Előadó: Bowie, David
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 2007
(újrakiadás, 2007)
„The Buddha Of Suburbia” logikus köztes állomás a „Black Tie White Noise” és az „Outside” között. Vagyis táncos beállítottságú pop rock, progresszív, mondjuk inkább art-beütésekkel, amilyenek Bowie berlini trilógiájára, a Low – Heroes – Lodgerre voltak jellemzőek. Ehhez Bowie egy lépést hátralépett, visszatekintett a saját munkáira, ami Bowie-t semmiképp sem emelte az „új rockmessiás” manifesztumának magasába, viszont a „Black Tie White Noise” után újabb friss, a fülnek rendkívül vonzó albumot hozott.
Brian Eno neve Bowie számára ismét óriási inspiráció. A „The Buddha Of Suburbia” tehát pop-dance rock keveréke, amelyet elektronikus billentyűk függönyei és transzcendentális elektronikus hangminták hatnak át. Bowie ismét egyszerű vonásokon sétál végig, ezeket izgalmas, többrétegű zenei képpé rakja össze, amelyet Dávid utánozhatatlan énekhangja koronáz meg. Egyes helyeken az ének végletesen minimalizált, a versszakok pedig helyenként szándékosan minimalista hatásúak, mint a cyber-futurizmus effektjein átvezetett narráció, és egyedülálló hangulatot teremtenek, különösen ott, ahol a riffek eltűnnek, a dance beat pedig erősen előtérbe kerül a „neo-soul” beütések társaságában (trombitafűszerek, elektronikus háttérminták) – ilyen a Sex And the Church, majd a South Horizon, ahol a fúvósokhoz egy egyedi „bowie-izmus” csatlakozik: Garson zongorája. Utóbbi nem rejti véka alá a hangsúlyos soul/jazz chill out elemeket. A lemezt nyitó címadó dal nem titkolja az enyhe hindu melodikus trükköket (értsd: a dallamválasztást), fenséges, magabiztos, és ebben a szerepben kissé még Peter Gabriel Come Talk To Me című számára is emlékeztet az „Us” (1992) albumról, bár zenei építményként teljesen más tésztából gyúrt elemekből áll. A negyedik szám, a The Mystery teljesen lecsendesíti az albumot, hiszen Brian Eno megszállottsága a transzcendencia első pillanata, amely az elektronikus minták finom kollázsának lebegő rétegeire épül. A „hangok tájképére” alapozott hangulat másik ilyen pillanatát Ian Fish, U.K. Heir hozza, amelynek lebegő háttérmintáit minden gond nélkül felhasználhatta volna David Gilmour is egy-egy szólóhoz a „post Waters” Pink Floyd-korszakban. A nyolcvanas évek táncos pop rockjának és az elektronikus futurizmusnak a győzedelmes ötvözése a Bleed Like A Craze, Dad című számban teljesen átfordítja az album atmoszféráját és dinamikáját. Képzeld el a Let’s Dance beatjét és a samplek függönyét, amelyen átüt Bowie klasszikus trükkjei (a gitár torzított disszonanciafűszerei és az „Aladdin Sane” klasszikus zongorája). Bowie egyszerűen az egyszerűségre, a dallamosságra, a dallam megőrzésére és hangsúlyozására törekszik, a szövegsorai mindössze néhány sorra zsugorodnak, amelyek ismétlődnek a számon át. Óvatosan adagolt, megfontoltan kimért, egészen csekély mennyiségben adagolt sorok ezek. A legismertebb és messze a legmarkánsabb szám a szépséges Stangers When We Met, az Roxy Music art rockjával kacérkodva: a Bleed Like a Craze, Dad történetének folytatása, de sokkal magabiztosabban és meggyőzőbben, Bowie egyedi stílusában, ami a számot gond nélkül Dávid legnagyobb klasszikusai közé emeli. Hasonló beütést találunk az Untitled No. 1-ben. Visszaugrás a nyolcvanas évek eleji szintipop new wave-hez, egy kis Kraftwerk a Dead Against It-ben, ami valaki más kezében agresszíven tolakodó lehetne a fülnek, de itt ott van Bowie hipnotikusan tiszta és lágy hangja, amely varázslatos hatással szelídíti a számot, és mesterien adja hozzá azt a vonzó bowie-s bájt.
