Szerző: Sandi Sadar Šoba
Előadó: Mastodon
Kiadó: Reprise Records
Megjelenés: 2011
Játékidő: 53:01
Értékelés: 4.6/5
Négy lemez után egyértelművé vált: a Mastodon kimerítette univerzuma létezésének őselemeit. Izzó világuk megszilárdult, az eredeti, ős-alkotómágma kihűlése után pedig a csiszolás és faragás korszaka jött el. Nevezheted ezt fejlődésnek vagy öregedésnek – válaszd, amelyik jobban tetszik –, de az tény, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellette: az atlantai négyes képes új koncepciókat kitalálni a saját önképére anélkül, hogy közben lényegtelen locsogásban vesznének el!
Amikor a The Hunter először pörgött a lejátszómon, kiderült, hogy a jelenleg legtermékenyebb sludge-zenészek négylevelű lóheréjének szívében (ha nem is a legjobbak, a tökéletesség definíciójához mindenképp közel állnak) még mindig kimondatlan versszakok és eljátszatlan harmóniák óceánja hullámzik, egymásba kapaszkodva, és mérgező voltuknál fogva olyan átkozottul táncra csábítanak és a varázsuk alá kerítenek, hogy a samanok és a fekete misés varázslók légiói is megirigyelnék. Muszáj hangsúlyoznom, hogy az első pillanattól fogva egyszerűen elbűvölt a szépség, amely felbőgött a hangszórókból, és betöltötte képzeletbeli béke- és nyugalomvilágom minden zugát?
De haladjunk szépen sorjában. Tény, hogy a The Hunter az atlantai metálvagányok különleges termékeinek csodálatos ötödik gyermeke. Ha a Crack The Skye után meggyőződésed volt, hogy már semmi sem mondható el úgy, hogy ne rontaná el az ezotéria és a misztikus manna ízlelésének édes utóízét – azt, amivel a füled táplálkozott, miközben a füst és tiltott szerek illékony keverékében felolvadt a lelked –, most nem kell attól tartanod, hogy üres kézzel maradsz. A The Hunter az elődje méltóságteljes folytatása. És ha a Crack The Skye Dailor idő előtt elhunyt nővérétől, Skye-tól búcsúzott, a The Hunteren is érezni a sötétség, a búcsú és – igen – a zseniális lelki vigasz nyomát. Az új lemez Hinds búcsúja a bátyjától, aki vadászat közben halálos balesetet szenvedett éppen akkor, amikor a pokoli négyes az új album felvételein és megalkotásán dolgozott. Tragédia, amelyből mi, a voyeurizmusra és a sajátos mastodoni nekrofíliára örökké éhes rajongók vigaszt meríthetünk.
A lemez a Black Tounge kiváló riffjeinek pávafarkával nyit, amely kijelöli az irányt, amerre ezúttal a szenvedélyes pusztulás vonata robog – felesleges kacatok, progresszív túlzások nélkül, a Blood Mountain vagy a pokolian zseniális Leviathan megszokott Mastodonjához képest lecsupaszítottabb, de megdoppingoltabb változatban, kevesebb torokhangú oratóriummal. A klasszikus nagyszerű dolog, a Curl The Burl hallatán pedig libabőrös leszel, mintha ugyanabba a fazékba öntöttek volna egy jó adag Ozzyt, Queens Of The Stone Age-et, Kyusst és szteroidra kötött Led Zeppelint.
Az albumon pszichedelikus, floydos pillanatokból is kijut, a hosszú, negyedórás nyávogás helyett pedig a dalok hossza az egészséges három perc körül mozog, vagy csak egy kicsit több. Konzervatív, de egyáltalán nem fölösleges nyúlás a harmónia más definíciói felé. A szexi kombináció, amely következetesen és határozottan lemond a keményhangzásról, de semmiképp sem a különös optimizmusról és életerőről, a Blasteroid című dalban is folytatódik, valamint a Stargasm kivételesen simogató feszültségében. A Mastodon ezúttal nem egy átfogó koncepcióra koncentrál, hanem tizenhárom megállón vezet végig, amelyek vázlatos egyszerűségükben ütős és gyönyörű fényképek az intim világukról és álomképeikről.
