Szerző: Urban Bolta
Előadó: Overkill
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2012
Játékidő: 50:27
Értékelés: 3.5/5
Mindössze két év után új albummal tért vissza az Overkill. Ez a zenekar sosem hajszolta a nagy kereskedelmi sikereket, és a „nagy thrash négyest” sem fenyegette, pedig a hírhedt nagy négyet sok mindenben simán überelné. Az Overkillnél hihetetlen lendület, erő és akarat uralkodik, pihenőt nem ismernek, így a két-három évenkénti kiadások az évek során állandósultak. Ők azon acélos bandák közé tartoznak, mint a Saxon vagy a Motörhead, akik a rajongóikat még soha nem vezették rá. A „The Electric Age” sem kivétel: ez 100%-os Overkill-album.
A legendás New York-i „Denevérek” 2005 óta ugyanabban a felállásban működnek, ez pedig már most a leghosszabb ideig együtt lévő Overkill-felállás a történetükben. A jó összeszokottság, a laza hangulat a bandában és a működő kémia az okai annak a hihetetlen tempónak, hogy létezésük őszén is futószalagon ontják az új lemezeket. A kitűnően fogadott elődöt, az „Ironbound”-ot (2010), amelyet sok kritikus az Overkill elmúlt két évtizedének legjobb munkájává kiáltott ki, nehéz feladat követte: az elektromosság korába ugorva kellett megfelelni a hűséges hívek magas elvárásainak.
A nyitó Come And Get It egyben magába zárja az Overkill védjegyét: egy ambient hangszeres intró után bontakozik ki a kompromisszumok nélküli, féllépésekre épülő agresszió. Az Overkill az album során ügyesen lavírozik e két elem között. A felhúzott gitárokból és Bobby ordításából áradó thrashes düh a elnyújtott hangszeres részekben bölcsen enged a dallamosabb megközelítésnek, így az ötperces dalok körül hallgatható egész áll össze. Az Overkill a „The Electric Age”-dzsel megint remekül megmutatta, mennyire ért ahhoz, hogy több ötletet építsen egyetlen szerzeménybe, ezért a dalok könnyedén résen tartják a hallgatót; az agresszió és a hangszeres játék szimbiotikus egybeolvadásának kiváló példája a Drop The Hammer. A két gitársáv végig világosan elkülönül, éppen a kétgitáros játék gondoskodik sikeresen a teli hangzásról. Az albummal az Overkill végleg lerázta magáról az agresszív groove-vonalak utolsó foszlányait is, amelyeket az ezredforduló táján trendi módon kezdtek beépíteni a hangzásukba, amikor a metalvilágot egy pillanatra a Machine Head vagy a Soulfly-féle bandák hódították meg; ez persze elsősorban a legkonzervatívabb Overkill-követőknek fog tetszeni. Búcsúzóul még a Good Night csap oda, az Overkill tipikus elemének, a refrének közti többszólamú éneknek iskolapéldájával, ami átkozottul jól tud sikerülni!
A legendás Bobby „Blitz Ellsworth hihetetlen! A frontember 52 évesen, több mint három évtizedes pályafutás és több ezer lemelezett koncert után is hű marad az útjához, amelyet 1980-ban kijelölt magának. Bobby az album nagy részét inkább odaüvölti, maróan csípős, már-már idegesítő hangszíne pedig még sokáig visszhangzik a hallgató fülében azután is, hogy a korongról elfogyott a lejátszási idő.
A végső hangkép is kiváló. Hangzásban az album az „Ironbound” produceri kiindulópontját követi, mérgezően felhúzott D.D.-féle basszusvonallal és különösen hangsúlyos ritmusszekcióval. Trendi, modern thrash-produkcióról van szó, amely a régi iskolás zenei alappal együtt a látszólag összeegyeztethetetlen mintaszerű ötvözetét adja: klasszikus hangzást újabb produkcióval.
A zenei tartalom minden rajongónak tetszeni fog, bár az elektromosság korába lépve az Overkill nem épp a spanyolviaszt találja fel. A „The Electric Age”-dzsel a New York-i Denevérek a régi iskola vaskos thrash metaljának jól kitaposott ösvényén masíroznak, de 2012-ben persze mást nem is lehet, sőt nem is szabad tőlük várni. A saját hagyományukhoz való határozott hűség az, amiben az Overkill ragyog, és ez elég ok arra is, hogy továbbra is könnyedén megtöltsék a klubokat Amerikában és Európában. Őszintén szólva az állandó lemezkiadás miatt nehezen szabadulnak az általánosság vádjától, de tudni kell, hogy az általánosság és a telítettség közötti határ azért világosan meghúzható. Amíg nem lépik át, az új albumok is több mint szívesen látottak lesznek!
Felállás
Bobby „Blitz” Ellsworth – ének
D.D. Verni – basszusgitár, háttérvokál
Dave Linsk – gitár, háttérvokál
Derek „The Skull” Tailer – gitár, háttérvokál
Ron Lipnicki – dob
Számlista
1. Come And Get It
2. Electric Rattlesnake
3. Wish You Were Dead
4. Black Daze
5. Save Yourself
6. Drop The Hammer
7. 21st Century Man
8. Old Wounds New Scars
9. All Over But The Shouting
10. Good Night
