Szerző: Aleš Podbrežnik
Előadó: Rage
Kiadó: Nuclear Blast
Megjelenés: 2016
Játékidő: 46:37
Értékelés: 4/5
A Rage a hamburgi heavy metal régi motorosa. A Grave Digger, a Running Wild, a Blind Guardian (a régmúltban még eredeti nevén Lucifer’s Heritage) és természetesen a Helloween mellett még Avenger néven az első német zenekari generációt képviselték, amely az akkoriban modern heavy/speed metalt játszotta az NWOBHM-láz mintájára és inspirációjából.
Hosszú pályafutásuk során számos inkarnáción mentek keresztül, és az évek alatt a zeneszerzés és a zenéhez való hozzáállás is változott. A „The Devil Stikes Again” összesen már a huszonharmadik Rage-album, és az egyik sorsfordító, hiszen a Rage ezen teljesen új felállásban mutatkozik be. A zenekar vezére, Peter „Peavy” Wagner és a fehérorosz zenei virtuóz és zeneszerző, Victor Smolski tizenöt év után megrepedt, ötlettelenné vált, energiailag kiürült közös munkája véget ért. Az „LMO” (2013) is inkább Lingua Mortis Orchestra featuring Rage album volt, mint igazi Rage-lemez, és a megjelenését minden valószínűség szerint éppen a klasszikusan képzett Victor Smolski erőltette ki, akinek – a magasztalt Peavyvel ellentétben – kár lett volna, hogy az újonnan megkomponált anyag örökre az archívumban ragadjon. Peavy fejében viszont már akkor más elképzelés élt a karrier folytatásáról. A férfi, akit a heavy metal németországi népszerűsítésének egyik úttörőjeként tartanak számon, egyre gyakrabban pillantott vissza a zenekar múltjára. Már 2014-ben meglepő húzással állt elő: összeállt két egykori Rage-társával, Manni Schmidttel (ex-Grave Digger) és Chris Efthimiadis dobossal. Ők hárman tulajdonképpen a klasszikus Rage aranyfelállását képviselik. Együtt úgy döntöttek, hogy adnak egy „titkos koncertet” „Tres Hombres” fedőnéven. A sikeres est után a trió Refuge néven (a név a „Missing Link” című, 1993-as albumon található Rage-számból származik) még néhány fesztiválfellépésre meghosszabbította a működését 2015-ben.
Peavyt tehát újra visszasodorta az ideje a nyolcvanas és kilencvenes évekbe. Érdekes viszont, hogy ezt a triót nem keresztelte át új Rage-nek, ahogy sejteni lehetett, hanem két teljesen új taggal építette újra a Rage-et. Az új gitáros Marcos Rodriguez lett, vegyes belga–venezuelai származású férfi, aki korábban a Soundchaser nevű tribute zenekarban játszotta a Rage dalait. A másik új tag Vassilios „Lucky” Maniatopoulos dobos, aki valójában Peavy régi ismerőse, hiszen éveken át Chris Efthimiadis dobtechnikusaként dolgozott. Ezért a dobolásról alkotott felfogása is közel áll ahhoz, amit Peavy a régi zenei irányok felélesztésekor keresett, a kilencvenes évek Rage-albumainak mintájára. A zenekar tavaly még sikeres közös turnét teljesített a Helloweennel, az év legvégén pedig néhány önálló európai fellépést is adott, ahol szinte teljes egészében élőben játszotta a „Black In Mind” (1995) albumot. A lépés a lemez megjelenésének 20. évfordulója miatt is logikusnak tűnt: sok rajongó szerint ez a legjobban szeretett klasszikus Rage-album.