A régi sci-fi filmek iránti csodálat és rajongás szintén része ennek a kivételes világnak, amelyben magányos polipok sétálnak (Octupus Has No Friends), amelyben nehéz pillanatok és depressziók szegeznek a földhöz (All The Heavy Lifting), és még sorolhatnánk. A címadó The Hunter a The Last Baron élét és fájdalmát hordozza. „Through fire embers glow / Haunted I lift the stone / Letting go your spirit flies.”A lélek elhagyja a világot, és elpárolog az evilági élet párhuzamos univerzumába, a talány pedig láthatatlan marad, vigaszul minden gyászolónak e földön. Béke és kimondott fájdalom tölti meg a szívet, a teljes megadás zúgását pedig Hinds eddigi egyik legjobb szólója mondja ki. A The Hunter Hinds mantrája és lelki tapasza, hivatalból viszont mi, többiek is részesülhetünk belőle …
Ha korábban azt állítottam, hogy az új lemez alapjában véve afféle nem-koncepciós elsőlemez, amely teltebb tüdővel lélegzik, a hallottak teljes spektrális elemzése után azt is megerősíthetem, hogy érett zenei termék, amelytől a régi rajongók mellett jóllakik és elégedett lesz mindenki, aki a Blood Mountain dallamosabb pillanataiban megérezte a tápláló potenciált. Csakhogy a lelki univerzum csúcsaira ezúttal azonnalibb a kapaszkodás, inkább hasonlít a modern technikai segédeszközökkel űzött hegymászásra, mint az úttörő, fáradságos robotra, amelynek csak kevés kiválasztott vagy önjelölt messiás nőtt fel.
A dolognak van egy további vonzereje is: ez az első lemez, amelyen meghallgathatod Brann Dailor, a tehetséges és ihletett dobos kompozíciós mesterművét és hangját, a Mastodon pedig előkelő vendégekről is gondoskodott, akik még jobb hangzást adnak a lemeznek. A Spectrelighton a Neurosis énekese és gitárosa, Scott Kelly csatlakozik az őshonos torkokhoz. A tizenhárom dalból álló sorban egyszerűen nincs korhadt, rothadt darabka, amelytől az egész kártyavárként összedőlhetne, és amelyen keresztül a szkeptikusok és a saját nagyságukba szerelmes mizantrópok a lelkesek közé hinthetnék a kétely és a meggondolatlan ellenvetések büdös gyomját. Mégis tény, hogy ennek a mastodonok és a rég kihalt szörnyetegek őskori, megalomán csatáinak világába tett útnak a stílusa közelebb áll a barokkhoz és a reneszánsz cifraságokhoz, a kevésbé eredendő esztétákéhoz, mint egy füstös barlang falfestményeihez.
https://www.youtube.com/watch?v=f3LLX9ThXjI
Felmerülhet hát a kérdés: vajon a The Hunter mesterséges képződmény, amellyel a Mastodon megmutatja, hogy egyszerűen megteheti, és képes megszegni a saját gravitációs terének törvényeit, vagy egyszerűen új korszak, új epocha kezdődött a szellemi és zenei kivirágzásukban. Mindenesetre a kiváló gitárfragmentumokból álló kollázsban és a sűrű kompozíciók stukatúráiban minden úgy van, ahogy lennie kell. A dallamosság legyőzi a diszharmonikus morbid vágyat. Az élet legyőzte a halált, az új protouniverzum születése pedig új évek ígéretét hordozza az ismeretlenbe – felesleges korlátok, általános koncepciókba kapaszkodás és tömegek elvárásai nélkül. Az új út a halhatatlanságba gránitkockákkal és briliánsokkal van kikövezve, amelyeket a fiúk, vagyis a felnőtt férfiak a jövőben úgy faraghatnak, ahogy kedvük tartja, mi pedig reméljük, hogy még sok éven át próbára teszik képességeik határait. A The Hunter kétségkívül olyan lemez, amely után a szellemi falloszod még sokáig kőkeményen áll, és reméljük, hogy a következő lemeznél nem kell majd egy konténernyi viagra ahhoz, hogy újra átéljük ezt az állapotot …
Felállás
• Troy Sanders – ének, basszusgitár
• Brenn Hinds – ének, gitár
• Brann Dailor – ének, dob, ütőhangszerek
• Bill Kelliher – gitár, vokál
Vendégzenészek:
– Scott Kelly – vokál a Spectrlight című dalban
– Rich Morris – szintetizátor és billentyűk a ‘Stargasm’ és a ‘Bedazzeled Fingernails’ című dalokban
– Will Raines – szintetizátor és billentyűk a ‘The Sparrow’ és a ‘The Hunter’ című dalokban
– Dave Palmer – szintetizátor és billentyűk a ‘Creature Lives’ című dalban
Producer
Mike Elizondo
Számlista
1. Black Tongue
2. Curl of the Burl
3. Blasteroid
4. Stargasm
5. Octopus Has No Friends
6. All the Heavy Lifting
7. The Hunter
8. Dry Bone Valley
9. Thickening
10. Creature Lives
11. Spectrelight
12. Bedazzled Fingernails
13. The Sparrow
