Előadó: Ballard, Russ
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1985
Értékelés: 4.2/5
Russ Ballard angol multiinstrumentalista. A zenerajongók valószínűleg leginkább az Argent nevű progresszív zenekar eredeti énekeseként ismerik. Amikor összeveszett a zenekar vezetőjével, Rod Argenttel a banda további irányán, Ballard összecsomagolt, és egyedül vágott neki. Ballard azt szerette volna, ha az Argent normálisabb, a rádiók számára is megfelelő rockot játszik, míg Rod Argent kicsit kísérletezőbb irányba indult volna. Mivel Argent volt a zenekar főnöke, Ballard távozott, de rossz vér azért nem volt köztük.
Így lépett Russ 1974-ben a szólópályára. Már 1975-ben megjelent az első szólólemeze, amely egyszerűen a Russ Ballard címet kapta. Kiváló albumok sora követte, mégis úgy érzem, hogy igazán a nyolcvanas években „kapott lángra”. Ide tartozik a The Fire Still Burns is, amely sajnos az utolsó Ballard-album volt, mielőtt tíz év szünet után újra visszatért.
Az albumon csupa potenciális sláger hallható, és megszámlálhatatlan dallam, ami azonnal belemászik a füledbe. Ez az ideális autós zene, mert feltölt energiával. Ballard ugyanakkor nem tipikus AOR-zenész. A dalokba kivételesen jó hangulatot is bele tud vinni, és néhány remek, inkább instrumentális részt is. Igaz, hogy az AOR meglehetősen egyértelműen brit változatáról van szó, de Ballard nem merít túl sokat az ilyen fajta többi zenekarból, ahogy akkoriban sok előadó tette. A fickónak megvan a maga stílusa, amely néha elég rockeres, néha meg kifejezetten álmodozó (ezért főleg a billentyűk felelnek). Sok AOR-előadónál előfordul, hogy túl sok a szerelmes ballada, de Ballard ügyesen elkerüli ezt a csapdát. Tud romantikus lenni, de a jó ízlés határain belül, és sosem válik túl émelyítően édessé.
Ballard tulajdonképpen „one-man band”. Az összes billentyűs és gitárszólamot ő játssza, időnként pedig basszust és programozott dobokat is hozzátesz. Az ilyen emberektől általában nem várunk valami félelmetes technikai tudást, és Ballard valóban visszafogottnak tűnik mindenben, amit csinál, de a felszín alatt kiderül, hogy legalábbis kiváló gitáros rejtőzik benne, aki a billentyűk terén sem sokkal marad el. A hangja is nagyon kellemes, az igazi AOR-os „bűvös” érzéssel. Az albumon ismét csatlakozik hozzá a közkedvelt stúdiózenész, Mo Foster basszusgitáros, aki dolgozott már Jon Andersonnal (Yes), Phil Collinsszal (Brand X) és másokkal. A további zenészek csak a dobokon működnek közre, de munkájukat rutinos AOR-csiszoltsággal végzik.
Russ Ballard akkoriban tényleg csak kiváló dolgokat csinált. Úgy tűnik, nem is tudott hibázni. A The Fire Still Burns is a brit AOR-tökély tipikus példája. Minden dalban szép énekdallamok, gitárszólamok és kissé elrejtett billentyűk vannak, amelyek mégis remekül illeszkednek a zenébe. A The Fire Still Burns megmutatja, hogy Ballardban akkoriban még mindig lobogott a zeneiség és az igazi érzék tüze. Melodikus rock rajongóként ezt nem hagyhatod ki, bár a nyolcvanas években végig gyöngyszemet gyöngyszem után adott ki, így nehéz megmondani, melyik album a jobb. Kezdhetitek viszont például éppen a The Fire Still Burnnel.
Felállás
Russ Ballard – ének, billentyűk, gitár, basszusgitár, elektromos dobok
Stuart Elliott – dobok
Mike Richardson – dobok
Peter Van Hooke – elektronikus dobok
Mo Foster – basszusgitár
Produkció
Russ Ballard
Számlista
1. Once A Rebel
2. The Omen
3. Hey Bernadette
4. Searching
5. Time
6. Your Time Is Gonna Come
7. Dream On
8. The Fire Still Burns
