Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: King Crimson
Kiadó: Virgin Records
Megjelenés: 2000
Értékelés: 4.5/5
A King Crimson, a progresszív rock eredeti apostolai és minden idők egyik legnagyobb hatású rockzenekara kvartettként lépett az új évezredbe. A kiváló „Thrak” (1995) és a ProjeKcts néven kiadott lemezhalmaz után, amelyeken az improvizációs tudásukat csillogtatták, az úgynevezett dupla trió, vagyis a ritmusszekcióban két-két basszusgitárost és dobost felvonultató felállás felbomlása afféle várható és elkerülhetetlen lépés volt. Ennyi kiváló zenészt több mint hat évig együtt tartani, ahogy ők tették, már a lehetetlen határát súrolta. A zenekart elhagyta a két veterán, akik hangszerükön három évtizede a világ legjobbjai közé tartoztak. A zseniális basszusgitáros, Tony Levin (ideiglenesen) búcsút intett a csapatnak, mert állandó tagként le volt kötve Peter Gabriel kísérőzenekarában, a dobmester Bill Bruford pedig úgy döntött, hogy a rockzenével (legalábbis egy időre) végzett, és a további zenei pályafutása kizárólag a jazzben keresendő. Így a zenekar acélakaratú vezetője, Robert Fripp és régi első számú segédje, az énekes-gitáros Adrian Belew két valamivel fiatalabb társsal folytatta: Trey Gunnnal, a remek basszusgitárossal és Stick-mesterrel, valamint Pat Mastelottóval, az invenciózus és rendkívül sokoldalú dobossal. Ők ketten ekkorra már rég nem voltak újoncok, a prog rock legbecsültebb ritmusszekciói közé számítottak. Érdekes, hogy ezzel a változással az ősi brit zenekar – Bob bácsi kivételével – szinte teljesen amerikaivá vált. Szerencsére mindhárom amerikai zenész messze állt a tipikus, elcsépelt amerikai mentalitástól. Fripp ekkorra már teljesen egyenrangú társnak tekintette Belew-t, még több teret engedett neki a zeneszerzésben és az ötletek kidolgozásában, és bizonyára azt is jól tudta, hogy a tehetsége nélkül a zenekar aligha jutott volna el az új évezredig.
Ha a „Thrak” elsősorban az újjászületett zenekar néma évei alatt felgyülemlett ötletek bemutatójául szolgált, és szinte szétpattant a ritmikai változatosságtól, akkor a „The ConstruKction Of Light” olyan album lett, amelyen a hangzás modernizálásának következő logikus lépését tették meg, és újra teljesen új hangkísérleteket hoztak létre. Meg kell jegyeznem, hogy az album megjelenéskor jó néhány teljesen megalapozatlan negatív kritikát kapott. Ezek főleg Adrian egyes szövegeit érték, amelyek néhány utalást tartalmaznak a zenekar korábbi munkáira, valamint azt, hogy a „Starless And Bible Black” (1974) című albumról a „Frakcture” című instrumentális számot teljesen új hangzásba öltöztetve „FraKctured” címen dolgozták át. Az az vád, hogy itt túl sokat néztek vissza a múltba, szerintem teljesen tévedés, hiszen szó sem volt önmaguk másolásáról. Még egy olyan zenekarnak is, mint a King Crimson, amely nagyon ritkán néz hátra a válla fölött, szerintem olykor jót tesz, ha időnként egy kis jelképes tisztelettel adózik a dicső múltjának.
Egyébként pontosan ez a képesség – hogy a klasszikus zenéből, a jazzből, az avantgárdból vagy egy-egy korszak populáris rockzenéjéből származó különféle zenei elemeket egyesítik, messziről felismerhető, elemi hangzással (főleg Fripp tévedhetetlen gitárstílusának köszönhetően) – kezdettől fogva az egyik legnagyobb erényük, és a progresszív rock modern definíciójának is lényeges eleme. Másrészt mások azt vetették a szemükre, hogy itt túlságosan modernül akartak szólni, és az új rajongógeneráció kegyeit keresték. Ez csak újabb sajátos paradoxon volt, és ismételt bizonyíték arra, hogy milyen ellentétes érzelmeket képes kiváltani minden új kiadványuk. Ezek a rágalmak teljesen alaptalanok voltak, hiszen ezúttal is a progresszív rock crimsoni akadémiájának újabb kiváló, rendkívül intelligens és hangzásában gazdag terméke született, amely sosem tagadhatja meg önmagát. Azt a hatást sem, amelyet ez az album a modern progresszív rock további irányzataira és olyan viszonylag népszerű zenekarok munkásságára gyakorolt, mint például a Porcupine Tree és a The Mars Volta. A „The ConstruKction Of Light” egy hajszállal kevésbé ütős album az elődjénél, de rajta is, főleg a második felében, meglehetősen sötét, szinte posztapokaliptikusnak mondható hangulat uralkodik, amely a zenekar kiadványainak túlnyomó többségére jellemző.