A „The Buddha Of Suburbia” album eredetileg 1993 végén jelent meg, ugyanabban az évben, amikor Bowie a „Black Tie White Noise”-zal ismét megerősítette önmagát. A Tin Machine projekt kereskedelmi bukása után Bowie a „Black Tie White Noise” után a „The Buddha Of Suburbia”-val is új utat tört önmaga felé.
A „The Buddha of Suburbia” Dávid egyik olyan albuma, amely megjelenésekor észrevétlen maradt, a közönség ügyetlen fogadtatása és kezelése miatt, amiért persze a kiadó menedzsmentjét kell hibáztatni. Mivel az album címadó száma bekerült a „The Buddha Of Suburbia” című négyrészes tévésorozat zenei aláfestésébe, amelynek forgatókönyve Hanif Kureishi azonos című könyvére épül, az album szerencsétlenül elvesztette a stúdióalbum jelzőt, helyét pedig a „soundtrack” szócska vette át. Sőt. Emellett a címadó dal kislemezét több különböző kiadásban is kinyomtatták, ami még nagyobb zavart keltett a piacon, és tovább távolította a közönséget a lemeztől, amely összesen tíz számot tartalmaz. Mindemellett nagyon fontos fékező tényező volt, hogy az album az Egyesült Államokban csak 1995-ben jelent meg, így David Bowie új, aktuális stúdiókiadványa, az „Outside” (1995) árnyékában maradt.
Ennek az érdekes stúdióalbumnak (!) az újrakiadása ezúttal olyan borítót kapott, amely tulajdonképpen az 1995-ös amerikai kiadás összegzése, azzal a különbséggel, hogy ezúttal színes változatot tarthatunk a kezünkben. A füzetben David Bowie kísérőszövege is helyet kapott, szóval rendkívül szép dolog, hogy a „The Buddha Of Suburbia” is visszatér a zenei boltok polcaira.
A „The Buddha of Suburbia”-val Bowie semmiképp sem találta fel a spanyolviaszt, de az album ugyanakkor semmiképp sem titkolja az újra megtalált művészi ihletet és Bowie új művészi feltámadását, amely végigszikrázik a lemezen. Az ember persze nem hat meggyőzően következetesnek az album egészén át, mert túlságosan nyilvánvalóan kacsingat más előadók ihletére, de a címadó dalt, a Bleed Like a Craze, Dad-et és a Stangers When We Met-et fékezés nélkül nevezhetjük igazi, szaftos Bowie-szerzeményeknek. Bowie ezúttal nem annyira újító, már ha egyáltalán, mint inkább ihletett, amit mesterien igazol egyedi kaméleonsága: beleéli magát a divathóbortokba, és saját viseletébe kódolja őket, amelyen átsüt Bowie visszatekintése a korábbi szólókirándulásokra. Frissen inspirált, sokszínű szövevény – ahhoz az újításhoz képest, amely a klasszikus Bowie-t egészen a „Let’s Dance”-ig (1983) kísérte, teljesen jelentéktelen, ám közben fontos, újraigazoló jellegű! Ne feledjük, hogy ez egy nagyon szép, észrevétlen maradt stúdióalbum, és nem egy film zenei aláfestése.
Felállás
David Bowie – ének, billentyűk, synthesizer, gitár, altszaxofon, baritonszaxofon, elektronikus dobminták
Erdal Kizilcay – billentyűk, trombita, basszusgitár, gitár, dobok, ütőhangszerek
3D Echo – dobok, gitár az 5. számon
Mike Garson – klasszikus zongora az 5. és 6. számon
Lenny Kravitz – gitár az 1. és 10. számon
Produkció
David Bowie & David Richards
Számlista
1. Buddha Of Suburbia
2. Sex And The Church
3. South Horizon
4. Mysteries
5. Bleed Like A Craze Dad
6. Strangers When We Meet
7. Dead Against It
8. Untitled
9. Ian Fish UK Heir
10. Buddha Of Suburbia
Az album hossza: 55.26
AZ ALBUM ELSŐ KIADÁSA: 1993
