Szerző: Peter Podbrežnik
Előadó: Jethro Tull
Kiadó: EMI Records
Megjelenés: 1982
Pontszám: 2.5/5
Hiába néz ránk az albumborítóról cinikus mosollyal Ian Anderson, mint holmi szárnyas, kardos tündérharcos, miközben a háttérben egy viking sárkányhajó hánykolódik a háborgó hullámokon, a „The Broadsword And The Beast” – az album, amellyel a Jethro Tull hangzásban végleg belépett a szintetikus hangokkal átitatott 80-as évekbe – kimondottan kevés misztikumot és varázst tartogat, mind a zenében, amelyet alaposan megfosztottak hagyományos kelta varázsától, mind a szövegekben, amelyek ezúttal is többnyire hétköznapi társadalmi témák körül forognak. Ian próbálkozása ellenére, hogy az album hangulatát a mindig izgalmas viking, illetve kalózszínekbe öltöztesse, a „The Broadsword And The Beast” hangulatában közelebb áll a hidegháborús paranoiához. Az elsődleges ok, amiért az albumról krónikusan hiányzik az eredeti Tull-varázs, a szintetikus produkció és az elektronikus hangok bőséges használata, ami nem tesz jót a hagyományos folk rock hangzásnak, melynek fő hordozója Ian nélkülözhetetlen fuvolája. A fickó fejében abban az időben furcsa szeszélyek kezdtek motoszkálni, és egyre nagyobb vágy ébredt benne az elektronikus billentyűkkel való kísérletezésre, amelyeken a felvételek megkezdése előtt maga játszott, mielőtt megtalálta volna az új, igazi billentyűst. Ez persze nem jelenthetett túl biztató híreket a hagyományos folk rock hangzásra nézve, az eredmény pedig egy rendkívül átlagos album, amelyet gyakran fojtogatnak a szintetikus, elektronikus minták, és robotizálják azt a néhány ritka pásztoridillt. Mindazonáltal nem minden olyan szürke, mint amilyennek látszik, és akad rajta még néhány ritka fényes pillanat, amely megörvendezteti a hagyományos kelta varázsukat szerető rajongók lelkét.
A két új tagtól, Gerry Conway dobostól (ex-Steeleye Span, Cat Stevens, Fotheringhay, jelenleg a Fairport Conventionben) és Peter-John Vettese billentyűstől a hallgató joggal várhatta, hogy új lendületet és frissességet hoznak, és jól kijönnek a régi motorosokkal, mint Ian, Martin Barre gitáros és Dave Pegg basszusgitáros. Ám bár új irányokat hoztak a hangzásba, ezek gyakran egyértelmű visszalépésnek tűnnek. Conway dobolása sokkal kevésbé dinamikus és inkább klasszikus rockos, mint a jazzből érkező elődeié, ami önmagában nem feltétlenül hiba, ha az igazi tűzzel szólal meg. A gond inkább az, hogy a dobok a produkcióban gyakran természetellenesen, szinte már dobgép-közelien szólnak, ami elfojtja az amúgy rendkívül ütős játékot. A másik gond Vettese, aki szintetikusan robotos billentyűhangjaival gyakran meglehetősen ízléstelen hangszereléseket visz a zenébe, ahelyett hogy jobban ragaszkodna a hagyományos szimfonikus megoldásokhoz, amelyek egészen más energiát adtak volna az albumnak. Míg az elődjének, Eddie Jobsonnak az előző albumon remekül sikerült összeegyeztetnie a hangzásbeli hagyományt és a modern technológiát, Vettese úgy döntött, inkább a szintetizátorok professzora lesz. Szerencsére a megsemmisíthetetlen és szétválaszthatatlan páros, Ian és Martin Barre megmenti az albumot a teljes összeomlástól és a zenekar örökségének lejáratásától. Ez különösen igaz a személyiségében mindig szerény és csendes Martinra, aki itt ismét több teret kap ütős, hard rockos játékához, és energikus futamaival gondoskodik róla, hogy még mindig rendkívül erős albumról beszélhessünk. Ian fuvolás és akusztikusgitáros varázslatai ezúttal feltűnően kevesebbek, mint amit megszoktam, de az éneke itt karrierjének egyik legjobbja. Az album daloknak többsége a zenekar hagyományosan magas mércéjéhez képest meglehetősen átlagos vagy az alatti, de a ritka ihletett pillanatokért megéri, hogy ma sok mindent megbocsássunk neki (szemben a katasztrofális utódjával, az „Under Wraps”-szel, 1984).