Ahogy az illik, ez az album is az új és a régi kiegyensúlyozott keveréke volt. A zenekar avantgárd természetét szokás szerint főként Adrian többnyire „részeg” szólói és gitáreffektjei, Fripp egyhúros minimalizmusai és „metálos” riffjei, számos széttört ritmikai váltás és sokféle szokatlan improvizáció képviselte. Fripp eközben nem fukarkodott a hangfüggönyök (soundscapes) bőséges használatával, amelyek az egyes kompozíciókhoz megadják a szükséges finomságot, és megőrzik klasszicista gyökereiket. Adrian szövegei ezúttal is teljesen jellemzőek voltak az írásmódjára, és jól látszik rajtuk, hogy egyebek mellett Frank Zappa iskolájában tanult. Ezúttal is elindult felfedezni különféle rejtélyes, neurotikus emberek – látszólagos vagy valódi elmebajjal küzdők – lelki padlását (ezzel nem volt nehéz azonosulnia, hiszen a Zappa mellett töltött napjai óta zenéjében gyakran találkozik a zsenialitás és az őrület közti vékony határral, annak minden formájában), egészen a szürke hétköznapok mindennapi társadalmi és politikai problémáiig, amelyek között az emberi lét manapság zajlik. Mindezt kötelezően megsózta egy jó adag humorral, illetve társadalmi gúnnyal, így a végeredmény nem lett túl fekete és fatalista.
Már a nyitó avantgárd kalandozás, a „ProzaKc Blues”, amely groteszk szövegén át egy pszichiátriai beteg, öngyilkos hajlamú alak mindennapjait vázolja fel – akit az orvosok nap mint nap tömnek Prozaccal, a lelki bajok „gyógyszerével” –, megerősíti, hogy az album lírai hangsúlya főleg a bonyolult emberi psziché (különösen az őrület) mozaikján és az egyén (ön)kontrolljának minden lehetőségén van. Természetesen nem blues ez, ha eltekintek Adrian énekhangjának szándékosan ittas színezetétől, hanem az avantgárd és a heavy rock energikus keveréke egy csipetnyi jazz fusionnel. A szellemes, ismétlődő Adrian-riffet az előbb említett groteszk, alig felismerhető ének támogatja, amely leginkább egy részeg függő motyogására emlékeztet, és meglehetősen komikusan hat. A kompozíción belül váltakozik néhány jellegzetes, kicsit elszállt Adrian-szóló, miközben Fripp a megszokott minimalista módján diktálja a gitártempót, és beviszi a digitális effektjeit, az úgynevezett frippertronicsot. A ritmusszekció teljesen szétszórt, és jócskán tartalmaz jazzes minimalizmust, főleg ami Trey basszusfogásait illeti, és a szokás szerint széles Pat-féle ütőhangszer-arzenált. A szövegben egy szellemes utalást is találni a zenekar egyik korábbi klasszikusára („Elephant Talk”).
Bár ez rendkívül remek és meglehetősen innovatív felvezetése volt az albumnak, a következő, címadó kompozíció, a „The ConstruKction Of Light” – amely három, egymástól elválaszthatatlan részre oszlik – szememben teljesen elhomályosítja. Itt a King Crimson több fronton is megmutatja féktelen kísérletezőkedvét, és néhány csodálatos eredményt ér el. A bevezetőben baljós, jellegzetes Fripp-riffek, Trey basszusának csörgése és Pat dobjainak masszív váltásai követik egymást, mindezt pedig hangfüggönyök (soundscapes) széles teríték(e) fedi, amely fokozza a titokzatos hangulatot. Ez a sajátos, szétszórt avantgárd kaland az első váltásig tart, amikor megérkezik egy csodálatos dallamos rész, amely kissé a 80-as évekbeli hangzásukra emlékeztet, ahogy a két gitár játéka váltakozik egymással – míg Fripp diktálja a ritmust, Belew számos szellemes, széttört akkordot hoz. A ritmikai váltakozás megint valóságos ünnep a fülnek. A következő szakaszban megérkezik a felismerhető (és végre tiszta) ének, ahol Adrian sajátos játékot űz a dallamos lírai rész és az emberi érzések, észleletek különféle felsorolásának elbeszélő módja között. A szövege ezúttal az egyik leggroteszkebb, amit valaha írt, és egy ponton tartalmazza a valaha hallott egyik legfurcsább sort – „And if Warhol Is a genius what am I, a speck of lint on the penis of an alien”. Ennél csak somolyogni tudok. Szerintem ez az album legjobb kompozíciója is.
