Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Morse, Neal
Kiadó: Inside Out Records
Megjelenés: 2015
Játékidő: 52:44
Értékelés: 3.5/5
A „The Grand Experiment” az amerikai progresszívrock-ikon, énekes és multiinstrumentalista, Neal Morse (Transatlantic, Flying Colors, ex-Spock’s Beard) legújabb stúdióprojektje, amelyet a szólózenekarával vett fel. Ennek szinte egyenrangú tagja a dobos-megaloman Mike Portnoy (Transatlantic, The Winery Dogs, ex-Dream Theater) és a gitárvirtuóz Randy George (Ajalon). A három virtuóz mellett Morse zenekarában még Eric Gillette gitáros és Bill Hubaeur billentyűs játszik, akik sikeresen tartják a lépést tapasztaltabb és ismertebb társaikkal. Neal zenekarának minden tagja fáradhatatlanul gondoskodik a gazdag vokális harmóniákról, amelyekből ezúttal is bőven akad.
A fő oka annak, hogy a „The Grand Experiment” ilyen hamar megjelent Morse nemrégiben a Transatlantic és a Flying Colors mellett végrehajtott bravúrjai után, a teljesen megváltozott dalszerzői módszer, amely lehetővé tette, hogy az albumot nagyon rövid idő alatt vegyék fel. Neal, aki az anyag nagy részét általában még a stúdióba indulás előtt megírja, pályafutása során először úgy döntött, hogy az új lemezt közvetlenül a stúdióban komponálja meg, komolyabb előkészületek nélkül, a kísérőzenekar többi tagjával, elsősorban Portnoyjal és George-dzsal együttműködve.
Az igyekezet, amellyel Neal zenekara elkészítette a „The Grand Experiment”-et, hozott néhány remek, de néhány teljesen átlagos eredményt is, így ez a stúdióalbum biztosan nem tartozik Morse eddigi zenei (nem csak szóló-) pályafutásának csúcspontjai közé, inkább valahol az „aranyközéputon” helyezkedik el. A „The Grand Experiment” hallgatása közben – amely a projektben részt vevő nevek ismeretében várakozásainak megfelelően hibátlan színvonalon szól – gyakran az az érzésünk, hogy Neal már túlságosan hűen követi a kissé elkoptatott dalszerzői formulát. A „The Great Experiment” így elég sok közhelyet tartalmaz Morse szólókarrierjéből, az élen legalább egy kötelező (power) balladával, egy mini-EP-vel és egy több mint húszperces EP-vel.
Morse keresztény meggyőződése eddigi progrockos alkotásain ritkán volt zavaró, ha nem mélyedtél bele túlságosan, ezúttal viszont a szövegekben minden ésszerű határt átlépett, és időnként már igazi vallási fundamentalistaként szól a verseiből, aki túllépett az egészséges ész minden határán, és a republikánus recept szerinti szánalmas neokonzervativizmus tökéletes prédikátorává vált. Szerencsére az (átlagos kiadású) „The Grand Experiment” hosszával nem vitte túlzásba, az éppen megfelelő (nagyjából 53 perc), a legsikerültebb pedig éppen a két leghosszabb szerzemény, ahol Neal zenekara mutatja meg a legtöbb fantáziát, és sikeresen elfedi a zavaró szövegeket.
Az album legjobb pillanata a kiváló, záró, közel huszonhét perces EP, az „Alive Again”, amely Morse Spock’s Beard- és Transatlantic-korszakbeli legjobb munkáinak szintjén áll. A sikerült pillanatok közé tartozik a nyitó „The Call” is, amely helyenként túlzottan patetikus, de egészében véve mégis rendkívül élvezhető, valamint az éteri ballada, a „Waterfall”, amely stílusában a Neal Morse-korszakos Spock’s Beard és Steve Hackett közeli találkozására emlékeztet. A közhelyes, ezáltal gyengébb pillanatok közé tartozik a címadó dal, amely a régi Deep Purple-iskola rendesen kikoptatott kemény rockos frázisaira épül, emellett egy durván elnyűtt refrént is tartalmaz, valamint az átlag alatti „Agenda”, alter rockos refrénnel és a narcisztikus, vallási szélsőségességre épülő reménytelen szöveggel.
Neal pályafutásának legszenvedélyesebb hívei persze beszerzik majd az album bónuszlemezes különkiadását, amely két korábbi sztenderd koncertváltozata és két új dal, a „New Jerusalem (Freedom Is Coming)” és a „Doomsday Destiny” mellett egy egész sikeres feldolgozását is tartalmazza a „MacArthur Park” című örökzöldnek, amelyet eredetileg a néhai ír színész-énekes, Richard Harris énekelt, a progrock-rajongók pedig a kultikus skót együttes, a Beggars Opera előadásában ismerik leginkább.
A „The Grand Experiment” kizárólag Neal Morse legádázabb rajongóinak szól, akik képesek lesznek megbocsátani az egyes feldolgozások kissé közhelyes jellegét és azt, hogy az album néhány már rendesen elkoptatott hangszeres és vokális fogásra támaszkodik. Mindenki más semmit sem veszít, ha elkerüli ezt a lemezt, amikor 2015 végén jön a legérdekesebb progrockalbumok összefoglalója. A kompozíció, amely megmenti a „The Grand Experiment”-et az átlagosságtól, kétségkívül az „Alive Again”, amely a jövőben biztosan része lesz Neal koncertjeinek, de ilyen ragyogó pillanatból mégis túl kevés van ahhoz, hogy az album az elejétől a végéig tökéletes hallgatói balzsam legyen, ahogy ez Morse korábbi projektjeinek némelyikére – ha nem is többségére – jellemző volt.
Felállás
Neal Morse – ének, billentyűs hangszerek, gitár
Mike Portnoy – dob, vokál
Randy George – basszusgitár, vokál
Eric Gillette – gitár, ének, vokál
Bill Hubauer – billentyűs hangszerek, ének, vokál
Produkció
Neal Morse
Számok listája
1. The Call (10:15)
2. The Grand Experiment (5:30)
3. Waterfall (6:32)
4. Agenda (3:45)
5. Alive Again (26:42)
