Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Van Der Graaf Generator
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1970
Értékelés: 4.5/5
A Van Der Graaf Generator az a zenekar, amely a mai napig felbolygatja a kedélyeket látnoki albumaival, amelyek tele vannak összetett progresszív rock himnuszokkal, lírai betekintést adnak az emberi lélek bonyolultságaiba, és számos komor víziót tartalmaznak a közeli jövőről. A King Crimsont leszámítva, a populáris zene történetének új fejezetét lángra lobbantó „fáklya” fő hordozóit, abban az időben (még) nem akadt olyan progresszív rock zenekar, amely felvehette volna a versenyt az elektromos vezetők, a fizika és a metafizika rajongóival – azzal a csapattal, amely a rock, a jazz és a klasszikus zene elemeinek szokatlan, megalkuvást nem ismerő keverékével derekasan sokkolta az akkori zenei közösséget. Az éppen csak magához tért a hippik „béke és szeretet”-illúzióinak összeomlásából, és kezdett ráébredni a szürke hétköznapokra és a „Big Brother” vaskeze alatt váró közeli jövőre. A Van Der Graaf Generator zenéje és szövegei ennek megfelelően gyakran brutálisak, cinikusak, futurisztikusak és apokaliptikus hangvételűek voltak. Egy kritikus egyszer azt mondta, hogy az ördög valószínűleg nagyjából ilyen zenét csinálna, ha lenne saját bandája. Ezzel a „generátorok” az új popzenei korszak egyik fő előhírnökeivé váltak, és gyakorlatilag legalább egy évtizeddel megelőzték a későbbi zenei trendeket – ez az egyik fő oka annak, hogy a zenekart ma nemcsak a progresszív rock számos rajongója tiszteli, hanem olyan extrém műfajok kedvelői is, mint a metal és a punk.
Akkoriban azonban, mielőtt megjelent a második albumuk, a szarkasztikusan „The Least We Can Do Is Wave To Each Other” címre keresztelt lemez, valószínűleg senki sem számított arra, hogy valaha még visszatérnek (ez az évek során afféle hagyományukká vált). A meglehetősen pszichedelikus hangulatú debütalbum, a „The Aerosol Grey Machine” (1969) megjelenése után – amelyet eredetileg Peter Hammill, az énekes, valamint a zene és a szövegek fő szerzője szólólemeznek szánt – ugyanis a megalakulásuk óta eltelt időben immár a második feloszlás következett, és csak hajszálon múlt, hogy végleg elmerülnek a homály tengerében. A srácoknak szerencséjük volt, hogy szerződést kötöttek Tony Stratton-Smithszel, a Charisma kiadó főnökével és a progresszív rock nagy mecénásával (az ő „védencei” közé tartozott többek között a Genesis, a Lindisfarne és a String Driven Thing is), ami elég motivációt adott nekik ahhoz, hogy némileg átalakult felállásban és jócskán megváltozott hangzással térjenek vissza. A pszichedelikus kísérletezőkből a progresszív rock nagyhatalmai közé vezető útjuk éppen ezen az albumon indult el, amely évekre meghatározta a hangzásukat.
A zseniális Peter Hammill teljesen egyedi és különleges hangja az a tényező, amelyen általában az dől el, hogy valakinek tetszik-e a zenekar, vagy sem. Költői éneklésmódjával, gyakran a dallamos tonalitáson kívül, a magas és mély részek, vagyis az epikus és a brutális szakaszok számtalan váltogatásával a progresszív rock egyik legjobb énekesévé és szövegírójává küzdötte fel magát, aki időnként akusztikus gitárt is a kezébe vett (az elektromoshoz csak évekkel később szokott hozzá). A VDGG zenéjének egyik nagy sajátossága, hogy nagyon kevés teret ad a gitárnak, amelyet többnyire David Jackson szaxofonja helyettesít, akinek ez volt az első albuma a zenekarral. Jackson egy szemvillanás alatt a páratlanul egyedi hangzásuk egyik kulcselemévé vált. Az eredeti basszusgitárost, Keith Ellist Nic Potter váltotta, aki azt a kevés elektromos gitárt is játssza, ami egyes részeken felbukkan. Nic zenekari pályafutása szintén rövid lesz, mert a VDGG a basszusgitárt hamarosan Hugh Banton billentyűin található basszuspedálra cseréli. Utóbbi a melotronon és a Hammond-orgonán nyújtott művészkedéseivel gyakran ő felel a „fény” és a „sötétség” kontrasztjáért a zenéjükben. Nem szabad megfeledkezni a remek jazzdobosról, Guy Evansről sem, a zenekar egyetlen tagjáról, aki a VDGG összes albumán együtt játszott Peterrel. Peter költészetének nagy része szarkasztikus bírálata a háborúk értelmetlenségének, a technológiai fejlődéssel való visszaélésnek, valamint az örök emberi tévelygéseknek és az ismeretlen utáni vágyakozásnak.