A nyitó „Beastie” még egész sikeres kísérlet, valahol a new wave és a hard rock között, ahol Vettese elektronikus billentyűhangjai masszív ritmussal, rendkívül energikus többszólamú refrénnel és Martin nyers gitárfutamaival keverednek. Mégis zavar az az érzés, hogy ezzel mindenáron egy szuszra ki akartak elégíteni az akkoriban népszerű new wave-os és metálos zenei trendeket. Ian fuvolás cikornyáit továbbra is hiányolom a „Clasp”-ból, egy újabb furcsa próbálkozásból, amely a hagyományos hangzást és a szintetikus elemeket igyekszik ötvözni, és mindent megtestesít, ami hangzásban rossz ezen az albumon: mesterséges ritmus, szintetikus billentyűhangok és Ian dekóderen átvezetett éneke (egyes részeken), amelyek nem hagyják lélegezni az egyébként jó folk rockos hangszereléseket mandolinon, gitáron és fuvolán. A „Falling On Hard Times” végre az az igazi, energikus, hagyományos akusztikus Tull-megoldásokkal fűszerezett folk hard rock szám, amelyben nem hiányoznak Ian fuvolás csavarjai, Pegg mandolinjának és Barre gitárjának dallamos futamai, valamint a remek vokális harmóniák, amelyek a bácsi kiélezett énekét kísérik. A „Flying Colours” biztatóan indul, mint a kelta siratóik egyike, egészen az első átmenetig, amikor igazi szintetikus horrorrá változik, ami inkább az Alan Parsons Project és az Ultravox keresztezésére emlékeztet, mint a Jethro Tullra. Vettese elektronikája belehasít a táncritmusba, amely már majdnem a 80-as évek diszkóját idézi, és állandóan ellentmond a hagyományos elemeknek. A helyzeten ezúttal sem Ian éneke és fuvolája, sem Martin energikus gitárkirohanásai nem segítenek. A „Slow Marching Band” az a fajta érzelgős ballada, amilyet Iantól és társaságától nem szoktam meg, hiszen ők nagyon ritkán engednek meg maguknak bármiféle szerelmi patetikát. Ian láthatóan megrázó kelta balladát akart írni az ír slágerénekesnők stílusában, de az éneke nem erre a kísérletre született, Martin finom gitárfutamokkal nyújtott segítsége ellenére sem. Ha más nem, Vettese legalább itt mutatja meg először, hogy azért tud zongorázni és szolidan használni a zenekari hangszereléseket, ha akar. A „Broadsword” az egyetlen dal az albumon, amely szövegében északi hajózásokra utal. Egyike azoknak a hangzásbeli szempontból ellentmondásos daloknak, amelyek az egyik pillanatban epikus remekműnek, a másikban teljes csődnek hangzanak. Ian ezúttal a pompázatosságot és a pásztoridillt próbálta epikus keverékbe olvasztani, de ez nem sikerült a legjobban. A szimfonikus hangszerelések többsége, a ritmusról nem is beszélve, természetellenesen szól, és éles ellentétben áll a kitűnő, finom gitárfutamokkal, amelyek közé egy remek szóló és Ian energikus énekteljesítménye is beférkőzik. Az epikusság megteremtésében jóval sikeresebbek a drámai „Pussy Willow”-ban, Ian több mint nyilvánvaló szexuális utalásában a női idomokra. Ha nem lenne ez a pajkos szöveg, ami semmiképp sem illik a kelta hangulathoz, akár az album legjobb műve és Tull-klasszikus is lehetne, hiszen tele van remek barokkos zenekari hangszerelésekkel (az egyik ritka pillanat, amikor dicsérnem kell Vettesét) billentyűn és akusztikus gitáron, valamint kiváló átmenetekkel a gitár és a dobok között, amelyeket Ian drámai énekkifejezése vezet. Hab a tortán a cseresznye: a remek, Uriah Heep-es stílusú kísérővokálok, amelyek a záró refrénekben folytatódnak, és sajnos jóval hamarabb elfogynak a kelleténél. A legkisebb fogalmam sincs viszont, mit akartak mondani a „Watching You Watching Me” című szintetikus horrorral, amely már stílusában is előfutára azoknak a borzalmaknak, amelyek a következő albumon várnak ránk. Vettese az elektronikus hangokkal bizonyítja, hogy a new wave szintetizátorok mestere, de azért sokkal jobban illene valamelyik másik zenekarba. Ha nem lenne Ian éneke (a siralmas szöveggel), a fuvolafutamok és még némi gitár, el sem hinném, hogy ugyanarról a zenekarról van szó, olyan borzalmasan szól. A „Seal Driver” megint egy rendkívül átlagos kísérletezés az elektronikus ritmusokkal, amelyet a sárból némileg kihúznak a kitűnő hard rockos gitárfutamok, köztük a középrészben kivirágzó remek háromszólamú dallammal. Ez utóbbi a fő oka, hogy nem ez az album legrosszabb száma. Vettese ambient szintijei ezúttal a legjobb esetben is inkább valami space rockhoz (jelen esetben másodrangúhoz) állnak közelebb, mint a Jethro Tullhoz, hiszen semmiképp nem sikerül igazi hangulatot teremteniük. Ezért a záró, alig több mint egyperces klasszikus, a „Cheerio” úgy szól, mint az ébredés egy nehéz, hibernált álomból a robotpáncélban, amikor a társaság lélekben visszatér a régi fogadóba az erdő szélén, ahová Aqualung jár, és teli pohárral koccint skót whiskyvel. A Tull ezzel a hangulatos „köszöntővel” a mai napig zárja a koncertjeit, ami a kevés fényes és említésre méltó pillanat egyike, amelyet ez az album a koncerthagyományukba hozott.