Az „Into The Frying Pan”, amely a szövegében az egyén mindennapjait és a világ történéseinek érzékelését írja le egy érzelmileg kifosztott világban, meglehetősen szokatlan, de nagyon érdekes és innovatív kísérlet, amelyben a modern rockzene néhány formájának hatása érezhető, főleg a metál néhány alternatív változatáé, amelyeket persze ügyesen beleolvasztottak a jellegzetes stílusukba. Adrian éneke ezúttal is szándékosan kissé eltorzított, így ingerültnek és álmosnak hangzik, mintha reggel rossz lábbal kelt volna fel, vagy – még jobb – belelépett volna egy serpenyőnyi sistergő olajba. A számos ütős és szétszórt riff, valamint az őrült ritmikai fordulatok mellett csodálni lehet a rengeteg kiváló gitárszólót, különösen Adrian elhúzott, acél slide-os húzásait, amelyhez gyorsan csatlakozik Fripp meglehetősen duzzogó szólója. Nem hiányoznak az elektronikus ritmusminták sem, amelyek szépen illeszkednek a hangkulisszákba, a zárásban pedig egy kevés soundscape is felbukkan. Mondhatnám, hogy ez egyike azoknak a Crimson-kompozícióknak, amelyekkel általában megmutatják az irányt a kísérletező rock új trendjeinek.
Következik a már említett instrumentális „FraKctured”, amelynek gyökerei a „Starless And Bible Black” albumról ismert ősi klasszikusba, a „Frakcture”-be nyúlnak vissza. A néhány gitáraranzsment látszólagos hasonlósága ellenére számos tekintetben érezhetően eltér tőle. A háttérben szóló sok effekt mellett Fripp gyorsujjú fogásai jóval kifinomultabban szólnak, és tisztán érezhető egy további gitár hatása. Az egész hangulat is jóval melankolikusabb. Az eredetire leginkább a vad, felcsavart gitárriffelés betörése (itt két rétegben) és a romboló dobütések emlékeztetnek. Nehezen döntenék, melyik a kedvesebb, a „Frakcture” vagy a „FraKctured”; végül talán az eredeti változatot választanám, mert az Bruford dobjait tartalmazza, de a modern forma is az album egyik csúcspontja marad. Egy instrumentális műalkotás, amelyet mindkét formájában iskolai leckeként ajánlok minden gitárosnak, aki erősen kísérleti zenével foglalkozik.
Egyesek a következő, erősen avantgárd kompozíció rendkívül hosszú és nagyzoló címét, a „The World Is My Oyster Soup Kitchen Floor Vax Museum”-ot, valamint a kivételesen gúnyos, rendkívül különc szövegét ízléstelen túlzásnak minősítenék, a prog rock gourmand-jai, főleg az avantgárdabb formák rajongói viszont ezúttal egyszerűen élvezni fogják a rendkívül gazdag szerkezetét és hangszeres fűszereit. Itt mind a szövegben, mind az éneklés módjában érezhető a hatás, amelyet Zappa és David Bowie egyaránt gyakorolt Adrianra. Néhol Adrian még egy rövid, mondjuk úgy, rapes kitérőt is megenged magának. A ritmusszekció ezúttal főleg funkys hangokon forog. A két gitármester számos elnyújtott és szellemes szólója pedig ezúttal is fő csemege a zenekar régi rajongóinak. A szövegben ezúttal a „Frame By Frame” klasszikusra való utalás fedezhető fel. Itt a King Crimson ismét egyik legavantgárdabb, modernista arcát mutatta.