A zenekar új arculata már a nyitó remekműben, a „Darkness (11/11)”-ben életre kel, amely Peter sötét jövőről, illetve küszöbön álló apokalipszisről szóló számos víziójának az első (szerencse, hogy a zárójelben lévő dátum nem 9/11, különben Amerikában most valószínűleg betiltanák az album árusítását). Az egész nagyon titokzatosan és sötéten indul, billentyűkön megszólaló szélzajjal, majd fenyegető építkezés következik zongorán és ütőhangszereken, ami tovább fokozza a feszültséget. Idővel belép Peter drámai éneke, amelyhez egy remek szaxofon-passzus csatlakozik, drámai, epikus harmóniát teremtve. Peter olykor a végsőkig feszíti a hangját, és teljesen dühödten, már-már gonoszul cseng. Később kiváló hangszeres rész jön, ahol billentyűk, szaxofon és zongora rétegei keverednek, fokozva a teljes káosz és pusztulás érzetét. Jackson szaxofonja, amelyhez kísérőként trombita és pokoli dobátvezetések társulnak, olyan különös hangulatot kölcsönöz a számnak, mintha valami eszelős terrorista táncolna egy kiégett romhalmaz közepén.
A VDGG végig hihetetlen érzékkel lavírozik a lenyűgöző szépség és a nyers brutalitás között. Ezt bizonyítja az ezoterikus-utópisztikus szimfonikus eposz, a „Refugees” is, amely a zenekar gyengédebb oldalát mutatja meg, egy fénysugarat engedve a komor jövőbe. Leírhatatlan melankólia és epikus fenség keveredik benne végig, amelyet a billentyűk, a fuvola és Peter hangjának gyönyörű színe közötti hihetetlen harmónia teremt meg – ezúttal a legmagasabb fekvésben. Banton közben gyönyörű alapot épít klavineten és melotronon. A középső részben kiváló jazzes dobátvezetés érkezik, majd diadalmas és melankolikus fő refrén következik, ahol az ének mellett egyszerre zendül meg a Hammond-orgona, a melotron és a szaxofon. A VDGG ekkor éri el legromantikusabb pillanatát. Idővel Peter hangja mellé gyönyörű, epikus kórusharmóniák csatlakoznak, amelyek hihetetlen melankóliát és szabadságvágyat sugároznak. Minden bizonnyal az egyik legszebb daluk, amelynek szövege egyben Peter bírálata minden totalitárius rendszerről. Kevés olyan énekes van, aki ennyiféle érzelmet képes megidézni egyetlen dalban.
A „White Hammer”, amely az inkvizícióról és a boszorkányüldözésről mesél, a VDGG újabb klasszikusa. Hammond-orgona dübörgése jelzi a kezdetét, majd Peter brutális éneke vezet be minket a rémisztő hangulatba. Az egyes részek folyamatosan ingadoznak a nyugodt és az energikus között, amikor a szaxofon és a ritmus között igazi pokoli kataklizmák törnek ki. Rengeteg kontrasztból álló kompozícióról van szó. Az egyik oldalon magasztos epikusság, a másikon brutális jazzes kitörések, amelyek drámaiságát tovább növeli a melotron rétege és Peter már-már mániákus éneke. A dobátvezetések és néhány torzított gitárfutam a szaxofonnal és a billentyűkkel kombinálva a korához képest hihetetlenül keményen szól. Az utolsó részben igazán borzongató (és rendkívül meggyőző) hangulat alakul ki, szinte mint valami pszichedelikus horrorfilmből, amit a hosszú jazzimprovizáció idéz elő. A káosz és a teljes elsötétülés érzetében akár a King Crimson „Devil’s Triangle” című remekművével is felveheti a versenyt.
A „Whatever Would Robert Have Said”, amelyet a Manhattan-terv atyjának, Robert Oppenheimernek ajánlottak, és amelynek szövege az emberiség teljes nukleáris megsemmisítésének fenyegető veszélyére utal, egy újabb rendkívül összetett, apokaliptikus-pokoli csemege. Egy viszonylag ártatlan billentyűs bevezető után, amelyhez idővel dobátvezetések és egy fenyegető szaxofon társul, igazi sámándobolás-szerű ritmus lép be, amelyet Peter hangja (amely az elején teljesen narratív jellegű) gyorsan lecsendesít. A háttérben hallani Potter szándékosan hamis elektromos gitárját is, amelyhez kontrasztként Peter akusztikus gitárja csatlakozik, inkább lazító hangzásdíszítésként. A szaxofon fő, megőrjítő motívuma a mániákus ének mellett tényleg olyan, mintha maga Mefisztó találta volna ki. Hirtelen érdekes jazzimprovizáció kezdődik, amely valóságos csatává fejlődik a hangszerek között, főként az elektromos gitár, a szaxofon és a billentyűk között. Az egyes akusztikus betétek ellenére a szám lefolyása soha nem nyugszik meg teljesen, a vége pedig meglehetősen kataklizmikusra sikerül.