A „The Devil Strikes Again” új fejezetet nyit a zenekar pályafutásában, egyúttal felfrissített szemléletet hoz a heavy metalhoz: az agresszív játékot szorgalmazza, bonyolítgatás, neoklasszikus cikornyák és progresszívan széttördelt ritmusváltások nélkül. Vagyis nyers riffelésben, bonyolítás nélkül, a dupla lábdob megállíthatatlan rohamával megtámogatva, olyan esszenciával, amely sok mindenben a tevton thrash metal rugóit is megmozgatja. „Német, thrash-sel átitatott heavy metal” Rage-recept szerint. Peavy a társaságával ebben az értelemben valóban olyan albumot alkotott, amely stílusában és energiájában értelmesen kapcsolódik az együttes klasszikus lemezeihez, élén az „End of All Days”, a „Black In Mind”, a „The Missing Link” és a „Trapped” albumokkal. Rodriguez kiváló gitárosnak számít. Hihetetlenül ügyes az átvezető részek díszítésében, a szerény, de mindig átütően lángoló szólókban. Olyan zenész, aki Peavy utasítására elődei, például Manni Schmidt vagy Spiros Efthimiadis játékmintáját követi. Annak ellenére, hogy a trió jelentős zenészi színvonalat hoz az új lemezen, sosem csúszik át a hivalkodó, időnként már túlzásba vitt dalcicomázásba, ami a Smolskival felálló Rage-korszak jellemzője volt. Az új Rage egyenesen és fenntartások nélkül támad. A riffrohamok kiválóan olvadnak össze a dobfelszerelés ágyútüzével, Peavy pedig főkarmesterként és látnokként ebben a felállásban valójában csak ötletirányítóként működik. Ő a fő végrehajtó láncszem, aki meghatározza, hogyan kell állniuk a daloknak. Produkciós szempontból az album rendkívül jól kiegyensúlyozott. A dob, a gitár és a basszusgitár egyenrangúan áll a hangzásban. A keverésben ravaszul „háromszögbe” rendezték őket a hangkép spektrumában. Optimálisan töltik ki a rendelkezésre álló teret, és hihetetlen dühvel, erupciós haraggal, nyers életerővel szólnak. Mint egy pokoli koncertinduló. Ebben az értelemben az egész album hihetetlen, rombolóerejű intenzitással lüktet. A régi német metaliskola mintájára, de az új idők ritmusára átültetve.
Az album ráadásul üdítően friss gitártémákkal is gazdagodott, ami azt az érzést kelti, hogy a zenekar szerzőként megszabadult minden béklyótól, és alkotói szempontból teli tüdővel lélegzik. Az album azt tükrözi, hogy az új trió igazán élvezte a közös munkát, és új lendületet, új értelmet talált. Bár a Rage nem forradalmasítja a zenét, a „The Devil Striks Again” hiteles kapcsolatot teremt a zenekar kilencvenes évekbeli korszakával. Peavy pedig pontosan azt érte el, amit akart. Új zenekart hozott létre, amely más, mégis otthonosan csengő vibrálást sugároz. Ilyen az új album is. „Otthonosan” szól, mégis másként. Megint egyedülállóan. Mert a jól ismert Rage-vibrálást hordozza. Bármennyire retrós, valahonnan ismerős is a „The Devil Strikes Again”, ezek a retró szerzői fogások a felfrissült zenekar új alkotói kötelékein keresztül hatékonyan átalakultak az új idők korszakába.
A „The Devils Strikes Again” egy olyan album, amitől a rajongók egy része joggal „tartott”, de Peavy túl rutinos és túl agyafúrt ahhoz, hogy az album rendezése előtt ne tett volna meg minden fontos lépést azért, hogy véletlenül se verje be a szögeket a saját koporsójába, illetve hogy hosszú pályafutása során (még egyszer) ne tudna nyerő pókerlapokat kijátszani.
A kiváló, derűs hangulatot, amely az album megszületését kísérte, két különleges kiadás is kiegészíti, extra CD-kkel. Az egyik változat extra CD-jén csak olyan anyag van, amely nem fért fel az albumra, valamint három feldolgozás, érdekes válogatásban, de jóval kevésbé érdekes kivitelben. A háromlemezes változat pedig a zenekar egy további koncertjét is tartalmazza, amelyet a Helloweennel tartott legutóbbi turnén játszottak.
Rage – My Way (hivatalos videó):
Felállás
Peter „Peavy” Wagner – ének, basszusgitár
Marcos Rodriguez – gitár
Vassilios “Lucky” Maniatopoulos – dob
Produkció
Peter „Peavy” Wagner & Marcos Rodriguez
Dallista
01. The Devil Strikes Again
02. My Way
03. Back On Track
04. The Final Curtain
05. War
06. Ocean Full Of Tears
07. Deaf, Dumb And Blind
08. Spirits Of The Night
09. Times Of Darkness
10. The Dark Side Of The Sun
EXTRA CD:
01. Bring Me Down
02. Into The Fire
03. Requiem
04. Bravado (Rush-feldolgozás)
05. Slave To The Grind (Skid Row-feldolgozás)
06. Open Fire (Y&T-feldolgozás)