Az újrakiadás bónuszkínálata ezúttal rendkívül gazdag, hiszen az album felvételei során szép számmal készültek olyan szerzemények, amelyek aztán nem fértek fel a lemezre. Ironikus, hogy ezek közül jó néhány jobb azoknál, amelyek bekerültek az albumra. Többnyire szolid, akusztikus vagy hard rockos számokról van szó, nagyobb mennyiségű felesleges szintetizátor nélkül. A „Jack Frost And A Hooded Crow” hagyományos, karácsonyi hangulatú folk rock szám (csengettyűkkel), amely dinamikusabb ritmussal akár klasszikus is lehetett volna. A szintén akusztikus irányú „Jack-A-Lynn”, amelyben nem hiányoznak az energikus hard rockos futamok, az egyik legjobb darab lehetett volna, ha az albumon jelenik meg. A „Mayhem Maybe” tele van hagyományos folk rockos barokk hangszerelésekkel Ian fuvolájának és akusztikus gitárjának gyengéd dallamára, és ilyenként felháborító, hogy nem került fel az albumra. A „Too Many Too” viszont tipikus new wave-os unalmas darab, rengeteg szintetikus hanggal és monoton ritmussal. Az „Overhang” még egész sikeres és hallgatható kísérlet elektronika, folk és hard rock között, amely az album legtöbb számának akár például is szolgálhat. Az utolsó három szám meglehetősen átlagos és unalmas. A „Rhytm In Gold” sikertelenül kacérkodik a funkkal, míg a hard rockos középszerű „I Am Your Gun” és az unalmas „Down At The End Of Your Road”, amely fél szemmel a Dire Straits pub rockjára kacsint, minden, csak nem esélyes jelöltek az album rendes részére.
Valahányszor meghallgatom a „The Broadsword And The Beast”-et, vegyes érzések kerítenek hatalmukba: ez az album sokkal jobb lehetett volna, ha valamelyik 70-es évekbeli felállásuk játssza fel, és így megkapja azt a jellegzetes, természetes billentyűhangzást és élénkebb ritmust. Ian viking elődei szerintem nem néznének túl jó szemmel a szintetikus hangzásra, amely a legtöbb számot fojtogatja, és megöli a hagyományos pásztori hangszereléseket. A „The Broadsword And The Beast” kétségkívül az egyik gyengébb termékük, ami azonban még mindig jobb, mint azoknak a zenekaroknak a legtöbb albuma, amelyek a legjobb műveiket a 70-es években alkották. Ők is ugyanabba a csapdába estek rajta, mint a legtöbb progresszív kortársuk, akik mindenáron az új technológiával akarták gyorsan „modernizálni” zenei kifejezésmódjukat, és elfogadhatóvá tenni az akkori zenei trendeknek. Jól érezhető rajta, hogy a Tull az kiváló albumok sorozata után alaposan kifáradt, ezért kapkodva igyekezett hozzáigazítani a hangzását az akkoriban kedvelt zenei trendekhez. Ezt a következő években még radikálisabban teszik majd, ami katasztrofális eredményhez vezet a következő albumon, amely mellett még a „The Broadsword And The Beast” is tündérmesei remekműnek hangzik.
Felállás
Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár
Martin Barre – elektromos gitár, akusztikus gitár
Dave Pegg – basszusgitár, mandolin, kísérővokál
Peter-John Vettese – zongora, szintetizátor
Gerry Conway – dob, ütőhangszerek
Producer
Paul Samwell-Smith
Számlista
1. Beastie (3:58)
2. Clasp (4:18)
3. Fallen On Hard Times (3:13)
4. Flying Colours (4:40)
5. Slow Marching Band (3:40)
6. Broadsword (5:03)
7. Pussy Willow (3:56)
8. Watching Me Watching You (3:41)
9. Seal Driver (5:10)
10. Cheerio (1:10)
Az album játékideje: 38:49
Bónuszszámok a 2005-ös újrakiadásról:
11. Jack Frost And The Hooded Crow (3:21)
12. Jack-A-Lynn (4:40)
13. Mayhem, Maybe (3:05)
14. Too Many Too (3:27)
15. Overhang (4:27)
16. Rhythm In Gold (3:07)
17. I’m Your Gun (3:18)
18. Down At The End Of Your Road (3:32)