A zenekar világosabb oldala ismét életre kel az álmodozó balladában, az „Out Of My Book”-ban, ahol David fuvoláján és Peter akusztikus gitárján egy romantikus motívum uralkodik. Az egészet nyugodt, költői ének vezeti, amely a legkevésbé sem hasonlít arra a brutalitásra, ami az előző szerzeményében uralkodott. Hugh billentyűrétegei szintén rendkívüli érzékkel vannak lefektetve. Az album összes száma közül ez hasonlít a legkevésbé a VDGG új arculatára, illetve ez áll a legközelebb a pszichedelikus múltjukhoz. Az akusztikus gitáron, fuvolán és többszólamúságon megszólaló, folk rockkal fűszerezett fő motívum elbűvöl mindenkit, aki azt állítja, hogy a zenekar szövetkezett az ördöggel, és a hetedik mennyországba repíti őket. Személy szerint nagyon élvezem ezt a kontrasztot fény és sötétség között, amelyet az ilyen „lazító” darabok visznek a zenéjükbe.
A záró remekmű, az „After The Flood”, amelyben vastag basszusvonal, fenyegető billentyűk és akusztikus gitár vezet be minket az emberi tévelygések és a természetes egyensúly kigúnyolásának végső epilógusába, újabb olyan darab, amely kiszámíthatatlan és összetett természetével elállítja a lélegzetet. Peter megint abban a bizonyos énekes elemében van, amikor nem tudod, mikor váltja fel az epikusságot a brutalitás. A nyitótempó meglehetősen nyugodt, amíg be nem lép a dobokon a pokoli menetelés és a fel-felhangzó, kísértetiesen zúgó Hammond-orgona. A háttérben időnként mennydörgés zaja hallatszik. Az epikus központi motívum, amelyet cinikus ének kísér, és amely a végső apokalipszist, valamint a világ emberi szennytől való megtisztulását énekli meg az „egyetemes özönvíz” által, talán Atlantisz pusztulására is céloz. A pokoli villanások a szaxofon, a basszus és a zúgó orgona átvezetésein át folytatódnak, magas szimfonikus színvonalat alkotva, homályos jazz morzsáival keverve. A második részben rendkívül ízléses jazzimprovizáció érkezik, amelyben David fuvolaszólója ragyog. Ezután még egyszer megismétlődik a pesszimista fő refrén, ahol diadalmasan zengenek a szaxofonok, az orgona és Peter szarkasztikus éneke. Aztán jön még egy rémálomba illő hangszeres kataklizma, amely valóságos özönvízzel ér véget: ezt egy akusztikus gitárpasszus, a basszus berregése és a szándékosan robotizált ének effekten át betörő hangja jeleníti meg (nagyjából a King Crimson „21 Century Schizoid Man” című klasszikusának stílusában), amely az élővilág végső robotizációját, a Mátrix születését mutatja be. A legvégén pedig még egyszer megismétlődik az az epikus fő motívum, amely az emberiség jövőjének végét jelképezi. Nem éppen optimista hangulatú lezárása az albumnak, de az igazat megvallva a VDGG-től mást várni már-már utópisztikus lett volna.
A „The Least We Can Do Is Wave To Each Other” lemezzel a VDGG megalkotta számos klasszikus albumának első darabját, a korai progresszív rock igazi remekművét. És bár még nem érték el rajta azt a hihetetlen érettségi szintet, amelyet a következő lemezükkel majd igen, megdöbbentő teljesítmény, messze megelőzi a korát, és komor látnokiságával a mai napig nem szűnik meg lenyűgözni. Ez az album egyben az a kulcsfontosságú pillanat, amikor a VDGG meghatározta a felismerhető hangzását, és fejlődésének döntő fokára jutott, hiszen óriási előrelépést jelentett a viszonylag átlagos debütalbumhoz képest. A VDGG egy csapásra a korai progresszív rock fejlődésének egyik fő és legizgalmasabb nagyhatalma lett. Bár zenéjük nagy része messze volt attól, hogy azonnal befogadható legyen, az album megjelenése után elkezdtek gyűjteni egy légiónyi rendkívül hűséges rajongót, akik tudták értékelni a haladó víziókat. A „The Least We Can Do Is Wave To Each Other” egyike azoknak az albumoknak, amelyek bizonyos értelemben legalább tíz évvel megelőzték a korukat. Hammill a következő évben a zenekart a lehetőségei végső határáig hajtja, és a következő két remekművel a VDGG örökre beírja magát a halhatatlanok közé.
Felállás
Peter Hammill – ének, akusztikus gitár
Nic Potter – basszusgitár, elektromos gitár
Hugh Banton – orgona, zongora, vokál
Guy Evans – dobok és ütőhangszerek
David Jackson – szaxofon, fuvola, vokál
VENDÉGZENÉSZEK:
Gerry Salisbury – kornett a „White Hammer” című számban
Mike Hurwitz – cselló a „Refugees” című számban
Producer
John Anthony
Számlista
1. Darkness (11/11) (7:27)
2. Refugees (6:22)
3. White Hammer (8:15)
4. Whatever Would Robert Have Said? (6:17)
5. Out Of My Book (4:07)
6. After The Flood (11:28)
Az album hossza: 43:56
Bónuszdalok az újrakiadásról (2005):
7. Boat of millions of years (3:50)
8. Refugees (single version) (5:24)
