztet egy tragikus sorsú klasszikus zeneszerzőről szóló történelmi dráma kísérőzenéjére. Az „As Good As Gold” mind a szövegét, mind a vidám hangszerelését tekintve szinte olvad a pozitivizmustól, ezért olykor biztosan kicsit olcsónak hat. A „az anyja mindig azt mondta, hogy jó, mint az arany” stílusú sor jobban illene valamelyik hagyományosan patetikus amerikai zenekarhoz, mint az örök angol cinikusokhoz Nolan úr vezetésével. Hangszeres oldalról viszont semmit nem lehet felróni ennek a dalnak, mert tiszta virtuóz mese. A hatalmas billentyűs variációkat kivételesen mívesen szövik át a finom gitárfutamok, a csúcspont pedig a vidám refrén az említett sorral.
A kiváló „Paintbox” című eposz a rusztikus színezetű szimfonikus hangszerelések révén kissé hagyományosabb, „viktoriánus” angol hangulatot hordoz a Genesis-klasszikus, a „The Musical Box” stílusában, miközben a drámát lassan Barrett tisztességesen megharmonizált éneke emeli. A slide gitáros futamok tovább fokozzák a melankolikus légkört, a komplex hangszeres részek pedig, amelyekben Nolan gasztronomikus billentyűs szólói uralkodnak, gondoskodnak az epikus fenség végső diadaláról. A rövid, kissé naiv, zongorás ballada, „The Pursuit Of Excellence”, amelyben Barrett az őseit dicsőíti, akik „a betevő falatért” Amerikába utaztak dolgozni (ehhez a témához korábbi szövegeiben is többször visszatért), az album újabb kifejezetten ünnepélyes és pozitivista pillanata.
A következő eposz, a „Guardian Of My Soul” a „The Masquerade Overture” egyik legjobbja, hiszen komplex, de dallamos gitárvariációk és váratlan ritmusváltások sorát kínálja. A space rockos hangulat, amelyet a slide gitár és a zongora közötti finom harmóniák teremtenek, kissé a legendás Nektar valamelyik korábbi művére emlékeztet. Az orgonás variációk hamarosan világos, határozott légkört teremtenek, amely az idealista szöveggel – bibliai utalásokban sincs hiány – leginkább a Yesre húz. Az egyes hangszerelésekben némi újhullámos elem is felfedezhető, egyenesen a nyolcvanas évekből átemelve. Barrett gitárja és Nolan billentyűs birodalma szólópárbajai pedig megint igazi fülgyönyör. A kompozíció teljes hangulata egy mesére vagy fantáziautazásra emlékeztet rövidebb, közbeékelődő rémálmokkal, de happy enddel.
A „The Shadow” zongoraelégiaként indul, Oliver Twist vagy David Copperfield korából. A mellotron hatalmas orkesztrális hangszerelései lassan építik az ünnepélyes légkört, miközben Barrett a kísérő vokálok bőséges segítségével igyekszik tökéletes drámát teremteni. Idővel romantikus-pasztorális ambient bontakozik ki, amelyben az akusztikus gitár is fontos szerepet kap, bár ismét Nick gitáros mesteri megoldásai és Nolan agyafúrt szintetizátoros alkotásai emelkednek ki a leginkább. Nick talán tényleg nem a neoprogresszív rock legeredetibb gitárosa, de a gazdag, dallamokkal telített harmóniák igazi mestere, vagyis egyetlen szólóval is el tud mesélni egy egész „történetet”. Ennek a szerelmes-fantasztikus dalnak a diadalmas zárása hiteles, a lehető legepikusabb Pendragon-stílusban született.
A záró eposz, a „Masters Of Illusion” szintén az album csúcsai közé tartozik, mert ezeknek az angol neoprogresszív bajnokoknak minden legjobb hangzásbeli elemét egybesűríti. Most is a bevezetőben lassan építik a drámát, majd ugrásszerű átmenet következik egy ritmikailag komplex szekcióba, számtalan háborgó, egymást kiegészítő gitáros-billentyűs variációval. Nolan szintetizátoros futamai sokban emlékeztetnek a Pendragon korai változatára, vagy akár a korai Marillionra, amitől a későbbi albumokon érthető módon igyekeztek a lehető legjobban eltávolodni. A záró részben, a Pink Floyd „aranykorának” stílusában női többszólamúságot is bevetnek, ami tovább fokozza és elmélyíti a fenséges hangulatot. Ezt a megoldást még nagyobb lendülettel ismétlik majd meg a következő albumon, a „Not Of This World”-ön (2001). Bár a kompozíció csaknem 13 perces, egyetlen unalmas pillanatot sem találni benne. Ebből a szempontból a Pendragont soha nem lehetett megróni, és az album szinte ideális módon zárul.
A Pendragon a „The Masquerade Overture” című lemezzel karrierje egyik csúcsát hozta össze, hiszen ez a legjobb teljesítménye a kilencvenes évek három stúdióalbuma közül. Nicknek, Clive-nak, Peternek és Fudge-nak sikerült valahogy kiszabadulniuk a hetvenes évek prog-örökségének terhe alól, és olyan lemezt készíteniük, amilyet már az előző két stúdióalbumon is szerettek volna, csak ehhez mindig hiányzott a szerzői önállóság. A zenekar népszerűsége Kelet-Európában, főleg Lengyelországban, ahol manapság szinte sztárstátuszt élveznek, a „The Masqureade Overture” után az egekbe szökött, otthon viszont – a legtöbb neoprogresszív társukhoz hasonlóan – sajnos továbbra is „kicsi” és viszonylag ismeretlen banda maradtak.
Felállás
Nick Barrett – gitár, ének
Clive Nolan – billentyűs hangszerek
Peter Gee – basszusgitár
Fudge Smith – dobok
VENDÉGÉNEKESEK:
Tracy Hitchings – kísérő ének
Tina Riley – kísérő ének
Anthony Plowman – kísérő ének
Gwen Ross – kísérő ének
Simon Clew – kísérő ének
Produkció
Pendragon
Számlista
1. The Masquerade Overture (3:03)
2. As Good As Gold (7:15)
3. Paintbox (8:39)
4. The Pursuit Of Excellence (2:37)
5. Guardian Of My Soul (12:41)
6. The Shadow (9:55)
7. Masters Of Illusion (12:51)
