Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Hawkwind
Kiadó: Cherry Red Records
Megjelenés: 2016
Játékidő: 58:30
Értékelés: 4.5/5
A „The Machine Stops”, az angol spacerock-veterán Hawkwind huszonhatodik stúdióalbuma olyan konceptalbum, amelyet ezúttal E.M. Forster azonos című, látnoki sci-fi klasszikusa ihletett. Az 1909-ben írt történet – ha nem egyenesen prófétai – egy disztópikus jövőt vizionál, amelyben az emberiség földalatti cellákba zárva él, és már csak képernyőkön, személyes kijelzőkön keresztül érintkezik egymással. Minden szükségletüket egy mindenütt jelen lévő, óriási gép alakját öltő mesterséges intelligencia irányítja és elégíti ki, a gép pedig az összes képernyőt egyetlen hatalmas konglomerátumba fűzi össze, ám idővel romlani kezd az állapota, miközben általános pánik tör ki. Forster remekműve már a huszadik század elején figyelmeztetett az elszigetelődés, a számítástechnikához való túlzott kötődés veszélyeire és az emberiségre gyakorolt végzetes hatásaira. A konceptalbum nyitánya mélyen a föld alatt játszódik, ahol egy maroknyi ember mindenáron a felszínre akar jutni, miután kezdik felismerni, hogy a gép (és vele az egész rendszer) felmondta a szolgálatot, és közben felmerül az alapvető kérdés: utópia vár-e rájuk odafent, vagy csak még egy disztópia.
A Hawkwindnek rengeteg tapasztalata van az efféle sci-fi projektekkel még az „aranykorból”, amikor Michael Moorcock kultikus íróval (az „Eternal Champion” és az Elric-saga a sci-fi klasszikusai közé tartozik) és Robert Calvert énekes-költővel dolgoztak együtt. Most is sikerült – néhány kisebb kitérővel, mint például a pszichedelikusan fura „Yum-Yum” – az egyes dalokat úgy összekötniük a szövegekkel, hogy azok a „The Machine Stops” koncepciójává álljanak össze. Az album stílusában erősen emlékeztet néhány, a múlt század hetvenes éveinek közepén készült munkájukra, vagyis a klasszikus Hawkwind-hangzás – homályos elektronikus effektek, blues- és hard rock-gitárbetétek, protopunk ritmikai árnyalatok és pszichedelikus énekmegoldások – szinte végig jelen van, bár ezúttal lemondtak az avantgárdabb improvizációkról. Nem is kell hozzá spacerock-tudósnak lenni, hogy a lemez az experimentális zene vagy a progresszív rock rajongójának már az első hallgatásra a bőre alá kússzon.
A Hawkwind űrhajós-legénysége a legutóbbi stúdióalbum, az „Onward” (2012) óta két jelentős változáson ment keresztül. A hosszú ideje velük játszó billentyűs, Tim Blake, akit a Gong minden rajongója is jól ismer, távozott. A helyére Dead Fred ugrott be, de a „The Machine Stops” billentyűs témáinak nagy részét maga a Hawkwind űrhajó kapitánya, Dave Brock játszotta fel. Az új, kiegészítő basszusgitáros Haz Wheaton lett, a „régi gárdából” pedig Brock mellett Richard Chadwick dobos, Niall Hone basszusgitáros/billentyűs és Mr. Dibs énekes maradt. Utóbbi időnként úgy szól, mintha a néhai Robert Calvert reinkarnációja lenne, és ez az egyik fő oka annak, hogy az albumról nem hiányzik a retró íz. A „The Machine Stops” a klasszikus Hawkwind-recitálként ható „All Hail The Machine”-nel nyit, amit a „The Machine” nevű spacerock-kataklizma követ, és a hosszú ideje hűséges rajongókat egy pillanat alatt lenyűgözi majd. Az egyik legérdekesebb kísérlet a pszichedelikus „Hexagone”, amelyet az új billentyűs, Dead Fred énekel és játszik fel. A hangja kissé a néhai Richard Wrightra emlékeztet, és az egész amúgy is erősen a korai Pink Floydot idézi, akik a hatvanas évek végén a Hawkwind, illetve Brock fő példaképei voltak.
A „Living On Earth”, amelyben ismét a Brock–Chadwick–Honne trió ragyog, ezzel szemben úgy szól, mint valami elfeledett hetvenes évekbeli klasszikus, még a rövid, mókás country-betét ellenére is, amely hamarosan átadja a helyét a homályos elektronikus textúráknak és a barázdált gitárvariációknak. Kétségtelen, hogy ez a remek szám felkerül majd a jövőbeli koncertprogramok listájára. Az instrumentális „The Harmonic Hall”-t teljes egészében Honne basszusgitáros játszotta fel, és keleties ambientje, arab skálái miatt erősen emlékeztet néhány hasonló, Calvert-korszakbeli megoldásra (eszünkbe jut a klasszikus „Assassins of Allah (Hassan I Sahba”)). Az „A Solitary Man” kislemezként is megjelent, ami nem meglepő, hiszen ez az album legkereskedelmibb száma, szokatlanul dallamos refrénnel. Nem éri el az olyan örökzöldek szintjét, mint a halhatatlan „Silver Machine”, de arra azért jó emlékeztető, hogy a Hawkwind-„űrlények” még mindig képesek olyan dalt írni, amely a családi autórádióba is megfelel.
A Dave Brock vezette, kihalhatatlan Hawkwind űrhajós-legénység a „The Machine Stops” című albummal az egyik legjobb lemezét készítette el a klasszikus korszak (a múlt század hetvenes évei) lezárulta után. Hallgatása mindenkinek örömet szerez majd, aki régóta kitart mellettük, és a spacerock gurmandjainak is, nagy elégedettséggel tölt el pedig, hogy a megkeményedett veteránoknak még mindig sikerül olyan albumot csinálniuk, amely kétségkívül a 2016-os progrock-termés legjobbjainak legfőbb esélyesei közé tartozik. Akik pedig a zene mellett alaposan elmélyednek a szövegekben is, azok a „The Machine Stops” hallgatása közben biztosan szánnak majd időt arra, hogy elgondolkodjanak: nem volna-e okosabb a pénzt egy londoni Hawkwind-koncertjegyre félretenni, mint a legújabb „okostelefonra” kiadni.
Felállás
Dave Brock – ének, gitár, szintetizátor
Richard Chadwick – dob
Mr Dibs – ének, basszusgitár
Niall Hone – basszusgitár, szintetizátor
Dead Fred – billentyűs hangszerek
Haz Wheaton – basszusgitár
Produkció
Hawkwind
Számlista
1. All Hail The Machine (3:23)
2. The Machine (4:38)
3. Katie (0:55)
4. King Of The World (2:51)
5. In My Room (3:42)
6. Thursday (4:09)
7. Synchronised Blue (5:24)
8. Hexagone (4:51)
9. Living On Earth (6:27)
10. The Harmonic Hall (4:55)
11. Yum Yum (1:03)
12. A Solitary Man (5:03)
13. Tube (4:28)
14. Lost In Science (6:32)