A Crimson-nosztalgia minden híve pedig biztosan megkapta a magáét a fenséges instrumentális „Larks’ Tongues In Aspic-Part IV”-gyel, amely már a negyedik folytatása a kocsonyába zárt pacsirtanyelvekről szóló titokzatos instrumentális sagának, amelyet az 1973-as, azonos című legendás albumon kezdtek el. Ott volt az első két rész, a harmadik pedig a „Three Of A Perfect Pair” (1984) albumon kapott helyet. Ezúttal három, egymástól elválaszthatatlan részre szabdalták. Érdekes, hogy a nyitómotívum ezúttal is kissé hasonlít a saga második részéhez, de nagyon gyorsan teljesen önálló kompozícióvá változik, számos tüzes ritmikai váltással, őrült gitárpasszázzsal, gitáreffektekkel és váratlan ütemváltásokkal. Sok helyen előtérbe kerül az improvizáció is, amely nélkül a King Crimsonnál nincs mit tenni. Bár kivételesen szaftos csemege, és az album két-három legjobb darabjának egyike, a jövőben nem szeretnék megérni az ötödik folytatást. Az már kissé olcsó lenne.
A drámai, rendkívül feszült ritmikai fokozás és a bőséges hangfüggönyök után közvetlenül a „Coda: I Have a Dream” című zárlat következik, amely afféle lírai sírfeliratként szól az akkori (és sok esetben ma is aktuális) emberi tévelygésekről – a közel-keleti háborúktól, ökológiai katasztrófáktól, rasszizmustól, terrortámadásoktól, Koszovótól, diktátoroktól, korrupciótól, politikai merényletektől stb. –, és Martin Luther King híres szavaira hivatkozik, amelyek sajnos csak utópiák maradtak. Az egymással küzdő gitárpasszázsok, a tüzes ritmikai váltások és a gazdag hanghullámok kombinációja rendkívül melankolikus hangulatot teremt. Amikor csatlakozik Adrian effekten átszűrt, fájdalommal átitatott éneke is, minden készen áll a végső búcsúra és a beteg emberiség végső eltemetésére (ilyenkor mindig eszembe jut az ősi klasszikusuk, az „Epitaph”). A szükséges csipetnyi fekete humorról a záró sor gondoskodik, amely Armstrong híres „nagy lépés az emberiségnek” kijelentésével végződik.
Hogy mindez ne záruljon ilyen fekete és fatalista módon, arról a rejtett szám gondoskodik, a kiváló instrumentális „Heaven And Earth”, amely egyébként az azonos című albumon szerepel, amelyet a zenekar ProjeKct X néven adott ki (ez főleg improvizációkat tartalmaz). Ez a soundscape-ek, elektronikus minták és improvizációk kiváló keverékével elintézi, hogy a lemez az album hivatalos részénél valamivel lazább hangokkal záruljon.
A legendás zenekar első lemeze az új évezredben a megjelenésekor unortodox természetével, amelyre semmi rosszat nem lehet mondani – sem a túlzott visszatekintést, sem a modern zenei elemek túlzott beépítését, mert mindkettő tökéletes egyensúlyban van –, ahogy már mondtam, láthatóan sokkolta a régi hívőket és a kritikusok nagy részét is, az eredmény pedig a teljesen eltérő reakciók bősége lett. Bár nem tartozik a kedvenc Crimson-albumaim közé, és ritkábban térek vissza hozzá, mint amennyit talán megérdemelne, minden meghallgatáskor pozitív módon megérint, ahogy hallom, milyen messzire jutottak a jellegzetes stílusuk és az akkoriban aktuális avantgárd elemek összeolvasztásában. A „The ConstruKction Of Light” szerintem a prog rock rajongóinak minden generációjának való album, és a legendás zenekar újabb kiváló terméke, amely örökre hű marad progresszív küldetéséhez. „Képes-e az ember kifejleszteni a fény megkonstruálását, ha egy madár, aki valaha dinoszaurusz volt, tud beszélni, és a kutya képes álmodni?” kérdezi Adrian a címadó dal szövegében. Gyerekjáték, ha közben King Crimsont hallgat az ember.
Felállás
Adrian Belew – ének, gitár
Robert Fripp – gitár
Trey Gunn – basszusgitár, bariton gitár
Pat Mastelotto – dob
Produkció
King Crimson
Számlista
1. ProzaKc blues (5:29)
2. The construKction of light (8:39)
3. Into the frying pan (6:54)
4. FraKctured (9:06)
5. The world’s my oyster soup kitchen floor wax museum (6:22)
6. Larks’ tongues in aspic part IV parts 1-2-3 (6:37)
7. Coda: I have a dream (3:56)
8. ProjeKct X: Heaven and Earth (bónuszdal) (7:46)
Az album hossza: 57:21
